Egyik előző bejegyzésben vázoltuk azt az ismeretelméleti hátteret, amelyet használva próbáljuk megközelíteni a kinyilatkoztatás és az emberi ismeret viszonyát. Az emberi ismeret keletkezésének és fejlődésének a megvilágítására három szintet használtunk. Az első szint a rajtunk kívül lévő világ, ahonnan az ismereteink kiindulópontját jelző érzékszervi adatok származnak. A második szint az értelemben keletkező ismeret, amelynek megnyilvánulásai a fogalom és az itélet. A harmadik színt a nyelv szintje, a nyelv segítségével közlik az emberek az értelem tartalmait egymással. A nyelv tipikusan emberi dolog, az “angyalok nyelve” egészen más. A nyelv teszi lehetővé azt, hogy az emberi ismeretek történelmi dimenziót nyerjenek, és ezért lehet beszélni olyan ismeretről is, amely nem csak egy individuumnak, hanem az emberiségnek vagy azon belül egy csoportnak a közös ismerete.

A kinyilatkoztatás esetében azonban csak két szintről beszélhetünk: a nyelv szintjéről és az értelemben lévő ismeret szintjéről. Az érzékelhető világ, mint ismeretforrás helyét Istennek a kinyilatkoztatásban adott szavai veszik át, sok Istennel, üdvöségünkkel kapcsolatos fogalom számára a kinyilatkoztatás szavai jelentik az egyetlen forrást. A nyelv mint ismeretforrás nem újdonság, hiszen ez adja meg a lehetőséget például arra, hogy a fizika tanulója évezredek fáradtsággal összegyűjtött ismeretanyagát néhány év alatt (úgy, ahogy) elsajátítsa. A nyelv ilyen használata azonban feltételezi a valamikori, érzékszervek adataiból kiinduló megismerést. A kinyilatkoztatás esetében azonban erről nincs szó, a nyelv az egyetlen és kizárólagos ismeretforrás. A megismerhetőt, az intelligibile-t itt tehát kizárólagosan, minden idő számára a kinyilatkoztatás szavai közvetítik.

A fentiekkel kapcsolatban több kérdést lehet feltenni. Így például meg lehet kérdezni azt, hogy a történelemben mikor volt és meddig tartott az, amikor Isten emberi szavak segítségével beszélt az emberiséghez. Tart ez még ma is? Aztán meg lehet kérdezni azt is, hogyan történt ez a beszéd, hiszen Isten, a szellemi létező nem tud beszélni. A következő kérdés az lehet, Isten egykor elhangzott szavai hogyan jutnak el hozzánk, akik a 21. században élünk. A következőkben ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk.

Mikor beszélt az Isten az emberekhez?

A kérdés arra vonatkozik, hogy mikor volt és meddig tartott Isten kinyilatkoztató tevékenysége. Az időtől független Isten oldaláról ez a tevékenység nem köthető az időhöz, mert Istennek nincs ideje.  A teremtmény oldaláról nézve azonban ez a tevékenység időhöz köthető. A válasz viszonylag egyszerű: az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás akkor kezdődött, amikor Isten megszólította Ábrámot (később Ábrahám). Ez valamikor a Krisztus előtti második évezred második felében történhetett. A kinyilatkoztatás az apostoli kor végével (Krisztus utáni első század vége) zárult le.

Hogyan beszélt Isten az emberekhez?

Isten kiválasztott embereken (Mózes, próféták) keresztül szólt az emberekhez. Ez azt jelentette, hogy Isten, mint ok létrehozta a kiválasztott emberekben azokat az ismereteket, amelyeket ezek továbbítottak. A létrehozás módjára vonatkozóan nem sokat tudunk. Néha maguk a szerzők beszélnek álomról esetleg elragadtatásról. A “végső időkben” azonban Isten egyszülött Fia által szólt az emberekhez. Ez azt jelenti, hogy az Isten és az ember közti szakadék áthidalása itt a legtökéletesebben valósult meg, hiszen az Ige és Jézus Krisztus ugyanaz a személy.

