Először néhány szót a természettörvények esetlegességéből kiinduló „istenérvről”. A természettörvények esetlegességéről már régebbi bejegyzésekben is volt szó (itt és itt). Az érv gondolatmenete helyesen jut el valamilyen világon kívüli szükségszerű létezésig, de Paul Davies végül is ezt a létezést a folyamat-teológia ellentmondásos kétpólusú istenében találja meg. A „klasszikus”  (szenttamás-i) istenérvek között nem találunk természettörvények esetlegességére támaszkodó érvet. Magának a létezésnek az esetlegességével és szükségszerűségével Szent Tamás harmadik érve foglalkozik. A törvényekben jelenlévő célokra épül a teleológiai  érvelés (itt és itt,  Szent Tanás ötödik érve), de itt nincs kifejezetten szó a természettörvények esetlegességéről. A változás tényére, az okok rendezett sorára és az esetlegességektől mentes létezés szükségszerű tényére támaszkodó érvelés az elegendő magyarázat elve (illetve ennek az okság elveként emlegetett alesete alapján) ² jut el a változatlan változtatóhoz, a teljes megvalósultságban (actus purus) lévő első okhoz, és ahhoz a létezőhöz, akiben a lényeg azonos a létével (ipsum esse subsistens) és így szükségszerűen létezik.

Ezeknek az érveléseknek lényeges tulajdonsága, hogy egy ponton eljutnak egy olyan lény létezéséig, amelynek tulajdonságai alapvetően különböznek azoktól a tulajdonságoktól, amelyek világunkra jellemzőek. Így ő, változatlan változtató, oknélküli ok ³, abszolút szükségszerűen létező, minden tökéletesség birtokosa, a világot irányító értelem. A gondolatmenetek ettől a „szokatlan” végeredménytől még nem válnak hibássá, hiszen következetesen ragaszkodnak értelmünk „ösztöneihez”, az első elvekhez. Ha ettől elszakadtak volna, akkor jutottunk volna hibás eredményhez. Ugyanakkor értelmünk nem képes átlátni, megragadni ezeket a „szokatlan” tulajdonságokat, itt misztériummal, Isten misztériumával állunk szemben. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezekhez a tulajdonságokhoz helyes gondolatmenetek alapján jutottunk és a misztérium nem azonos az ellentmondásossággal. Mert nem arról van szó, hogy valaki egyszerre változatlan és változó, hanem csak arról, hogy ez változtat, de ő nem változik. Nem arról van szó, hogy valakinek nincs is oka, meg van is oka, hanem csak arról, hogy valaki ok, de neki nincs oka. Nem arról van szó, hogy valaki szükségszerűen és esetlegesen létezik, hanem csak arról, hogy valaki szükségszerűen létezik, de az esetleges létezés tőle származik.

A természettörvényekből kiindulva leginkább ahhoz az értelemhez lehet eljutni, aki törvényeket alkot. A törvény ugyanis a jövőt veszi figyelembe, a törvény teljesülése a jövőben van. Ez alapján alkalmasak a törvények az előrejelzésre, bizonyos értelemben véve megmondják, mi történik a jövőben. Az anyagi létezés azonban mindig csak a jelenre terjed ki, ennek a túlhaladása valamilyen törvény által értelmi létezést kíván ⁴. Ennek az értelemnek a léte azonban nem utal a természettörvényekkel kapcsolatos, szoros értelemben vett szükségszerű mozzanatra. Itt a szükségszerű csak a törvényhozó értelem létezése, de a természettörvények milyenségével kapcsolatban semmilyen szükségszerűséget nem találunk. Ezért „döntött” Paul Davies olyan isten mellett, aki egyszerre szükségszerű de valamilyen módon valamilyen esetlegesség is van benne, valamilyen magyarázatot keresve arra, hogy az esetleges hogyan származhat a szükségszerűből.

A „klaszikus” érvek is csak odáig jutnak el, hogy a világ szükségszerűen indokolja egy mozdulatlan mozgató létezését, egy első ok létezését, és valaminek lényegénél fogva létezését. De ezekben sincs közvetlenül szó arról, hogy az esetleges világ miért olyan, amilyen. A skolasztikus filozófia a teremtéssel, a teremtés milyenségével kapcsolatban Isten szabadságát hangsúlyozza. Tehát Istenben lévő valamilyen esetlegesség helyett Isten szabadságáról van szó. A teremtett világ esetlegességének Isten oldaláról az isteni szabadság felel meg: a világ esetleges, nem szükségszerű, mert ezt Isten nem szükségszerűségből, hanem szabadon teremtette és szabad döntése miatt olyan, amilyen.

A továbbiakban Reginald Garrigou-Lagrange OP művére is támaszkodva ⁵ arról lesz szó, hogy mint minden más dolog esetében, a szabadságot is analóg értelemben kell Istenről állítani, és így kerülhetőek el azok az „antinómiák”, amelyek miatt egyszerre kellene föltételezni Isten szükségszerűségét és esetlegességét ⁶.

Hogy a kettő közti különbséget megvilágítsuk, először tisztáznunk kell az esetlegesség mélyebb jelentését. Az esetlegesség arra utal,hogy valami teljesen önállóan, valami más nélkül nem létezhet, nem működhet. Az esetlegességet értelmünk az elegendő alap, magyarázat elvének alkalmazása által ismeri föl. A dolgot megismerve az értelem valami dologtól különböző magyarázatot kíván. Metafizikai szempontból az esetlegesség az összetettséget, a potenciából és aktusból való összetettséget jelenti. Értelmünknek tulajdonsága az, hogy a megértésben csak a potencia nélküli teljes aktus (actus purus) megismerésében nyugodna meg, de ez itt a földön számunkra elérhetetlen. Az ember szabadsága is összefüggésben van az esetlegességgel. Az akarat a teljes, minden szempontból jóra van beállítva, csak ez tudja teljesen lekötni az akaratot. Amikor értelmünk tehát a világban lévő (esetleges) dolgokat megismeri, azt látja, hogy ezek csak bizonyos szempontból jók, de bennük a teljes, univerzális jóság nem található meg. Ezért ezeknek a jósága nem tudja teljesen az akaratot lekötni, ezeket lehet akarni és nem akarni. Az ember szabadságában tehát megmutatkozik a szellemi létezés kiválósága, az, hogy a szellemi akaratot csak a korlátlan, minden szempont szerinti jó tudja lekötni, de egyben megmutatkoznak jelenlegi helyzetünk korlátai is, az ilyen jó számunkra ebben az életben elérhetetlen. Az ember ezen beállítottsága miatt számára a kontingens létezők jósága végső soron csak valamilyen ideiglenességet képvisel, ezek nem lehetnek olyan célok, amelyek elérésével az akarat megnyugszik és ezt a teljes öröm tölti el.

Istennek a tőle különböző dolgok teremtésében megnyilvánuló szabadsága nem ilyen szabadság, jóllehet ezen szabadság és az ember szabadsága a végtelen távolság ellenére is hasonlítanak egymáshoz. Ahogyan az ember szabad akaratú döntése nem szükségszerűségből fakadó döntés, ehhez hasonlóan az Isten teremtő tette sem szükségszerűségből fakad. Az ember szabadságát bizonyos értelemben a világra jellemző kontingencia teszi lehetővé, Isten esetében azonban erről nincs szó. Az isteni akarat elsősorban önmagára irányul és ebben semmi szerepe nincs az esetlegességnek, a korlátozottságnak, mert Isten teljessége minden szempontból és teljesen jó. Az isteni akaratra a végtelen, a teljes öröm jellemző, mert ez az akarat a hozzá méltó egyetlenre, saját magára irányul és ezt teljes mértékben eléri. A világ teremtése semmit sem ad hozzá ehhez a teljességhez, ehhez az örömhöz, ezért ez nem is lehet az isteni akaratot lekötő tárgy. Amíg az ember esetében a szabadságot biztosító lekötetlenség abból származik, hogy hogy az általa elérhető javak csak ideiglenesek az ember végső céljához, Istenhez viszonyítva, addig Isten esetében a szabadságot jelentő lekötetlenség abból származik, hogy a teremtés, a teremtett világ semmit sem tesz hozzá ahhoz a teljességhez, ahhoz az örömhöz, amely Istenben megvan.

Így tehát ha a világnak Istenhez való viszonyáról van szó, akkor esetlegességről beszélhetünk. A világban van szükségszerűség is, de ez nem teljes szükségszerűség, ez mellet ott van az esetlegesség, a teremtett létezők potenciából és aktusból való összetettségének megfelelően. Ha viszont Isten oldaláról nézzük a teremtést és a teremtés tulajdonságait, akkor azzal a szabadsággal találkozunk, amely az ajándékozás teljes szabadsága.

A modális logika részletesen foglalkozik a lehetséges, szükségszerű, esetleges stb. állításokkal. Itt a „lehetséges”, „szükségszerű”, „esetleges” stb. szavak olyan „funktorokat” jeleznek, amelyek megváltoztatják az eredeti állítások jelentését. A „János Bécsbe utazik” állítás jelentése például különbözik a „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” állítás jelentésétől. Hasonlóan „az elengedett pohár leesik” mondat jelentése is különbözik a „szükségszerű, hogy az elengedett pohár leesik” állítás jelentésétől. A modális állítások jelentését a lehetséges világok fogalmának bevezetésével határozzák meg. A lehetséges világ nem ontológiailag lehetséges vagy tényleg létező világot jelent (jóllehet ezt tükröző álláspontok is vannak), hanem ez inkább csak egy állapotleírás, értelmezési modell. A lehetséges állítás akkor igaz, ha maga az alapállítás egy lehetséges világban igaz. A „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” állítás tehát akkor igaz, ha van egy olyan világ, amelyben János Bécsbe utazik. A szükségszerű állítás akkor igaz, ha az alapállítás a szóbajövő minden lehetséges világban igaz. A „szükségszerű, hogy az elengedett pohár leesik” állítás akkor igaz, ha minden szóbajövő világban az elengedett pohár leesik. Az esetlegesség a lehetőség és a szükségszerűség fogalmával úgy határozható meg, hogy esetleges az az állítás, amely lehetséges, de nem szükségszerű. A lehetséges világok fogalmát használva tehát az esetlegesség jelentését úgy határozhatjuk meg, hogy akkor esetleges az állítás, ha van egy olyan lehetséges világ, amelyben az állítás igaz, de van egy olyan lehetséges világ is, amelyben az állítás nem igaz. Ha ugyanis az állítás minden világban igaz lenne, akkor szükségszerűségről lenne szó. A két lehetséges világ az ellentmondás elve miatt nem lehet ugyanaz.

Ha a logikán továbblépve, metafizikai szempontból vizsgáljuk a lehetőség, szükségszerűség és esetlegesség fogalmát, akkor a lehetőség a képesség, a potencia jelenlétére utal. A „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” arra utal, hogy Jánosban megvan az a képesség, hogy Bécsbe utazzon. A skolasztikus metafizika alapvető fogalmai a képesség (potencia) és a megvalósultság (ténylegesség, aktus) fogalmai. Erről a fogalompárról már több régebbi bejegyzésben szó volt. Míg a lehetőség a képességre utal, addig a szükségszerűség és esetlegesség a megvalósultságokra, a tényekre utalnak. Ha egy tény önmagában, minden mástól való függés nélkül megáll, akkor a tény szükségszerű. Egy képesség megvalósultságba való átmenete feltételez egy olyan megvalósultságot, amely ezt az átmenetet okozza. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre képességben és megvalósultságban, szükséges, hogy legyen egy olyan, tőle különböző megvalósultságban létező, amely oka a képességből megvalósultságba való átmenetnek. Ebből következik, hogy a szó teljes értelemben szükségszerű tényről, szükségszerű létezésről csak a megvalósítandó képességek teljes hiánya esetén beszélhetünk. Itt tehát olyan létezésről van szó, amelyben nincs és soha nem is volt megvalósítandó képesség, azaz az ilyen létező tiszta ténylegesség, megvalósultság, actus purus. Ez a szükségszerűen létező az Isten. Minden más létező a szó teljes értelmében nem lehet szükségszerű, hanem csak bizonyos szempontból. Így például beszélhetünk arról, hogy az elengedett pohár leesése szükségszerű a gravitáció törvénye miatt, de ezzel a szükségszerűséggel kapcsolatban azonnal felmerül a kérdés, hogy miért szükségszerű a gravitáció törvénye.

Az esetlegesség és szükségszerűség világunkban való jelenlétére az elégséges magyarázat elve (principium rationis sufficientis) is utal. Az elégséges magyarázat elve értelmünk úgynevezett első elvei közé tartozik. Ezek az elvek tulajdonképpen nem velünk született ismeretként vannak jelen értelmünkben. A tomista ismeretelmélet szerint az emberi értelem „tabula rasa”, eleve semmilyen ismeretet nem tartalmaz, az ismeretekhez tapasztalat és tanulás útján jutunk. Az első elvek nem annyira értelmünkben eleve meglévő, kifejezett tételek, axiómák, hanem értelmünk olyan készségei, amelyek a megismerésben vagy a gondolkodásban vezetnek bennünket. Ilyen elv például az azonosság elve, amely szerint a következtetés során a fogalmak önkényes cseréje hibás eredményre vezet. (Ennek az elvnek az érvényesítése megakadályozza azt, amit a köznyelv sokszor csúsztatásnak nevez.) A másik elv, az ellentmondás elve szerint valami egyszerre, ugyanazon szempont szerint nem létezik is,  meg nem is létezik. Az elvek kifejezett, axiómaként, tételként való megfogalmazása már az ezekre vonatkozó reflexió eredménye. A racionalista filozófia tulajdonsága az, hogy kiindul néhány alapelvből és ezekből elsősorban logikai jellegű levezetések által jut el újabb ismeretekhez. A tomista filozófiának nem ez az eljárása. Az elsődleges elvek készsége, a habitus primorum principiorum megismerésünk vezérlő készsége, amely segítségével helyes ismeretekhez jutunk, de maguk az elvek sohasem lehetnek tartalmi szempontból kizárólagos ismeretforrások. Mai (de azért nem minden szempontból találó) hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy ezen elvek nem az adatoknak, hanem inkább az ezeket feldolgozó szoftvernek felelnek meg.

Az elégséges magyarázat szükségességének elve a tények esetében a magyarázat igényére utal. A tények a magyarázatukat magukban hordhatják, ilyenkor szükségszerű tényekről van szó. Máskor a magyarázatot a tényeken kívül, más tényekben, a tények „mögött” kell keresni. Ilyenkor arról van szó, hogy a tény magában esetleges, de az összefüggéseket  figyelembe véve már valamilyen szükségszerűségről lehet szó.

Visszatérve a fizikai, kozmológiai multiverzum elméletekhez, ezekben a természeti törvények esetleges voltát olyan „magyarázat” által akarják megszüntetni, amely a világunkban érvényesülő fizikai törvényeket egy olyan sokaságba helyezi, amely sokaságban, a világok sokaságában minden, bizonyos matematikai szempontok alapján lehetséges törvény előfordul. A mi világunk esetleges törvényeit magyarázó szükségszerűség tehát a multiverzum létezésének szükségszerűsége. A kérdés persze azonnal felmerül: miért szükségszerű a multiverzum létezése? Azért mert a multiverzum elmélet vallói ezt mondják? Vagy azért mert a mi világunk a maga törvényeivel létezik? Ha az utóbbi kérdésre igennel válaszolnánk, a circulus vitiosus gondolkodási hibájába esnénk, az indokolásra várót saját magával indokolnánk meg. Marad tehát az, ha a multiverzum létezik, akkor ez éppen annyira esetleges, mint a mi világunk a maga törvényeivel. A matematikai multiverzum elmélet létrehozóit megragadta a matematikában mutatkozó szükségszerűség és talán ezt egy „csúsztatással” átvitték a létezés szükségszerűségére. A matematika tárgyai azonban csak értelmünk létezői (ens rationis), jóllehet az így létező absztrakt tárgyak utalnak azokra a mennyiségekre, alakzatokra, formákra, struktúrákra, amelyek ugyan absztrakt létezésükben nem találhatóak meg anyagi világunkban, de ezek valamilyen módon, mint az absztrakció kiindulópontjai, tulajdonságokként mégis jelen vannak a világban. A matematikai multiverzum elméletét egyébként több fizikus és kozmológus is bírálja.

A világunk létezésének ténye tehát éppen úgy esetleges, mint ahogyan a multiverzum létezése is az lenne. Ezen esetlegességek magyarázata utáni kutatás pedig ugyanoda vezet. A magyarázatok olyan sorozata ugyanis, amely mindig további magyarázatra utal, nem lehet soha sem teljes magyarázat. Van tehát egy olyan létező, amely szükségszerűen létezik és így nem igényel olyan magyarázatot, amely túlmutatna rajta. Amint mondtuk, a szükségszerűen létező csak a teljes megvalósultságban lévő létező (actus purus) lehet, akinek létezése nem külsőleg hozzáadott, kapott létezés, hanem ő lényegénél fogva létezik, ő az ipsum esse subsistens, az Isten.

Fontos megjegyzés, hogy a világ (vagy a multiverzum) létezésének ténye a magyarázat által sem válik szükségszerűvé, mert a világ Istentől különböző, Istentől függő világ. Az egyetlen minden szempontból és teljesen szükségszerű tény csak Isten létezése. Szükségszerűségről még olyan értelemben sem lehet beszélni, mintha Istennek szükségszerűen kellett volna világot teremtenie. A teremtés Isten szabad, minden szükségszerűségtől mentes tette. A világban lévő esetlegesség részben feloldható a természeti törvények szükségszerűségére való hivatkozással, de a fentiek szerint valamilyen esetlegesség mindig megmarad.

A világ (vagy a multiverzum) tehát esetlegesen létezik. A világ milyenségének (és ezen belül a törvények milyenségének is) legvégső magyarázata pedig az, hogy Isten ilyennek akarta, teremtette a világot. Ennek fontos következménye, hogy a fizikai, kémiai, biológiai törvények nem vezethetőek le a teremtés tényéből. A teremtés tényéből csak a teremtett létezés olyan általános, metafizikai tulajdonságai következnek, mint például a potenciából és aktusból való összetettség. A metafizikai tulajdonságok felismeréséhez azonban először nem a teremtésből kiindulva, hanem tapasztalataink alapján jutunk el, és ez a felismerés vezet el a teremtésig. Ahogyan a teremtés tényéből nem vezethetőek le a fizikai, kémiai, biológiai törvények, ugyanúgy ezekből a törvényekből sem vezethető le a teremtés ténye. A teremtés ténye tudományos szempontból más tudományra, a filozófiára tartozik.

Azt is meg kell említenünk, hogy a fizikai törvények milyenségével kapcsolatban feltett kérdésekre azért a fizika adhat, ha nem is teljes, de értelmes válaszokat. A fizika fejlődése tulajdonképpen a törvények egyre pontosabb és teljesebb felismeréséről szól. Ebben a fejlődésben lényeges szerepet játszanak az úgynevezett szimmetria elvek. A törvények általánossága, például az adott időtől, helytől, térbeli iránytól stb. való függetlensége ugyanis követelményeket tartalmaz arra nézve, hogy milyenek a törvények matematikailag megfogalmazásai. A fizika megmaradási elvei (például az energia megmaradása) is ilyen szimmetriák következményei. Nem valószínű azonban az, hogy a törvények ilyen elvekből minden vonatkozásukban levezethetők. A legteljesebb általánosság, a legteljesebb szimmetria ugyanis csak a lehetőség szintjén van meg, a tényleges létezéshez már a teljes, minden szempontból való szimmetria valamilyen mértékű felborulása, sérülése is szükséges. A skolasztikus filozófia szerint a legteljesebb szimmetriát az elsődleges, megformázatlan anyag (materia prima) képviseli, amely minden formát befogadni képes tiszta lehetőség. Az elsődleges anyag azonban csak összetevőként, az őt megformázó formával való egységben létezik a tényleges létezés szintjén.

Átvitt értelemben a teremtéssel kapcsolatban is beszélhetünk multiverzumról, mert a teremtésben megvannak a létezésnek határozottan különböző tartományai: beszélhetünk teremtett, tisztán szellemi létezésről és anyagi létezésről. A tisztán szellemi létezés az angyalok, továbbá a haláltól a föltámadásig az emberi lélek létezése. Az anyagi világban anyagot megformáló,  anyagtól különböző, nem anyagból eredő formaként jelen van az emberi lélek is. Az anyagi létezéssel kapcsolatban is említhetünk két különböző tartományt: világunk jelenlegi anyagi létezését és a megdicsőült anyag létezését. A megdicsőült anyagi létezés most csak Jézus Krisztus föltámadt és a Boldogságos Szüz mennybe vitt testét jellemzi, Ez a két tartomány tehát most különbözik egymástól, azonban a mi világunk állapota egy nagy változásban átmegy a megdicsőült anyag állapotába.