Hogyan jut el hozzánk Isten szava?

Időben távol álló személyek, események üzenete eljuthat hozzánk íráson keresztül. Így jutnak el hozzánk például Homérosz művei. Az információ továbbításának ez az eszköze a kinyilatkoztatás esetében is megvan, ez a Szentírás. A Szentírásnak az a különlegessége, hogy ennek Isten is a szerzője. Most nem foglalkozunk a sugalmazás témájával, csak megemlítjük, hogy a beszéd, az írás igazi jelentése a beszélő, az író értelmének, lelkének beszédben, írásban közölni akart tartalmai. Így, amennyiben a Szentírásnak Isten szerzője, ez Isten értelmének, lelkének tartalmait közvetíti felénk.

A hagyomány

Van azonban az ismeretek átadásának egy másik módja is. Ebben az esetben az időbeli távolságot az hidalja át, hogy egyik generáció adja át az ismereteket a következő generációnak. Az ismereteknek ilyen jellegű átadása a hagyományban történik. Mai, informatikai kifejezéssel élve a hagyomány átadói “routerként” működnek. A routerek elsősorban térbeli távolságot hidalnak át, számítógépünk nem közvetlenül a szerverekhez kapcsolódik, ez a kapcsolat egy útvonalon keresztül valósul meg, amely útvonalnak a routerek az egyes állomásai. A hagyomány átadásakor azonban elsősorban nem térbeli, hanem időbeli távolságok hidalódnak át. A router olyan értelemben passzív továbbító eszköz, hogy a továbbított információhoz semmit nem tesz hozzá (kivéve technikai jellegű információkat, amelyek az információ használója számára nem láthatóak). Érdekes, hogy a régi időkben sűrűbben előfordult az, hogy a hagyomány továbbítása ugyanazon szavakkal történt meg, mint a befogadása, azaz rögzített szövegeket adtak át. A hagyomány továbbítása azonban nem csak passzív továbbítás volt. A hagyomány átadójának üzenete az eredeti üzeneten kívül tartalmazhatja saját, csoportja, kora ehhez hozzáadott reflexióit, gyakorlatát, szokásait stb., ezek is az üzenet szerves részévé váltak. Így joggal merül fel az a kérdés, hogy hogyan különíthető el az eredeti kinyilatkoztatás, a hitletétemény, a depositum fidei tartalma az áthagyományozott anyagban, amely ennél több. Erre az elkülönítésre szükség van, mert a hitletétemény tartalma a hittel közvetlenül elfogadandó tartalom. A kérdésre adott válasz lényege az, hogy a hagyomány átadása a Jézus Krisztus által alapított Egyházban történik. Ennek az Egyháznak a hivatása, feladata hogy kétséges esetekben nyilatkozzon arról, mi része a hitletéteménynek. Így a hitletétemény fogalma közvetlenül kapcsolódik az egyházi tanítóhivatal fogalmához. Valójában a hagyomány átadásának a folyamata nem csak egy emberi folyamat, hanem ez az Egyház életének Isten kegyelme által támogatott, szerves része.

Az Egyház hagyománya tehát többet tartalmazhat a szoros értelemben vett hitletéteménynél. Így alakultak ki a különböző egyházi hagyományok: a nyugati egyház, a keleti egyházak stb. hagyományai. Ezek ugyan nem részei a hitletéteménynek, mégis a Szentlélek működése által kialakult hagyományok, amelyek iránt tiszteletet kell tanusítani. Ezen hagyományok könnyelmű eldobása, forradalomszerű megváltoztatása előbb-utóbb olyan álláspontokhoz vezet, amelyek már közvetlenül ellentétbe kerülhetnek a hitletéteménnyel is.

Egyik következő bejegyzésben a kinyilatkoztatás befogadásáról lesz szó. A kinyilatkoztatásnak befogadója az Egyház, a keresztény ember, de a teológia tudománya is.

Az arisztotelészi filozófián alapuló ismeretelmélet szerint minden ismeretünk az érzékeléssel kezdődik. Értelmünk azonban képes arra, hogy az adott pillanatban, adott helyen kapott érzékszervi benyomásokból olyan tartalmakat képezzen, amelyek már túllépnek a pillanaton és a helyen, a konkrét érzékszervi benyomásokon. Ezek a tapasztalatok ugyanis valamilyen szellemi jelleget is hordoznak: ez a tapasztalható valóságban lévő érthető, intelligibile. Az előző bejegyzésben volt szó arról, hogy a dolgok megimerhetőségének, az  intelligibile-nek végső forrásai az isteni értelem teremtő eszméi.

Az emberi megismerésben két lépést különböztethetünk meg. A két lépést nem úgy kell elképzelni, mint két egymástól mereven elhatárolható szakaszt, hanem mint egy hosszú folyamat egymást váltogató fázisait. Az első fázisban a tárgy érzékszerveinkre tett hatása alapján az úgynevezett aktív értelem (intellectus agens) egy változást hoz létre. Ez a változás azt jelenti, hogy az értelem egy lehetősége (intellectus possibilis) átmegy egy új ténylegességbe, amely abban áll, hogy az értelem befogadja a tárgyban lévő érthetőt ¹. (Egyik, kozmológiai istenérvekre vonatkozó bejegyzés foglalkozott a változás arisztotelészi fogalmával). A tapasztalható világban létező tárgy tehát bizonyosan értelemben jelen van az értelemben, ez azonban nem valamilyen, mechanikus jellegű reprezentáció, hanem a dologban lévő megismerhető, érthető jelenléte. Az első fázisban absztrakció történik, amely által az érthető “kiszabadul” az érzékelés anyagi jellegű folyamatából. Az első fázis eredménye a tárgy fogalma. A második fázisban, az értékelő fázisban az értelem összeveti a különböző fogalmakat, a fogalmak különböző tulajdonságait és ezekről állító vagy tagadó itéleteket alkot. Maga az egész folyamat, a fázisok ismétlődésével hosszú ideig is eltarthat. Így például a rovarok tudósa esetében akkor kezdődhet, amikor  gyermekként érdeklődéssel figyel meg egy rovart és még akkor is tart, amikor már a rovarok elismert szakértőjéről van szó, és értelmében a rovar fogalma már igen kidolgozott fogalom.

A fenti két szinten (érzékszerveinkkel tapasztalható tárgyak, értelmünk fogalmai, ítéletei) kívül van azonban egy harmadik szint is: ez pedig a nyelv. A nyelvben az értelem tartalmaira külső, anyagi valóságban megjelenő dolgok utalnak, lehetővé téve azt, hogy ezek a tartalmak más emberek számára is közölhetővé, hozzáférhetővé váljanak. (Értelmünk fogalmainak a nyelvben megfelelhetnek a főnevek és tulajdonnevek, az itéleteknek meg a kijelentő mondatok.) Az emberek nem képesek arra, hogy közvetlenül, “szellemi síkon” kapcsolatot teremtsenek egymással, kicseréljék értelmük tartalmait. A kapcsolat érdekében anyagi dolgot, anyagi folyamatot használnak, ez pedig a beszéd. A beszéd pillanathoz kötöttségétől való megszabadítását az írás biztosítja. A nyelvvel egyébként most csak egy szempontból, az emberi ismeretek szempontjából foglalkozunk.