A fenti, lényegében a fogalmak tisztázására irányuló kísérlet után, meg kell jegyeznünk, hogy a multiverzum elmélet vallói nem elvileg lehetséges világokról beszélnek, hanem valóságosan létező világokról. Az analitikus filozófia elsősorban logikai vizsgálatok esetében használja ugyan a lehetséges világok fogalmát, de a fizikusok esetében nem erről van szó. A fizikusok, kozmológusok világunkkal kapcsolatban, ahogyan halad előre a tudomány, néha találkoznak olyan dolgokkal, amelyeket nem tudnak megmagyarázni. A magyarázatról le lehetne mondani, ha feltesszük, hogy az illető dolog, adottság csak egy sokkal általánosabb létezésnek a speciális esete. A mi világunkban megismert adottság valójában ettől különböző módon végtelenül sokszor lehet jelen a különböző világokban, sőt az adottság megvalósulása minden lehetőségének megfelel egy létező világ.

Az egyik ilyen legegyszerűbb adottság a fizikai állandók meghatározottsága. Ilyen fizikai állandók például a fény sebessége, a gravitációs állandó, a Planck állandó stb. Adott mértékrendszert alkalmazva ezeknek az állandóknak az értéke meghatározott szám. Ráadásul ennek az értéknek  a meghatározottól való kis eltérése is ugyanazon fizikai törvények mellett egészen más világmindenséget eredményezne, amelyben például nem lennének égitestek, nem lenne élet, nem lenne ember. Ezzel a kérdéssel foglalkozik az úgynevezett antropikus elv. Ha azonban azt mondjuk, hogy az állandók minden lehetséges értékével létezik egy világ, akkor tulajdonképpen fel vagyunk mentve annak a kérdésnek a megválaszolásától, hogy miért éppen ilyen értékei vannak az állandóknak. Hiszen ezek az állandók más világokban más értékekkel rendelkeznek, csak arról van szó, hogy mi éppen az adott értékű állandókkal rendelkező világban élünk. (Más világokban esetleg nem is élhetnénk.)

A másik multiverzumot „alkotó” szempont továbblép az állandók kérdésén. Itt olyan világokról van szó, amelyekben már nemcsak az állandók, hanem a fizikai törvények is, ennek megfelelően matematikai leírásuk is mások. Azt mondják, hogy minden olyan világ létezik, amelynek matematikai leírása értelmes. Tehát minden értelmes matematikai konstrukciónak megfelel egy létező világ, ahol ezek a matematikai konstrukciók írják le a fizikai törvényeket.

Röviden még megemlítünk egy multiverzumot „generáló” harmadik szempontot is. A kvantummechanikai törvényei tulajdonképpen valószínűségekre vonatkoznak. Ezek a törvények nem azt adják meg, hogy egy részecske egy kísérletben hova csapódik be, hanem csak az egyes helyekre való becsapódás  valószínűségét. Van olyan elképzelés, amely azáltal próbálja áthidalni a kvantummechanikai törvények valószínűségi jellegéből adódó problémákat, hogy azt állítja, hogy a részecskék tulajdonképpen mindig minden szóba jöhető helyre becsapódnak, de különböző világokban. Minthogy a makroszkopikus jelenségek alatt is a kvantumjelenségek vannak, számtalan világ létezik, amelyek története egy adott ponttól kezdve különbözik, annak megfelelően, hogy a valószínűségeloszlás által leírt esetek közül konkrétan melyik következett be.

Ha szemügyre vesszük a multiverzum elméletek módszereit, fölfedezhetünk bennük valamilyen közöset. A folyamat elején valamilyen kontingens, esetleges adottság van. Kontingensnek, esetlegesnek mondjuk az olyan tényeket, adottságokat, amelyek ugyan tények, adottságok, de magyarázatukat nem hordják magukban, magyarázatra szorulnak. Végső soron minden, amit magunk körül találunk, esetleges. Ennek a következetes felismerése elvezetheti az értelmet Istenhez. Az értelem ilyen útjai engedelmeskednek az értelem azon tulajdonságának, hogy csak akkor nyugszik meg, ha elégséges, értelmes magyarázatot talált. Ezek az utak a mindennapi tapasztalat különböző tényeiből indulnak ki és például a megvalósító okságon keresztül jutnak el Istenhez, de más lehetséges utak is vannak. A blogon több, régebbi bejegyzés foglalkozott már az értelem Isten felé vezető útjaival, most ezekkel itt részletesen nem foglalkozunk, csak megjegyezzük, hogy az utak által adott végső és elegendő magyarázatok nem arra vonatkoznak, hogy egy dolog miért olyan, amilyen. Ezek a magyarázatok inkább arra a kérdésre adnak választ, hogy hogyan van az, hogy az esetleges dolog egyáltalán létezik, hogy ezzel kapcsolatban egyáltalán tényről, adottságról beszélhetünk. A természettudományokat (és a természetfilozófiát) már inkább az a kérdés érdekli, hogy miért olyan a dolog, amilyen. Az erre adott magyarázat azonban nem teljes magyarázat, tehát az esetleges dolog teljes magyarázatát nem adja meg.  Ebből következik, hogy az értelem Isten felé vezető útjai nem természettudományos megfontolásokat használnak és nem teszik fölöslegessé a természettudományokat. A természettudomány tehát a kontingenciával kapcsolatos magyarázatot csak részben tudja megadni. Így például magunk körül tapasztaljuk az élővilág sokszínűségét, a különböző fejlettségű fajok sokaságát. Ez a tény azonban kontingens tény, maga a tény nem hordja magában a magyarázatát, magyarázatra szorul. Az evolúciós elméletek ennek a ténynek a magyarázatára születtek, ezek valamilyen olyan szükségszerűséget igyekeznek felfedezni, amely szerint a fajok kialakulása szükségszerű folyamat. Egy ilyen felfedezés azonban nem szünteti meg teljesen például az előttem álló fa esetlegességét, ennek létezése a mélyebb gondolkozás számára továbbra is esetleges marad.

A multiverzum elméletek mögött az esetlegesség felszámolásának egy érdekes módját fedezhetjük fel. A fizikai állandók, de maguk a fizikai törvények esetlegességével kapcsolatos kérdéseket, a magyarázat szükségességét azáltal oldják fel, hogy ezeket valamilyen olyan teljesség, multiverzum speciális eseteiként mutatják be, amely már nem esetleges, mert mindent magában foglal. Így tehát az esetlegesség magyarázata megtakarítható, mert csak egy sokkal általánosabbnak a különleges esetéről van szó. Nem kell különösebb magyarázatot keresni arra, hogy a mi világunkban milyen értékei vannak a fizikai állandóknak, miért olyanok a fizikai törvények, amilyenek, hiszen a létezés az állandók minden lehetséges értékét, minden lehetséges törvényt felölel azáltal, hogy az állandók minden lehetséges értékének, minden lehetséges fizikai törvénynek megfelel egy valóságosan létező világ. Az pedig a mi sorsunk, hogy éppen ebben a világban élünk.

Amint említettük, ezeknek a gondolatmeneteknek a tudomány szellemével való összeférhetőségét és hasznosságát többen és joggal megkérdőjelezik. A lényegében kísérletekre és a sokszor igen bonyolult megfigyelésekre alapuló fizika és kozmológia éppen attól szakad el, amire épül. Ráadásul ezek továbbra sem képesek általános, kielégítő magyarázatot adni az esetleges létezésre, amint erről szó lesz majd az egyik későbbi bejegyzésben. A fizikába, kozmológiába „becsempészett”, valójában már inkább metafizikai gondolatmenet nem képes az esetleges létezés elégséges magyarázatára, nem azt a teljességet ragadja meg, amely tényleg elégséges magyarázatot adna. Persze ez nem is feladata a fizikának, kozmológiának. Lehet, hogy ezek a gondolatmenetek részben azért születtek, mert szerzőik mindenáron el akarták kerülni a teremtettség valamilyen feltételezését. A fizika, a kozmológia közvetlenül soha sem fog elvezetni a teremtettség felismeréséig. Lehet azonban, hogy a felmerülő, tulajdonképpen már nem a fizika és kozmológia területéhez tartozó kérdések leggazdaságosabban a teremtés elfogadása által válaszolhatóak meg a bonyolult és ellenőrízhetetlen fizikai és kozmológiai spekulációk helyett. Ehhez azonban egy másik tudomány, a metafizika területére kellene átlépni. Ez a tudomány elsősorban az állandóság és a változás, az egység és a sokféleség mindennapi tapasztalatából kiindulva jut el az általunk tapasztalható létezés szerkezetének felismeréséig, majd ennek a szerkezetnek a magyarázata után kutatva ahhoz az Istenig, akinek teljes és végtelen létében való véges részesedésként léteznek az esetleges dolgok.

A következő bejegyzés Keresztelő Szent Jánossal, pontosabban János keresztségével foglalkozik: Aquinói Szent Tamás Summa-jának ezzel a témával foglalkozó kérdésének a fordítása lesz. Az új rítus advent 2. vasárnapi (Mt 3, 1-12), a régi rítus 3.  vasárnapi (Jn 1 19-28) és 4. vasárnapi (Lk 3, 1-6) evangéliumi szakaszai említik János keresztségét.

Az újkori tudomány azonban jelentős problémákat vetett fel ezzel a szemlélettel kapcsolatban. A fejlődéselméletek szerint nem lehet a formák sztatikus készletéről beszélni. A formák nem öröktől fogva, de még csak nem is teremtés által egyszer és mindenkorra adottak. A formák a fejlődés folyamán keletkeznek és eltűnnek. Maguk a formák filozófiai értelemben vett fogalma is eltűnt a tudományos köztudatból. Mint arról bejegyzéseinkben már többször volt szó, az anyag-forma fogalompár nem természettudományos kutatások eredményeként született. Az azonban kétségtelen, hogy ezt a fogalompárt egy évezreden keresztül olyan tudományos környezetben használták, amely környezet napjainkra gyökeresen megváltozott.

Az anyag-forma kettősség felfedezése tehát nem a természettudományok eredménye. A természettudományok egyértelműségre törekvésével szemben a metafizika analógián alapuló megismerése fedezte fel a két, egymással szemben álló, de egymást kiegészítő, egymástól az ellentmondás mentesség miatt különböző elvet, amelyeket anyagnak és formának nevezünk. Önmagában álló dologként nincs sem elsődleges anyag, sem lényegadó forma. Ezek önállóságukban csak értelmünk fogalmaiként léteznek. Ugyanakkor azonban ezek az elvek valós összetevői minden szubsztanciának. A lényegadó formák tehát nem valamilyen dolgoktól független készletből merülnek fel és formálják meg az elsődleges anyagot. A forma megjelenésével kapcsolatban a skolasztika (az emberi lélek kivételével) az „educitur ex materia” kifejezést használja. Az „educo” ige jelentése: kivezet, kihúz, kihoz. A forma képesség szerint, potenciálisan tehát ott van az anyagban, és ezt a formát vezeti át a ténylegességbe a ható, létesítő ok. Fontos megjegyzés, hogy a forma létezése az anyagban nem valamilyen csíraszerű létezés, hanem teljesen és tisztán potenciális létezés. Arról ugyancsak szó volt az előző bejegyzésekben, hogy az új szubsztancia nem az anyagban már jelenlévő formáktól függetlenül jön létre. Ha ez így lenne, akkor például most, hirtelen egy elefánt „materializálódhatna” a szemünk előtt, minden előzménytől függetlenül. A már jelenlévő formák szükséges föltételei az új szubsztancia létrejöttének. Az anyagnak az új forma befogadására való felkészültségét a skolasztikusok a „dispositio” szóval jelölték. Az új forma létrejöttét tehát egy alulról felfelé törekvő, „bottom up” előkészület előzi meg, amely a maga befejezését, tökéletességét azáltal nyeri el, hogy az új forma potenciális, képesség szerinti létezéséből aktuális, tényleges forma lesz.

A fentiek alapján tulajdonképpen a fajok egymásba átalakulása is megérthetővé válhat. Nem akarok most foglalkozni azzal a természettudományos kérdéssel, hogy van-e ilyen egyáltalán, de az élő szervezetek esetében elvileg előfordulhatna az, hogy egy egyed olyan dispositio-kat (például az örökítőanyag mutációi által) hordoz magában, amelyek az ő életét ugyan nem teszik lehetetlenné az adott fajon belül, de ez felhalmozódva új egyedek létrejöttekor már új faj megjelenését eredményezi. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem biológiai kérdésről van szó, és nem minden tomista filozófus ért egyet a fenti megközelítéssel. Ez is egy lezáratlan kérdés.

A skolasztikus filozófiának fontos elve az elégséges okság elve, amely szerint egy hatás létrejöttének a megértéséhez nem elégséges akármilyen ok, hanem csak egy olyan ok, amely képes az adott hatást előidézésére. A fejlődés folyamán olyan gyökeresen új tulajdonságok jelennek meg, amelyeket a fejlődés előzményeiben nem találunk meg. Különösen élesen merül fel ez a kérdés az élet eredetével és az ember eredetével kapcsolatban. Az ember eredetével kapcsolatban a helyzet egyértelmű: a testet megformáló emberi lélek nem anyagi eredetű, ez Isten közvetlen teremtő tevékenységének az eredménye.

Az élet eredetével kapcsolatban többféle választ adnak a kérdésre. Az egyik ilyen válasz a Karl Rahner-t (1904-1984) követő, transzcendentális tomizmus válasza Ez a válasz az aktív öntranszcendencia homályos fogalmát használja. Egy másik válaszra a hivatkozott bejegyzésemben utaltam, amely válasz szerint az élet keletkezése nem kíván különösebb, anyagi okokon kívül álló okot. Az alábbiakban egy másik megközelítést ismertetek röviden, amely szerint az élet keletkezésekor rendelkezésre álló anyagi okok nem elegendőek az élőlény alapvetően más, élővilág alatti anyagi szubsztanciáktól eltérő tulajdonságainak a magyarázatára, ezért az élet létrejöttéhez közvetlen isteni, teremtő okság szükséges. Ez az okság azonban nem lehet olyan okság, amely valamely, teremtményben lévő természetes képességet visz át ténylegességbe. A tomista alapelv szerint minden természetes passzív képességhez mindig van egy neki megfelelő aktív természetes képesség, azaz egy olyan képesség, amely aktiválódva ható, létesítő oka valamilyen forma passzív képesség általi befogadásának. Így az élet, mint forma befogadásának a képessége nem lehet természetes képesség, ez csak engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedentialis. A potentia oboedientialis fogalma fontos szerepet játszik a kegyelemtanban és egy huszadik század folyamán kibontakozott kegyelemtani vitában. A potentia oboedientialis a teremtmény azon képességére utal, hogy ez alanya lehet az isteni mindenhatóság közvetlen tevékenységének, amelyet egyedül csak a logikai ellentmondás korlátoz. Szerintem ilyen képesség válik ténylegességgé az ember fogantatásakor, amikor Isten az anyagot a halhatatlan emberi lélek által formálja meg. Valami ilyesmi képességről lehet szó az élet keletkezésével kapcsolatban is és talán máskor is, az élet fejlődése folyamán. Ennek fontos következménye van a természettudományok számára, ugyanis az engedelmesség szerinti képesség és ennek aktiválása a természettudományok számára elérhetetlen, mert ezek csak a természetes képességekkel foglalkoznak. Ilyen esetekben a természettudományok helyesen a folytonosságot keresik és így jutnak el a folyamatok mélyebb megismeréséhez. Így lehetséges például az ember fogantatásával kapcsolatban újabb és újabb ismereteket szerezni, ugyanakkor ezek az ismeretek nem képesek teljesen megmagyarázni az embernek, mint szellemi létezőnek az eredetét. Érdekes, hogy az élet laboratóriumi előállítása sem lenne tulajdonképpen érv ez ellen a megközelítés ellen. A laboratóriumi munka ugyanis előállítaná azokat a feltételeket, dispositio-kat, amelyek eredményeként ugyan nem jön létre az élet befogadásához szükséges természetes képesség, de az isteni működés ezt követően létrehozza az élet formájának befogadását. Ez ellen a vélekedés ellen nem lehet érvként felhozni azt, hogy így a teremtmények kényszerítenék ki az isteni működést. Isten ugyanis a másodlagos okok körén, a változáson, az időn kívül van, és így szó sem lehet a teremtményi okok valamilyen elsőbbségéről vele szemben. A helyzet tehát itt is ugyanaz, mint az ember fogantatásakor. Így tehát nem a „hézagok istenéről” (God of the gaps) van szó, mert Isten nem a természettudományos okok rendszerében lévő okként jelenik meg, hanem transzcendens, teremtői okként. Nem arról van szó, hogy egy adott ponton a természettudományos jelenség (például bonyolultság) magyarázataként Istenre hivatkozunk.

Ez a megközelítés segíthet a szentírási teremtéstörténetet értelmezésében is. A teremtés műve tehát nemcsak azért nem szorítkozik a világ kezdetének pillanatára, mert Isten első okként mindig jelen van a másodlagos okok fölött, hanem azért se, mert a teremtett világ fejlődésének bizonyos pontjain Isten közvetlen teremtői tettekkel avatkozhat be ebbe a fejlődésbe. Ez kétségtelenül így van minden egyes ember fogantatásakor, de hasonló lehet a helyzet az élet megjelenésekor és esetleg a fejlődés más fordulópontjain is. Tehát Isten teremtő tetteivel kapcsolatban sem kell szükségszerűen kizárni szakaszokat, de ezek nem feltétlenül a hatnapos teremtéstörténetben említett szakaszok, hanem a világmindenség fejlődésének a szakaszai. Ezek a vélemények, kérdések azonban vitatott kérdések, quaestiones disputatae.

Amint arról már többször is volt szó, az elsődleges anyag (materia prima) lényegadó forma (forma substantialis) általi megformáltsága nem jelent olyan homogenitást, amilyennel első látásra például a (nem lényegadó) forma által megformált szobor esetében találkozunk. (Az alaposabb vizsgálat persze ezen mesterséges megformáltság esetén is kimutatja, hogy egyáltalán nincs szó például a márvány, bronz homogenitásáról.) Különösen az élőlények esetében látszik ez, ahol a lényegadó forma és az elsődleges anyag között sokféle forma helyezkedik el, amelyek közül egyes formák beépülnek más formákba és ezáltal egy hierarchia jön létre. Ehhez járul még a különféle formájú dolgok együttműködése, amellyel kapcsolatban vezérlésről, programszerű működésről beszélhetünk. A lényegadó forma az elsődleges anyagot formálja meg, de amikor az új szubsztancia keletkezik, akkor ez a már valamilyen módon előzőleg is megformázott anyagból jön létre. A keletkezéskor a már meglévő formák beépülhetnek az új szubsztanciába, ennek részeivé válhatnak. Az új szubsztancia létrejöttekor tehát nem az történik, hogy az elsődleges anyag a jelenlevő összes forma megsemmisülése után fogadja be az új formát. Egyes meglévő formák az új szubsztanciában is jelenlévő formává válhatnak, de ezek csak beépülő részek, összetevők formái lehetnek.