Ismeretekhez tehát nem csak a közvetlen érzékszervi adatokon keresztül jutunk, hanem a nyelv használata, a beszéd, az írás által is. Természetesen a beszéd hallgatása, az írás olvasása folyamán is használjuk fülünket, szemünket, de itt ez nem egy olyan kiindulást jelent, mint amikor például egy fa látásából eljutunk ennek a fának a fogalmáig. Van tehát egy olyan ismeretforrás is, amely az eredeti, érzékeléstől az értelmi  megismerésig vezető, néha fáradtságos utat lerővidítheti, helyettesítheti. Ez a helyettesítés azonban nem azt jelenti, hogy az érzékszervekre alapuló megismerés fölösleges, mert voltak, akik bejárták ezt az utat helyettünk, mi ennek eredményeivel találkozunk. A nyelv teszi lehetővé, hogy az ember képes időbeli és térbeli korlátaitól  részben megszabadulni. Ez így van a mindennapi életben, de így van például a fizikában is. Nem kell mindenkinek – az egy ember élete folyamán egyébként bejárhatatlan – utat megtennie, kezdve az ókor fizikájától, Newtonon és Einsteinen keresztül napjaink fizikájáig. Ezt az utat az egész emberiség járta be történelme folyamán, de az eredménye minden fizikát tanuló számára rendelkezésre áll. A mindennapi életben is nagymértékben támaszkodunk a nyelv által közvetített ismeretekre, ezek nélkül nem tudnánk élni. Érdekes lenne megnézni, hogy mekkora ezek aránya a közvetlenül érzékszerveink által szerzett ismereteinkhez viszonyítva.

Azonban az érzékszervi adatoktól való elszakadás kérdéseket is felvet. A valósággal való közvetlen kapcsolatot mégis csak az érzékszervek jelentik. Ha látjuk a fát, akkor tudjuk, hogy az ott van és olyan, amilyennek látjuk. Ha azonban beszélnek a fáról, már nem vagyunk annyira meggyőződve, hogy az ott is van. A meggyőződés származhat abból, hogy aki beszél, aki ír, az szavahihető. De lehetnek bonyolultabb kapcsolatok is: az időjárásjelentés szavahihetőségét például azért is elfogadhatjuk, mert amikor ezt egyébként érzékszerveink segítségével ellenőriztük, akkor úgy találtuk, hogy megfelel a valóságnak stb. Bizonyos dolgokkal, élethelyzetekkel kapcsolatban kialakul tehát bennünk egy bizalom, amely alapján elfogadunk olyan dolgokat, amelyekről közvetlen érzékszervi tapasztalataink nincsenek. Elfogadjuk, hogy a fizika tankönyv nem csap be (a jó fizikatanár ezt a meggyőződésünket még kísérletek elvégzésével, laboratóriumi gyakorlatokkal is erősíti) vagy, hogy tényleg földrengés volt valahol, tényleg hatos ikrek születtek stb. Ezzel a bizalommal azonban vissza is lehet érni. Míg az érzékszerveinkkel megtapasztalható világ nem hazudik, hiszen ennek végső forrása Isten teremtő eszméje, addig a nyelv által közvetített ismeretek forrása az ember, és így bizony találkozunk hazugsággal is.

Láttuk tehát, hogy az emberi megismerés megértéséhez szükségünk van a három szintre: a tapasztalható valóság, az értelem tartalmai, és az ezeket megjelenítő nyelv szintjére. Van azonban az ismeretekhez jutásnak egy olyan lehetősége is, amelyből az első színt hiányzik: nincs meg az érzékszervi adatokból való kiindulás, még olyan értelemben sem, hogy ezeket esetleg a nyelv segítségével helyettesíthetnénk (mint például a fizika tanulása esetében). Isten saját magáról, üdvözítő tetteiről a nyelv segítségével adott ismereteket az embernek. Az érzékelés adataiból kiindulva el lehet jutni Istenhez, mint a világ és a benne található dolgok okához, a világ teremtőjéhez. Az így nyert ismeret ugyan nem értéktelen, de teremtett mivoltunk miatt szegényes. Isten azonban egy másik utat is felajánlott: a kinyilatkoztatásban az ember által használt nyelven beszélt nekünk magáról, üdvözítő tetteiről. Ezzel a témával foglalkozik majd egy következő bejegyzés.

A paradigma Wikipédia-meghatározása: „Egy tudományterület általánosan elfogadott nézetei (fogalmai, szakkifejezései) egy adott korszakban, időpontban”. A meghatározásból világos, hogy voltak és vannak különböző teológiai paradigmák. (Ezek a paradigmák addig „katolikusok”, amíg elfogadják a kinyilatkoztatás tényét és az egyházi tanítóhivatalt.)