A fentiek megértését segítheti egy analógia, amely megvilágítja a mesterséges formák és a lényegadó formák közti fontos különbséget. Amikor az autógyárban egy autó készül, ez különböző részek különböző módon történő összeillesztése, összeszerelése által történik meg. Az összeszerelés után is megmarad azonban a részek önállósága és az autó működése által megvalósuló egység nem jár azzal, hogy az autó ontológiailag is egy egységgé válik. Amikor azonban a természetben keletkezik egy új szubsztancia – például két hidrogén- és egy oxigénmolekula egyesüléséből egy vízmolekula – akkor megszűnik a beépülő részek önállósága és egy új ontológiai egység jön létre. Az önállóság elvesztése azonban nem jár együtt a teljes forma megszűnésével, ez ugyanis megmarad a beépülő rész formájaként. A beépülő dolgok ugyanazon fajhoz tartozó szubsztanciák esetében is bizonyos tulajdonságaikban különbözhetnek egymástól, ennek következtében az előálló új szubsztancia olyan jegyeket is viselhet, amelyek különbözhetnek más, ugyanabba a fajba tartozó szubsztancia ilyen jegyeitől. Ezért az emberek nemcsak abban különböznek egymástól, hogy a térben különböző helyen vannak, hanem külső megjelenésükben (például a bőrük színe), de még belső tulajdonságaikban (különféle jellemvonások, karakterológiai típusok, különböző kiemelkedő tehetségek) is különböznek egymástól. (Az egypetéjű ikrek esetében a kezdeti beépülő formák nagymértékű hasonlósága okozza az ikrek nagymértékű hasonlóságát.) Ez, a lényeges jegyek azonossága mellett meglévő különbség különösen a sok beépülő formát tartalmazó szubsztanciák esetében tapasztalható. Az elektronnak nincsenek „személyes” tulajdonságai, de még az ugyanazon fajtába tartozó kutyák is különböznek egymástól külső (és belső) tulajdonságaikban.

A fentiekben láttuk, hogy a mesterségese egységek, gépek esetében az egységes működés külsődlegesen, valamilyen mechanizmus által valósul meg, anélkül, hogy a részek elveszítenék ebben, a nem ontológiai egységben önálló létüket. A szubsztanciába beépülő formák azonban nem önálló formák, hanem a beépült részek formái. A beépülő formák önállóságának elvesztése nem természettudományosan felismerhető tény, ez a (tomista) filozófia elemzésének a megállapítása, amely szerint, ha ezek megtartanák szubsztanciális önállóságukat, akkor ez által a befogadó szubsztancia egysége lenne veszélyeztetve. A természettudományok azonban eltekinhetnek ettől a ténytől. Ezt még úgy is megtehetik, hogy ezt nem tagadják, hanem csak elvonatkoztatnak ettől és így vizsgálják például az élő szervezet működését. Így válik a természettudományok tárgyává azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálata, amelyek az élőlény, a faj egységének a megvalósulására irányulnak anélkül, hogy ezen egység filozófiában fölfedezett formai okáról, a lényegadó formáról szó lenne. Ezek a vizsgálatok felderítik ezeket a mechanizmusokat, illetve olyan elméleteket eredményezhetnek, amelyek ennek az egységnek természettudományos szintű magyarázatát adják. Az így adott magyarázat arra ad választ, hogy a szervezet különböző alkotóelemeinek elhelyezkedése, szerkezete, a köztük lévő oksági viszonyok hogyan valósítják meg azt az egységet, amelynek, mint elvnek a létezését a filozófia ismeri föl.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez a felfogás nem jelenti-e a valóság indokolatlan megkettőződését, nincs-e külön egy filozófiai valóság és egy természettudományos valóság. A filozófia válasza erre a kérdésre nyilvánvaló: nincs két külön valóság, hanem csak két megismerési mód. A filozófiai elemzés csak a dolgok általános szerkezetét, összetettségét deríti fel, ennek az összetettségnek a leírására használja (többek között) az anyag-forma fogalompárt. Magának a formának a részletes tartalmi megismerésérére, a működésére nézve azonban a metafizikai absztrakció nem adat elegendő támpontot. Az emberi megismerés sajátos jellegének megfelelően erre a természettudományos módszerek alkalmasak.

A redukcionizmus, amely elveti az anyag-forma összetettséget és amely nem természettudományos, hanem inkább egy „filozófiai” álláspont, nem tud elszámolni az általunk megtapasztalható egység tényével. Ez az egység legteljesebben saját személyes tapasztalatunkban jelenik meg, olyan egységnek tapasztaljuk magunkat, amely nem magyarázható azzal, hogy mi végső soron elemi részecskék speciálisan elhelyezkedő és az elhelyezkedésnek megfelelően működő aggregátuma vagyunk. A redukcionizmus sem tagadhat valamilyen egységet, de ez az egység érthetetlen, értelmetlen egység. Az ókori atomizmus az egységet az oszthatatlan, változatlan atomokban találta meg, de nem tudta megmagyarázni ezek létezését, ezek oszthatatlanságát. Hasonló a helyzet a mai természettudományokban (fizikában) is, amelyekben az egyre elemibb összetevőknek a felderítése folyik. Ha azonban ezeket csak a természettudományok szempontjából nézzük, egységük továbbra is érthetetlen marad, hiszen a tudomány haladását éppen az jelenti, hogy összetételüket kutatjuk. Vagy megelégszünk azzal, hogy a megválaszolásra váró kérdések nyitottak maradnak (és ez a természettudományokon belül egy működő álláspont), vagy pedig elfogadjuk a filozófia elemzés eredményét, amely ugyan nem egyértelműen, hanem csak analógiaként kijelöli az egység és különbözőség két elvét, amely elvek minden szubsztanciában megvannak úgy, hogy ezek egymástól fizikailag nem választhatóak el, de amelyek egymást feltételező, mégis egymástól valóságosan (metafizikailag) különböző elvek. Ezek az elvek jelölik ki azokat a fő irányokat, amelyek felé a természettudományos kutatások haladnak, jóllehet ezek maguk a kutatók jelentős része számára idegen elvek.

A természettudományok tehát az elsősorban a filozófia által fölismert lényegadó forma megismerésére törekednek, de ők ezt általában nem tudják, a tudományos tevékenység folyamán ettől eltekinthetnek. A jelenségek összefüggései, szabályszerűségei anélkül is kutathatóak, hogy tudnák, hogy ezek mögött végső soron a lényegadó forma áll. Ez tette lehetővé a filozófia és természettudományok újkorban bekövetkezett szétválását. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófia két teljesen idegen, összefüggéstelen világgal foglalkoznak. A két tudomány közti viszony leírására alkalmazhatnánk a mostanában sokszor használt „meta” szócskát is.  A természettudományok foglalkoznak a természetben lévő változatosságban lévő egységgel, szabályszerűséggel, anélkül hogy feltennék a kérdést, hogy ez az egység, szabályszerűség egyáltalán miért van. Ezekkel a kérdésekkel a filozófia természettudományokhoz képest „meta” rendszere foglalkozik. A mai filozófia megközelítése sokszor ilyen alulról felfelé (bottom up) történő megközelítés.

A világunkban tapasztalható dolgok részekből állnak, ezek a részek ismét részekből állnak és így tovább. Ez a részekből álló összetettség azonban alapvetően különbözik a filozófia, metafizika által fölfedezett összetettségtől (szubsztancia-járulékok, képesség-ténylegesség, lényeg-létaktus, anyag-forma). A filozófiai összetettséghez az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáinak az elemzése folyamán jutottunk el. Ezekben az összetettségekben az összetevők ugyan valóságosan különböznek egymástól, de semmilyen fizikai, kémiai, természettudományos elemzés nem tudja őket megkülönböztetni. Még sem lehet azt mondani, hogy a két összetettség független egymástól.

A természettudományos összetettséget legkiterjedtebben az élőlények „szerkezetén” lehet bemutatni. Az élő szervezetek szervekből, szerveket alkotó szövetekből, sejtekből, a sejteket alkotó molekulákból, a molekulákat alkotó atomokból, az ezeket alkotó elemi részekből állnak. Ennek a hierarchiának a tetején a szervezet áll, az alján pedig az elemi részek. Ezt a hierarchiát fogja közre a filozófia lényegadó formája és elsődleges anyaga. Minden önálló anyagi létezőben a formák hierarchiájának tetején a lényegadó forma van, a hierarchia legalján pedig formátlan anyag. A természettudományok számára azonban ennek a hierarchiának csúcsa és legmélyebb rétege közvetlenül nem elérhető, ezeket csak a filozófiai elemzés fedezi fel. A lényegadó forma és az elsődleges anyag azonban nemcsak egyszerűen közrefogja a természettudomány által megtapasztalható formákat, hanem ez egyben a teljes hierarchiát átjárja. Így például az élő szervezetet alkotó elemi részek sem vonhatják ki magukat a lényegadó forma általi megformáltságból olyan módon, mintha ezeknek csak az őket közvetlenül magába foglaló atomi szinthez lenne közük. A tomista filozófia szerint a szubsztanciákban csak egyetlen lényegadó forma van, amely közvetlenül megformálja a formátlan elsődleges anyagot. Ez az elv azonban nem jelent olyan homogenitást, ami tagadná a természettudományos összetettség tapasztalatát. Így például az élő szervezetbe beépülő dolgok (többek között a testünk háromnegyed részét alkotó víz molekulák) formái megszűnnek az elsődleges anyagot közvetlenül megformáló formák lenni, de ezzel együtt nem veszítik el a korábbi lényegadó formájuk alapján meglévő tulajdonságaikat, amennyiben ezek összeegyeztethetőek az élő szervezet egységével.

Amint láttuk az anyag-forma viszonyban a lényegadó forma képviseli azt a teljes meghatározottságot, ami által a teljesen meghatározatlan elsődleges anyag annak az anyaga lesz, ami a dolog. Azt is említettük, hogy ennek a viszonynak, meghatározottságnak a teljes tartalmát emberi értelmünk nem képes közvetlenül megismerni. Mégis ez a forma tükröződik az általunk megismert természeti törvényekben, emiatt lehet ezeket a törvényeket valamilyen értelemben általános törvényeknek tekinteni. Természeti törvények a valóságban, külön létezésként nincsenek. A természeti törvények létezési helye az emberi értelem, mégis a természet ezek szerint működik. Az általunk közvetlenül nem megismerhető lényegadó formából a természeti törvények megismerése által értelmünk valamilyen megformáltsága keletkezik. Ha helyesen ismertük fel a természeti törvényt, akkor értelmünk ezen formája részesedésként viszonyul a dolgot, dolgokat megformáló lényegadó formákhoz.

A fentiek megértésében segít ha az emberi megismerést tágabb környezetben nézzük. Isten számára a dolgok formája olyan, mint a tervező számára a megvalósult terv meghatározottsága, formája. Isten nem a megvalósulás alapján ismeri a dolgok formáját, hanem az Ő teremtő eszméiben. Ezért neki teljes ismerete van a dolgokról és egyedül csak neki van teljes ismerete. Az angyali ismeret is tisztán szellemi eredetű ismeret, jóllehet az ő esetükben nem beszélhetünk tervezőről és ezért a teljes megértésről sem. Az emberi megismerés azonban az érzékeléssel kezdődik, ebből kiindulva emelkedik fel a dolgok lényegének valamilyen szintű megismeréséig. A megismerendő forma ismeretkénti befogadása a megismerő képességeihez alkalmazkodva történik. „Quidquid recipitur per modum recipientis recipitur” – mondják a skolasztikusok, azaz a befogadás mindig a befogadó (létezésének) módja szerint történik.

A fentieket jól szemlélteti az is, hogy a tudományos megismerés útja az elméletek felállítása, majd ezen elméletek tökéletesítése, új elméletekkel való helyettesítése. Az elméletek a tapasztalatok összefoglalására, egységes magyarázatára törekednek. Minthogy azonban az egység közvetlen forrása, a lényegadó forma tartalma számunkra közvetlenül nem elérhető, a helyes elmélet is csak valamilyen részesedés révén forma, a teljesség nélkül. Ezért elméleteink nélkülözik a teljes véglegességet, az emberi megismerés a folyamatos haladás által történik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hülémorfizmus, az anyagból és formából való összetettség a filozófia felfedezése. Ez a felfedezés is az érzékszervek tapasztalatából elinduló megismerés eredménye, amely azonban nem vezethet ezen formák „közvetlen látására”. A filozófia teljesítménye elsősorban arra vonatkozik, hogy ez az összetétel létezik, de a formák tartalmának felfedezése már főleg természettudományos módszereket igényel. A természettudományok végső soron ezeket a formákat kutatják, de nem feltétele az eredményes természettudományos kutatásnak az, hogy ezt tudomásul is vegyék. Ennek ellenére a természettudós számára is hasznos és termékeny lehet egy olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a formák hierarchiájának természettudományok által közvetlenül nem elérhető filozófiai csúcsát és alsó határát. A kutatás ugyanis ezek felé halad, anélkül hogy a természettudományok ezeket elérnék. A biológiában a genetikai információ és program (DNS, RNS) felfedezése értelmezhető az élő szervezet lényegadó formájára való utalásként. Ezeken a (teljesen fel nem derített) mechanizmusokon keresztül valósul meg az élőlény formájából adódó egység és fejlődés dinamikája. Az elemi részek fizika általi kutatása viszont éppen a másik irányba halad. A minden anyagi dologba való beépülés lehetősége, az ennek megfelelő sajátosságok az elsődleges anyag felé mutatnak.

Szellemi megismerésünk kiindulása a térben és időben lévő, egyedi érzékelés. Értelmünk azonban ebből a térhez és időhöz kötött, konkrét érzékelés adataiból kivonja (absztrahálja) a szellemi értelem tárgyát, az érthetőt (intelligibile). Az érthető az anyagban van, az anyagban létezik, ennek nincs anyagon kívüli, „platóni” létezése. Anyagon kívüli létezést ez csak mint értelmünk ismerete nyer. Az elvonásnak három fokozatát különböztethetjük meg. Ezeket a fokozatokat azáltal jellemezhetjük, hogy megmondjuk, mi az anyag szerepe az egyes fokozatokban. Az első fokozat csak az érzékelés helyhez és időhöz, konkrét valamihez kötöttségétől vonatkoztat el. Így jutunk el az általános fogalmakhoz, mint amilyen például az ember, a víz vagy az elektron fogalma. Ezeknek a fogalmaknak a megértéséhez szükséges annak figyelembevétele, hogy ezek anyagi létezőkre vonatkoznak. Az elvonás első fokában tehát eltekintünk a konkrétságtól, de nem tekinthetünk el attól, hogy az így kapott általános fogalmak anyagi létezők fogalmai. Azt mondhatjuk, hogy az elvonás ezen fokozata által jutunk el a természetfilozófia és a természettudományok tárgyaihoz.

A második fokozat a matematikához vezet. Az anyagi létezők legalapvetőbb tulajdonságai a mennyiségi tulajdonságok. Minden egyéb tulajdonság a mennyiségre épül, ezek a tulajdonságok nem érthetőek meg a mennyiség nélkül. Maga a mennyiség azonban olyan értelemben lehet egy tudomány tárgya, hogy ez elveszíti anyagi vonatkozásait, a matematika tárgyaként ez mindenféle anyagi vonatkozás nélkül érthető tárggyá válik. Ugyanakkor azonban a mennyiségnek nincsen anyagtól (és értelmünktől) független léte, jóllehet több matematikus, fizikus gondolja azt, hogy a mennyiségek platóni világa az anyagtól és tőlünk függetlenül létezik.

Az elvonás első fokozatában eltekintettünk az egyediségtől, de nem tekinthettünk el az anyagi létezéstől. A matematikában az érthetőség szempontjából eltekintettünk az anyagi létezéstől, de ez nem jelentette egyúttal azt is, hogy a matematikai tárgyai nem anyagi eredetűek lennének. Az elvonás harmadik fokában azonban a metafizika olyan „tárgyaihoz” jutunk, amelyek már sem létezésükben, sem megértésükben nem kötődnek az anyaghoz. A metafizika magával a létezéssel foglalkozik, témája meghatározásában nem jelennek meg anyagi vonatkozások. Jóllehet a létezéssel anyagi világunkon keresztül találkozunk, itt fedezzük fel az egység és sokaság, az állandóság és változás problémáját, de a létezők probléma megoldása által felfedezett szerkezete semmilyen anyagi vonatkozást nem tartalmaz, ez a szerkezet nemcsak anyagi létező szerkezeteként jöhet szóba. Az egység és sokaság, az állandóság és változás a véges, korlátozott létezéshez kötődik, anélkül, hogy ezt leszűkítenénk az anyagi létezésre. A szubsztancia-járulékok, a képesség-ténylegesség, a lényeg-létaktus fogalompárok érthetőek anyagi vonatkozások nélkül, és jóllehet a körülöttünk lévő anyagi világ tapasztalatainak az elemzése által jutottunk el ezekhez, maguk a fogalmak már a létezés szálán sem kötődnek az anyagvilághoz. Ez az „anyagtól mentesség” azonban önmagában még nem jelenti azt is, hogy anyagtól mentesen léteznek ténylegesen korlátozott, véges létezők. Az anyagtól mentes korlátlan és végtelen létezéshez csak az istenérvek oksági elemzése vezet el, a tisztán szellemi, korlátos létezésről pedig elsősorban a kinyilatkoztatásból tudunk (angyalok).

Az anyag-forma kettősséget általában a metafizika keretében tárgyalják, jóllehet ezeknek a fogalmaknak megértése nyilván lehetetlen anyagi vonatkozások nélkül. Ennek oka az, hogy ez a fogalompár olyan egység és sokaság, állandóság és változás megértésére irányul, amely csak anyagi világunkban található meg. Itt az egység az egy fajhoz tartozó egyedekben a fajhoz tartozás által megnyilvánuló egység, a sokaság pedig az által adódik, hogy fajokat nem egyetlen egyed, hanem egyedek sokasága képviseli. Az anyag-forma fogalompár teszi megragadhatóvá azt is, hogy mi az, ami új szubsztanciák (például ember, valamilyen állat, valamilyen molekula) létrejötte és pusztulása folyamán állandó marad. Az állandóságnak ez az elve az (elsődleges) anyag. A skolasztikus filozófiát általában nem jellemzi az egyes szakterületek merev elhatárolása, az anyag-forma fogalompár a természetfilozófia alapvető kiindulópontja is. Megemlítjük még, hogy míg az anyagi valóságban csak megformázott anyaggal találkozunk, a formátlan (elsődleges) anyag önállóan nem létezik, hanem csak a formával egységben, addig a forma, mint meghatározottság nem szükségszerűen tételezi föl a befogadó anyagot. Így beszélhetünk a szellemi létezők formájáról is, ami nem befogadott, hanem önállóan létező forma (forma subsistens).

A régiek az elvonás első fokozatára alapozódó tudományokat nevezték fizikának. A régiek fizikája és a természetfilozófia nem alkottak külön tudományokat. A természettudományok természetfilozófiából való kiválása az újkorban kezdődött és mára ezek minden filozófiai kötödést nélkülöző, autonóm tudományágakká váltak. A továbbiakban most nem vizsgáljuk a természetfilozófia és a természettudományok közti pontosabb viszonyt, csak a filozófiai anyag-forma fogalompár és a természettudományok viszonyával foglalkozunk. Az anyag-forma fogalompár a teljes anyagi létezést átható (transzcendens) fogalompár. Az anyag és forma analóg fogalmak. Az anyag és forma közti vonatkozás hasonlósága jellemzi az anyagi létezést.  A filozófia első lépésben csak ehhez az általános hasonlósághoz jut el, de nem adhat részletes tartalmi útbaigazást arra nézve, hogy az anyagi létezés különböző tartományaiban milyen sajátságok jellemzik a lényegadó formákat. A szaktudományok feladata annak részletes kibontása, hogy a lényegadó forma mint az egység és a működés elve, mint információ az adott tartományra nézve milyen működést (egységet) valósít meg. Így a filozófia közvetlenül nem lehet kiinduló pont a természettudományok számára. Amikor azonban a természettudományok eredményeit nagyobb, ezeket a tudományokat meghaladó összefüggésekben vizsgáljuk, a filozófiai értelmezés elkerülhetetlenné válik. Az is előfordulhat, hogy a filozófiai háttér befolyásolja egyes kutatók esetében a természettudományos kutatás irányát (de nem a helyesen felfogott eredményeit).

Van azonban egy olyan tudomány, amely ugyancsak transzcendenciára tart igényt, ráadásul ebben az esetben nem is analóg, hanem egyértelmű fogalomhasználatról van szó. Láttuk, hogy az anyag bármilyen megformázottsága esetén jelen van a mennyiség tulajdonsága. Ez minden anyagi létező tulajdonsága. A matematika tárgyaként a mennyiség minden anyagi vonatkozástól mentes, ezért tud a mennyiségről olyan ismereteket szerezni, amelyek az anyagi létezés sajátos módjait meghaladják. Ez azonban lehetővé teszi a matematika általános alkalmazhatóságát az anyagi létezés minden mennyiségi vonatkozására. Ezért a matematika az újkor kezdetétől valamilyen értelemben átvette a filozófia szerepét a természettudományok, elsősorban a fizika esetében. Olyan univerzális eszköz, azt is mondhatnánk nyelv lett ezen  tudományok számára, amely a filozófia soha sem lehet. A matematika természettudományos alkalmazása igazi sikertörténet, átformálta a természettudományokat, mindennapi életünket. Fontos megjegyzés azonban az, hogy a matematika sikerének oka a mennyiségi vonatkozások általánossága, de ezek a vonatkozások nem merítik ki a teljes anyagi létezést.