A Thomas Kuhn tudománytörténész nyomán a paradigmaváltást a tudományos forradalommal hozzák összefüggésbe. Eszerint egy tudomány a széles körben elterjedt paradigmát használva válságba juthat, ezt a válságot a paradigma forradalomszerű leváltása szünteti meg. Ismét a Wikipédia: „A paradigma jelentősége abban áll, hogy az ember néha krízisbe, konfliktusba kerül meglévő véleménye, beállítottsága, hiedelmei, gondolatai, ismeretei stb. ellentmondásossága miatt és szerint, amelyet sokszor ezek átfogó (paradigma méretű) megváltoztatásával tud csak feloldani”.

Lehet-e a teológia történetét ilyen értelemben vett paradigmaváltások sorozataként értelmezni? A zsinat utáni teológiában történt-e ilyen paradigmaváltás? Ha igen, jó volt-e ez? A kérdésre adott válasz érinti a folytonosság és szakadás, a régi és új problémáját. Nemeshegyi Péter jezsuita atya a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola honlapján található írásában öt krisztológiai paradigmát említ:

1. Az alulról jövő krisztológia. Ez „Jézus testi-lelki teljes emberségére teszi a hangsúlyt, és kiemeli, hogy Jézus emberi természete nem keveredett össze az istenivel”.
2. A felülről kiinduló krisztológia. „E paradigmában központi szerepet kap az örök isteni Logosz megtestesülése, vagyis Isten egyszülött Fiának emberré levése. A megtestesülés révén Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Benne valósul meg az istenségnek és az emberségnek az az egysége, amely az embereket üdvözíti.”
3. Az üdvözítő második Ádám. Ez a paradigma Jézus megváltói tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Ez a nyugati paradigma: „A nyugati egyházban az 5.században egy új paradigma jelent meg, amely egészen a 2. vatikáni zsinatig uralta a „latin” krisztológiát.” Nemeshegyi atya hozzáteszi, hogy ez a paradigma nem ideális. „Régen sem volt az, ma pedig, amikor a szentírástudomány és a teológiatörténeti kutatás haladása megmutatta, hogy másra helyezik a hangsúlyt az újszövetségi iratok és a régi egyházatyák, még kevésbé tekinthető kielégítőnek, nem is beszélve arról, hogy az eredeti bűn, a bűn és a büntetés fogalma, az emberi tevékenység értékelése stb. napjainkban új kérdéseket vet fel, amelyekre ez a paradigma nem ad kielégítő választ.”
4. Jézus (csak) jóságos és bölcs tanító ember. Ez a Jézus istenségét tagadó liberális protestáns teológusok paradigmája.
5. Az első két paradigma szentháromságos szintézise. „A 20. század közepén jelent meg az ötödik paradigma: a 2.vatikáni zsinaté. Sajátossága, hogy szintetikusan egyesíteni törekszik az első két paradigmát, és a krisztológiát a Szentháromság által megvalósuló egyetemes üdvtörténet keretében fejti ki…Az a hitoktatás, teológia-oktatás, egyházi művészet és zene felel meg korunknak, amely felfogja és kifejezi ezt az új, és minden eddiginél teljesebb szentháromságos krisztológiai paradigmát. Még sok a tennivaló, mert a 3. paradigma annyira belevésődött a nyugati egyház híveinek köztudatába, hogy nehéz azon felülemelkedni.”

Röviden összefoglalva: az első és második paradigmát szintetizáló ötödik paradigmának le kell váltania a nyugati egyház (sok évszázadon keresztül) uralkodó, nem éppen ideális paradigmáját. A program paradigmaváltásnak tűnik Thomas Kuhn mértéke szerint is. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a paradigmaváltás egyes teológiai irányzatok esetében már megtörtént. Ennek eredménye, hogy a „hármas paradigma” sok fogalmával, a bűn, az ősbűn, az eredeti bűn, a megváltás, a kegyelemtan fogalmaival kapcsolatban ezekben az irányzatokban bizonytalanság van. A tanítóhivatal több ezekre vonatkozó kijelentése dogma. A dogmák valóságos kérdésekre adott helytelen válaszokkal szemben olyan válaszokat adnak, amelyek irányt mutatnak az üdvösség felé vezető úton.