A természettudományok általában nem érik el közvetlenül a dolog lényegét, ennek formai összetevőjét, a lényegadó formát. Ezek a jelenségek világával foglalkoznak, amely jelenségek a dolog lényegéből, természetéből, lényegadó formájából fakadnak, de mégsem teszik ezt közvetlenül elérhetővé, megtapasztalhatóvá. A lényegadó forma formai okként van jelen a természettudományokban, úgy, hogy ezt az okságot maguk a természettudományok közvetlenül nem tudják megtapasztalni. Ez a formai okság rejtve marad a természettudományok elől éppen módszerük miatt. Ez csak akkor válik felfedezhetővé, ha a természettudományokat a filozófia oldaláról közelítjük meg, ez azonban magukon a természettudományokon kívüli szempontot jelent. A következő bejegyzésben erről lesz szó.

A szobor mesterséges alkotás, a formák gazdagságával azonban elsősorban a természet világában találkozunk. A filozófiai értelemben vett forma többet jelent mint az egyszerű, geometriai értelemben vett alak. Ez olyan meghatározottság, amely valami meghatározatlant meghatározottá tesz. A meghatározatlant önmagában megismerni, megérteni sem tudjuk, mert az ismeret éppen valamilyen meghatározottságot jelent. A meghatározatlanról csak úgy lehet ismeretünk, amennyiben ezt valamilyen meghatározottság hordozására való képességnek tekintjük. A változásokat úgy is értelmezhetjük, hogy a változásban a képességiségben lévő anyag új meghatározottságot, új formát kap. A tűzhelyre tett hideg víz régi meghatározottsága helyett új meghatározottságot, formát kap, magasabb hőmérsékletű, meleg vízzé válik. A formákat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak azok a formák, amelyek a már meglévő önálló létezőnek, szubsztanciának adnak valamilyen új formát. Ilyen például a víz negyven fokos hőmérséklete, amely formát a víz a melegítés hatására veheti fel. Ezeket a formákat járulékos, akcidentális formáknak nevezzük. Magának a víznek, mint víznek a meghatározottságát, formáját lényegadó, szubsztanciális formának nevezzük. Ez a meghatározottság akkor kezdődik, amikor két hidrogén atomból és egy oxigén atomból egy víz molekula képződik, és ez addig tart, amíg ez a molekuláris egység létezik. A lényegadó forma közvetlenül az elsődleges anyagot formázza meg. Az elsődleges anyag a forma nélküli anyag, ez csak a formák befogadásának a képessége. A lényegadó forma és az elsődleges anyag önmagukban nem fordulnak elő világunkban, ezek együttesen (metafizikai) összetevői a világukban lévő szubsztanciáknak. A világban található egység és sokaság, állandóság és változás filozófiai elemzése vezetett a lényegadó forma, elsődleges anyag kettősség felismeréséhez. A szubsztancia egysége mellet még találkozunk az egy fajba tartozó egyedek egységével is. Ennek az egységnek a formai oka a lényegadó forma, amely azáltal, hogy a faj különböző egyedeit formálja meg, formai oka (az arisztotelészi négyes okságról egyik előző bejegyzésben is szó volt) az ugyanabba a fajba tartozó egyedek azonos tulajdonságainak, azonos cselekvési módjának. A sokaság elve az az anyag, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt anyag (materia quantitate signata). A mennyiséggel megjelölt anyag biztosítja azt, hogy a forma befogadásával létrejövő szubsztanciák térbelileg eltérő helyzetet foglaljanak el, lehetővé téve így ugyanazon forma több egyedben történő befogadását. Az anyag ugyanakkor annak az állandóságnak is az elve, amely a szubsztanciák pusztulása és keletkezése során is megmarad. Erre az állandóságra a fizika megmaradási törvényei (tömeg-energia) is utalnak.

A lényegadó forma formai oka a szubsztanciák egységének és állandóságának. A szubsztancia egysége biztosítja a dolog egységes működését. A lényegadó forma biztosítja azt is, hogy a dolog a fajának megfelelően működik, azaz például az elektron elektronként, az elefánt elefántként működik. Az előző bejegyzésben utaltunk a lényegadó forma és az információ kapcsolatára is. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az anyag-forma kettősség nem a természettudományos kutatás eredménye, ezek metafizikai-természetfilozófiai elvek. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ez a formai okság mit is jelenthet a természettudományok számára, hogyan viszonyulnak ehhez a természettudományok.

A fenti filozófiai fogalmak minden anyagi szubsztanciára vonatkoznak. A világban azonban különböző dolgok hierarchiáját tapasztaljuk. Ezt a hierarchiát több oldalról közelíthetjük meg. Egyik megközelítés a dolgokban természetüknél fogva jelenlévő képességeken alapszik. A „természet” szó tulajdonképpen a lényegadó formára vonatkozik, ennek dinamikus oldalát hangsúlyozza. Egyes dolgok más dolgokkal összevetve kevesebb képességgel rendelkeznek. Az élettelen dolgok világában lévő képességek olyan képességek, amelyeket elsősorban a fizika és a kémia kutat. A fizika jelen állása szerint ezeket az alapvető képességeket tulajdonképpen a négy erőhöz kapcsolhatjuk. Ezek az erők: az elektromágneses erők, a gravitációs erő, a gyenge kölcsönhatás (radioaktív bomlás) és az erős kölcsönhatás (az atommagot összetartó erő) erői. A növényi létezésben ezekhez az alapvető képességekhez hozzáadódik az anyagcsere, a növekedés, a környezethez való alkalmazkodás és szaporodás képessége. Az állatvilág esetében ehhez ismét hozzáadódik az érzékelés, az érzéki ismeret és erre adott válaszként az ösztönök alapján megvalósuló mozgás képessége. A hierarchia csúcspontján álló ember a fentieken kívül rendelkezik a szellemi természetű értelem és akarat képességeivel. Az elmondottakat jól szemlélteti William Augustine Wallace domonkos atya (1918-2015) interneten is elérhető természetfilozófiai bevezetőjének egyik (állatokra vonatkozó) ábrája. Ez a hierarchia már Arisztotelész számára is ismerős volt, jóllehet ő például a fizikai-kémiai képességek mögött nem a mai fizika négy erőjét látta, hanem a klasszikus négy elemet, a földet, vizet, tűzet és levegőt kiegészitve az égbolt mozgásával összefüggésbe hozható „ötödik esszenciával”, az éterrel.

Az, hogy ennek a hierarchiának a megfelelőjét az egyes szubsztanciákban, élőlényekben más módon is megtaláljuk, nagyrészt a modern tudomány felfedezése. Az egyes szubsztanciák náluknál egyszerűbb részekből hierarchikusan épülhetnek föl. Az atomok elemi részekből, a molekulák atomokból, az élőlények molekulákból, sejtekből, szövetekből, szervekből épülnek föl. Ezek a részek önálló szubsztanciaként is megjelennek a természetben. Például az emberi testet nagy részben alkotó víz a természetben is megtalálható, a tenger vízmolekulák (és egyéb molekulák) halmaza. Számunkra szokatlan fizikai állapotok között az elemi részecskék is önálló szubsztanciaként jelennek meg. Az élő szervezet sejtjeinek is megfelelnek egysejtű élőlények. A biológiai rendszerek működésének megértése szempontjából különleges jelentősége van a biokémiának, a szervezetet alkotó bonyolult molekulák tanulmányozásának.

A hierarchiát még egy harmadik szempontból is lehet vizsgálni. A fejlődéselméletek annak megértésére törekednek, hogy az elemibb élőlényekből hogyan fejlődtek ki a bonyolultabb növényi és állati szervezetek. A biológiai fejlődéselmélet megfelelői a kozmológiában is megjelentek. A kozmológia annak megértésére törekszik, hogy az elemi részek magas hőmérsékletű elegyéből hogyan alakultak ki világmindenségünk ma felfedezhető struktúrái, a csillagrendszerek, naprendszerek, bolygók stb.

A következő bejegyzésben a fentiek figyelembevételével azzal foglalkozunk, hogy a lényegadó forma formai oksága mit jelent és mit nem jelent a természettudományok számára.

A redukcionizmus nem a természettudományok utóbbi évszázadokban bekövetkezett fejlődésének az eredménye, ezzel már az ókorban is találkozunk. Az ókori atomizmus képviselői (például Démokritosz) a görög filozófia központi problémáját, az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáját úgy oldották meg, hogy az oszthatatlanul egynek és változatlannak a kicsinységük miatt érzékszerveink által felfoghatatlan atomokat tekintették, a dolgokat és a változást pedig az atomok összekapcsolódásával, mozgásával magyarázták. Maga az „atom” szó is az oszthatatlanságra utal. (Amikor tehát az atom részeiről beszélünk, akkor tulajdonképpen nyelvileg ellentmondásban vagyunk, ugyanis az osztatlannak, a rész nélkülinek a részeiről van szó.) Ennek az álláspontnak hiányossága, hogy ez a magyarázatok, a megértés köréből kivonja magát az atomot: miért nem lehet ezt tovább osztani, miért egy ez osztatlanul.

Amint metafizikával foglalkozó bejegyzéseinkben erről szó volt, Arisztotelész az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémájával kapcsolatban nem egy ilyen külsődleges megközelítést javasolt. Szerinte a létezést teljes egészében átjárja az egység és a sokaság, az állandóság és a változás feszültsége. Ennek a feszültségnek az ellentmondásmentes feloldását szolgálják a metafizikai fogalompárok: a szubsztancia és a járulékok, a képesség és a ténylegesség, a lényeg és a létaktus fogalompárjai (itt, itt és itt).