A „harmadik paradigma” középpontjában álló megváltás fogalma nem szorítja háttérbe az előző paradigmák tanításait. A középkorban keletkező skolasztikus teológia nem tagadja az atyák teológiáját. (Egyébként Szent Ágoston és a nyugati egyházatyák is egyházatyák voltak.) A következőkben Nemeshegyi atya írásában említett „helyreállítással” foglalkozunk nagyon röviden, ennek helyes értelmezését próbáljuk megvilágítani. Az ősbűn és minden bűn valóban megsérti a világrendet és az ezt megalkotó Istent. A sértés fogalma Istenre azonban analóg értelemben alkalmazható. A sértés nem vált ki Istenből  valamilyen negatív érzelmet, nem okoz kárt neki. Ez lehetetlen, hiszen Isten változatlan: „Nála nincsen változás, sem árnyéka a változandóságnak” (Jak 1,17). Tehát a megváltás általi jóvátétel nem a haragvó Istent engeszteli ki, hanem helyreállítva a bűn által megsértett világrendet, a bűnöst helyezi vissza a kegyelem által az Istennel való barátság állapotába. A bűnös saját erejéből erre képtelen, Isten bölcsessége és szeretete pedig a megváltásnak ezt az útját választotta. A teológiai köztudatba nem az írásban említett anzelmi elmélet került, hanem a megváltás misztériumának Aquinói Szent Tamás szerinti megközelítése.

A „harmadik paradigma” teológiai gazdagságáról sokat lehetne még beszélni. Ebből a gazdagságból a forradalomszerű paradigmaváltás következtében sok minden elveszhet. A paradigmák egymást veszteség nélkül csak a folytonosságban válthatják fel. Ez biztosítja, hogy az egyik paradigma – törés nélkül – átalakul a másikba, megőrizve azokat az értékeket, eredményeket, amelyek elvesztése kárt okozna. Sajnos a zsinat utáni teológia némelyik irányzatát nem ez a folytonosság jellemezte.

Egyik előző bejegyzésben beszéltünk arról, hogy a teremtett világra alkalmazott fogalmainkat nem lehet ugyanolyan értelemben Istenre alkalmazni, ahogyan alkalmazzuk őket a teremtett dolgokra. Ennek ellenére Istenre vonatkozó állításaink nem üres állítások, reális tartalmuk van. Az állításnak ezt a módját neveztük analóg állításnak. Egy másik bejegyzésben az analóg istenismeret módszertanát leíró, régi teológiai „módszert”, a hármas utat (triplex via) ismertettük.

Ebben a bejegyzésben azzal foglalkozunk, hogy az analóg ismeretszerzés nem csak az istenismeretet jellemzi, ez az ismeretszerzés előfordul a humán- sőt reáltudományokban is ¹. A metafora használata általános jelenség. A metaforában (vagy a tágabb értelemben vett hasonlatban, analógiában) egyik dolog tulajdonságait, egyik dologgal kapcsolatos jelentéseket viszünk át egy másik dologra. Ez történik az Istenről való beszédben is: a tulajdonság, fogalom teremtett dolgokra vonatkozó, számunkra „ismerős” jelentését visszük át Istenre. A már említett hármas út ad módszertani útmutatót arra, hogy ezt helyesen tegyük. Felmerül azonban a kérdés, hogy az Istenről szóló analóg beszédnek vannak-e olyan sajátosságai, amelyek megkülönböztetik ezt az egyéb, teremtett dolgokra vonatkozó „analóg beszédtől”.

Az analógiában két dologról valami közöset állítunk, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez a „közös” egyben különbséget is feltételez: a „közös” nem ugyanolyan értelemben vonatkozik a két dologra. A hasonlóságnak van valamilyen alapja, amely mindkét dologban megvan, de a két dologban másként van meg.

A teremtett világ analógiái – összehasonlítva a „teológiai” analógiával – felületesnek, külsődlegesnek tűnnek. A hasonlóság nem olyan mélyreható és ezzel együtt a különbség sem olyan „félelmetes”.  A teológiai analógia tehát más mint az egyéb tudományokban, egyéb területeken használt „metaforák”.  A teológiai analógia megvilágítására egy másik fogalmat, a participáció, a részesedés fogalmát használjuk. A Teremtő és a teremtett dolgok közti hasonlóság alapja az, hogy a teremtmények Isten létéből részesednek. A teremtmény csak azért létezik, mert Isten megteremtette, „létrehozta”, létében részesítette. A teremtmény csak annyiban létezik, csak annyiban jó, csak annyiban valami, amennyiben Isten létéből részesedik, Istenhez hasonló. Mennél nagyobb a hasonlóság, annál inkább “létezik” a teremtény. Ez a hasonlóság bensőséges, mert a teremtmény teljes léte tőle függ. A teremtmény léte azonban részesedett lét, szemben Isten létével, amely nem részesedett, hanem önálló, önmagában fennálló lét (a skolasztikusok kifejezése szerint „esse subsistens”). Tulajdonképpen a teremtények részesedett, korlátozott léte teszi lehetővé számunkra, hogy a teremtményekkel kapcsolatos „ki ez, mi ez” kérdésre valamennyire határozott választ adjunk. A teremtmény léte egy behatárolt, korlátozott dolog léte. A dolog lényege  –  a „ki ez, mi ez” kérdésre adott válasz  – ezt a korlátozottságot is kifejezi. A dolog csak „ez”. Ezzel szemben, ha Istennel kapcsolatban tesszük fel a lényegre vonatkozó kérdést: „ki az Isten”, csak az a válasz, hogy Isten maga a lét („ipsum esse”, egy másik skolasztikus kifejezés). Ha egy létező maga a lét, csak korlátlan lét lehet. Isten legmegfelelőbb neve a Kivonulás könyvében maga által adott név: “Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: ‘Mi az ő neve?’ – mit mondjak nekik”? Isten erre azt mondta Mózesnek: “Én vagyok az, ‘Aki vagyok’ “(Kiv 13-14).

Isten lényege tehát maga a létezés, a szükségszerű lét. Ezzel szemben a teremtmény olyan valaki, valami, ami ugyan létezik, de ez a lét részesedett, esetleges lét, nem következik a teremtmény lényegéből (a „ki ez, mi ez” kérdésre adott válaszból). Ez áthidalhatatlan és végtelen különbség, ezért mondja a IV.Lateráni Zsinat, hogy „a teremtmény és Teremtője között nem lehet, akkora hasonlóságot megjelölni, hogy egyúttal tudomásul ne vennénk a köztük lévő még nagyobb különbözőséget”.

A fentiek egyúttal kijelölik az istenismeret útját. Mennél közelebb jutunk az ismeretben Istenhez, annál világosabb lesz számunkra Isten transzcendenciája, nagysága, végtelensége, elérhetetlensége. A megtestesült Ige személyében ez az Isten jött közénk.

Két előző bejegyzésben (itt és itt) azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogyan lehet Istenről érvényes kijelentéseket tenni emberi ismereteink által használt fogalmak segítségével. Az Istenről szóló kijelentések analóg értelmű kijelentések, ami azt jelenti, hogy ezek nem pontosan ugyanolyan értelemben állítanak valamit Istenről mint a teremtett dolgokról. Ezek azonban mégsem üres állítások, hanem valóságos tartalmuk van. Ez azért lehetséges, mert a teremtett dolgok az Isten létében való részesedés által léteznek, ez a részesedett, korlátozott lét végtelenül különbözik ugyan Istentől, mégis utal rá: valamilyen hasonlóság van Isten és a teremtmények között.

Itt tehát arról van szó, hogy a hasonlóság alapja a teremtés. Az ember önmagától nem is képes a teremtő Istenre vonatkozó kijelentéseken túllépni. A kinyilatkoztatásban, mindenekelőtt és kiváltképpen a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban Isten közvetlenül szólt hozzánk. Ez a közvetlenség azonban teljesen csak Isten színről-színre látásában, a „visio beatifica”-ban fog megvalósulni az üdvözültek számára. Addig ez a közvetlenség az emberi beszéd, az emberi szavak, fogalmak leple alatt mutatkozik meg. A hit azonban elsősorban nem az emberi beszéd, emberi szavak, fogalmak eredménye, hanem Isten természetfölötti adománya, jóllehet az emberi beszéd nélkülözhetetlen a hit kialakulásában, a hit tartalmainak közlésében. Hasonlóan az a hagyomány, amely a hit igazságait továbbadja, nem csak emberi hagyomány, hanem Isten műve is.

A hagyomány összetevőivel, folyamatával most nem foglalkozunk. Csak a hittartalmak analóg kifejezése és a hagyomány élő volta közti összefüggésről lesz szó. Hogyan teszi az előbbi lehetővé az utóbbit, és mi a különbség a hagyomány fejlődése és például a fizika fejlődése között? Természetesen, szó sincs arról, hogy a kérdés teljes teológiai „elméletét” megadnánk, mindössze néhány szempontot említünk.

Egyértelműségre (univocitásra) törekvő ismeretrendszerek fejlődése számára az egyik lehetőség az, hogy az ismert kijelentésekből logikai következtetések útján új kijelentésekhez jutunk. A matematika (legalábbis formálisan) ezt az utat követi. A rendszerbe új ismeret tulajdonképpen nem kerül, a kiinduló állítások (axiómák) voltaképpen mindent tartalmaznak, a következtetések csak ezeket a tartalmakat bontják ki. A fizikai ismeretek körébe a tapasztalattal, kísérletekkel már új ismeretek is bekerülnek. Itt a továbblépés két irányba történhet. Az egyik irány az, amikor egy eddigi kijelentést tévesnek ismernek fel, és egy más kijelentéssel cserélik fel. A fizika története számos példát tartalmaz erre. A másik irány új területek felfedezése, azaz olyan ismeretek felmerülése, amelyek nincsenek ellentétben a korábbi ismeretekkel, de új területeket jelölnek ki. Az optika például kezdetben a mechanikától független területként jelentkezett.

Mi a helyzet a hittételekkel, a dogmákkal? A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal, illetve az apostoli korral lezárult, ezért új ismeretek nem kerülhetnek a rendszerbe. A fizika fejlődésének két iránya tehát a „dogmafejlődés” számára nem lehetőség. A kinyilatkoztatott igazságok néhány logikai következményét későbbi korok vonhatják le, ez tehát fejlődési lehetőség. Az így kapott kijelentések is kinyilatkoztatottnak tekinthetők. A fejlődés másik lehetőségét az adja, hogy a hitigazságok analóg kijelentések formájában fogalmazódnak meg. Ez pedig új irányt jelöl ki a fejlődésnek: ezeket a kijelentéseket el lehet mélyíteni, értelmezni lehet és kell. Így lehetővé válik egy folyamat, amelyben az igazság értelme folyamatosan bontakozik ki, a kezdeti általános és homályos kifejezéseket specifikusabb és világosabb kifejezések magyarázzák, a téves értelmezéseket elválasztják a helyes értelmezéstől. A folyamatból azonban két dolog ki van zárva: a korábbi, helyes megfogalmazások soha nem tagadhatók, továbbá nem kerül a „rendszerbe” olyan új ismeret, amely ki nem bontott formában ne lett volna már ott. Az Egyház tanítóhivatalának feladata, hogy a fent vázolt folyamat ne torkoljon tévutakba.

Befejezésül még meg kell említeni, hogy most a hagyomány sokrétű gazdagságából kiemeltük a hit igazságainak kijelentések formájában való megfogalmazását, tehát valamilyen értelemben a teljességről lemondtunk. A vizsgálat területének korlátozására azonban szükség lehet, csak erről tudni kell.