Világunkban a magánvaló létezők, szubsztanciák mindig egy adott csoportba (fajba) tartozó létezők. A csoportba tartozás megnyilvánul tulajdonságaikban, viselkedésükben, cselekvési módjukban, a csoportra jellemző változásokban. Az elektronok elektronként viselkednek, az elefántok pedig elefántként. A csoporthoz tartozó egyedek ugyan önállóak, önállóan cselekednek, egyedi tulajdonságaik vannak, mégis felfedezhető egy olyan egység bennük, amely a csoportba tartozás okának, elvének tekinthető. Fontos megjegyzés, hogy itt ez az ok az arisztotelészi okok  közül nem a ható ok (amelyet általában oknak tekint a mai szóhasználat), hanem a formai ok. Az egy csoportba tartozó egyedek olyan közös forma hordozói, amely formából fakadnak a csoportra jellemző tulajdonságok, cselekvések, képességek, változások. Ezt a formát hívják lényegadó formának (forma substantialis), amely tulajdonképpen a minden formától megfosztott anyagot, a tiszta lehetőség elsődleges anyagot (materia prima) formálja meg.

A fentiekben leírtak alkalmasak arra, hogy a filozófia és a szaktudományok, például a biológia közti viszonyt megvilágítsák. A filozófiai értelemben vett forma nem ható okként oka az élővilágban felfedezhető fajoknak, a fajok egyedeinél tapasztalható hasonló tulajdonságoknak, cselekvési módoknak. A forma nevének megfelelően formai ok. Nem a biológia fedezi fel ezt a formát, ez a felfedezés a filozófiai elemzés eredménye. A biológia feladata (többek között) az azonos tulajdonságok és azonos viselkedések ható okainak a keresése. Az utóbbi évtizedek nagy eredménye ezen okok mechanizmusának a felfedezése. A genetikai információt, genetikai programot tároló DNS és az ezt feldolgozó mechanizmusok felfedezése a biológia legjelentősebb felfedezései közé tartoznak, megvilágítják a szervezet felépülésének, fejlődésének folyamatát, az öröklés okait. A DNS makromolekulái tulajdonképpen információtároló eszközök. Kódolt formában tartalmazzák azt az utasítássorozatot, programot, amelyet az RNS makromolekulákra alapuló mechanizmus elolvas és végrehajt. Ez a mechanizmus állítja elő a testünk különböző szöveteit, szerveit alkotó fehérjéket, ez testünk felépülésének, fejlődésének a programja. A genetikai kód, a genom felderítése a biológia gyakorlati alkalmazásokra is irányuló kutatásának a tárgya.

Maga az „információ” szó sűrűn használt szó. Ezt sokszor anélkül használjuk, hogy pontos jelentését tisztáznánk. Az információ valójában átjárja a teljes emberi létezést, a pontos meghatározást éppen az teszi nehézzé, hogy ezt analóg módon, eltérő dolgokra alkalmazzuk. A fogalommal mégis olyan hasonlóságra utalunk, ami a különböző alkalmazások közt jelen van. A szó maga összefüggésben van a formával. A skolasztikus terminológia a forma általi megformáltságot informáltságnak mondja. Az információ tehát akkor keletkezik, amikor valami valamilyen forma által meghatározottá válik. A skolasztikus ismeretelmélet az emberi ismeretet abban látja, hogy az értelem az anyagi világban lévő érthető formákat (intelligibile) kivonja és így ezek most már értelmünkben nem anyagot megformáló formákként, hanem értelmünket megformáló (informáló) formákként vannak jelen. Ismereteket azonban nemcsak érzékszerveink tapasztalatai által szerezhetünk, hanem az emberi beszéd, kommunikáció által is. Ebben az esetben az ismeretek úgy közvetítődnek, hogy valamilyen fizikai közeg (például hang) vagy jelsorozat (írás) speciális formát (kódot) kap, ez által működik az emberi kommunikáció „csodája”. A megértésben az önmagában jelentés nélküli jelsorozat, a kód jelentést kap, így lesz ebből valódi információ. A közvetített információ esetében tehát egy kettősséggel találkozunk: egyrészt ott van a kód, másrészt ennek az értelmezése. Az emberi ismeretben a szellemi megértést nem lehet valamilyen mechanikus folyamatnak tekinteni. A programok, a szoftver esetében azonban már ilyenről van szó. A szoftver végrehajtandó utasításokat tartalmazó információ, amely önmagában véve jelentés nélküli. A programot feldolgozó számítógép, hardver számára azonban a program jelsorozata jelentéssel ellátott jelsorozat, a hardver ezt értelmezi és végrehajtja. Az élő szervezet talán legfontosabb mechanizmusa mélyén is a szoftver-hardver kettősség található meg ¹. A DNS-ben található szoftvert az RNS-en alapuló hardver olvassa el, értelmezi és hajtja végre, tehát itt is valamilyen közvetített információról van szó.

A közvetített információ esetében nem az eredeti forma általi közvetlen megformáltságról, „információról” van szó, hanem valamilyen ehhez képest külsődleges dologról, valamilyen kódról. A DNS által tárolt információ is ilyen külsődleges információ, amely azonban vonatkozik az élőlény filozófiai értelemben vett formájára, amely formai okként úgy formálja meg, „informálja” az anyagot, hogy ez az adott fajtájú élőlényként működik. Hogy hogyan alakulhatott ki az élőlényekben ez a hardver-szoftver kettősség, máig is tisztázatlan kérdés. A biológia, a fejlődéstan a kialakulás ható okait kutatja. Maga a formai okság, az erre való vonatkozás azonban nem tárgya a biológiai kutatásnak, ez akkor jöhet szóba, ha elhagyva a biológia területét, az értelmezés területére lépünk.

A fentieket szemléltethetjük egy biológiából vett példával ¹. Az élő szervezetben lévő szív anyagi okának az az izomszövet tekinthető, amelyből a szív áll. A formai ok megkülönbözteti ezt a szövetet a szervezet többi izomszövetétől, megadva szív sajátságos formáját. Itt azonban elsősorban nem a szív alakjáról van szó, hanem a szív sajátos funkcióit, szerkezetét meghatározó összetevőről, a filozófiai értelemben vett formáról. A ható ok pedig a szervezet fejlődésének a folyamata, amelyben a sejtek, a szövetek differenciálódnak és kialakulnak az egyes szervek. A cél-ok pedig azt jelöli meg, hogy miért van a szív, mi a szív szerepe a szervezetben: a szív a vérkeringést biztosító legfontosabb szerv.

A cél-oksággal szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy a tipikusan emberi világra jellemző cél-okságot kiterjeszti az ember alatti világra. Az ember tulajdonsága az, hogy változtató tevékenységét általában a célok kitűzése előzi meg. A célok kitűzése tulajdonképpen jövőben bekövetkező állapotra való irányítottságot jelent. A már jelenben megvalósult dolgokat nem lehet megvalósítandó célként kitűzni. A célt az ember általában magának tűzi ki. A cél kitűzése az ember szellemi létezése által válik lehetővé, az anyagi világban még nem létező jövő az emberi értelemben már létezhet. Ha tehát a célokról, teleológiáról egyetemesen, az egész létezést érintően akarunk beszélni, akkor a cél önmagának való kitűzésétől, mint szellemi tevékenységtől el kell tekintenünk, mert az emberalatti világ dolgait nem jellemzi a szellemi létezés. A jelenleg nem létező, jövőben bekövetkező állapot felé irányítottságról azonban beszélhetünk. Már a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompárral kapcsolatban említettük, hogy a képességnek önmagában  véve nincs értelme, ez értelmes csak a megvalósultságra, a ténylegességre irányultságában lehet. Ez adja meg az alapot arra, hogy a ható okokkal kapcsolatban beszéljünk az oknak a hatás eredményére való irányultságáról, mint célról. A ható ok hatásra való képessége egy adott (és nem más) hatás előidézésére irányul. Az emberalatti világban tehát találunk irányítottságot, célt, de ezzel együtt magában a dologban nem találjuk meg ezen cél szellemi tevékenység általi kijelölését.

Az emberalatti világban a ható oknak az okozat felé való irányultságát Aquinói Szent Tamás szerint (ST I q. 2 a. 3) az is mutatja, hogy bizonyos okok többször okozva általában (de nem mindig, mert az ok akadályozva is lehet hatása kifejtésében) ugyanazt az okozatot hozzák létre. Ez is utal arra, hogy az ok az okozat létrehozására irányul, az okozat nem véletlenül jön létre. Ezt a tényt az sem cáfolja, hogy az ok az okozatát valamilyen természeti törvény szerint hozza létre és ezzel magyarázható az okozatok hasonlósága. A természeti törvény éppen megerősíti ezt a tapasztalatunkat. Van tehát egy olyan általánosabb értelemben vett célra irányulás, amely a ható oknak az okozat felé irányulását jelenti. Fontos megjegyezni, hogy az okozat még nem létezik, ez a jövőben van, ez a ható ok működésének az eredménye lesz. Ami a jelenben van, az a ható ok jövő felé való irányultsága, egy vonatkozás a ható ok és jövőbeli okozata között. Vonatkozás azonban csak két olyan dolog között lehet, amelyek valamilyen módon léteznek. A semmi nem lehet semmilyen vonatkozás alanya sem. A jövő reálisan még nem létezik, ezért az ok okozat felé irányítottságának vonatkozása csak egy értelemben lehet meg, amelyben a jövő is létezik az értelmi létezés szintjén. Ezért az ok és az okozat közötti vonatkozás feltételez egy szellemi létezőt, aki forrása a világban található célra irányítottságnak. Ennek a tulajdonképpen egyszerű, de mély gondolatmenetnek az alapja Aquinói Szent Tamás ötödik útja (ST I q. 3 a. 3), amelyet teleológiai érvnek is szoktak nevezni. Ez az érv az utolsó Szent Tamás érveinek a sorában, ezt megelőzik azok az érvek amelyek a változatlan változtatóhoz, az elsődleges okhoz, a tiszta ténylegességhez (actus purus), az önmagában álló létezéshez (ipsum esse subsistens) vezettek. A minden változásnak célt adó értelemhez vezető ötödik érv is ugyanoda vezet, ahová a többi érvek.

Eward Feser a már idézett könyvében ² összeveti Aquinói Szent Tamás érvelését az értelemes tervezettség (intelligent design) érvelési rendszerével. Az értelmes tervezettség a természettudományokat (elsősorban a biológiát) használva érvel egy intelligens tervező, Isten létezése mellett. Szerinte a természet világának, elsősorban az élővilágnak tudományos vizsgálata folyamán a tervezettségnek, a komplexitásnak olyan megnyilvánulásaival találkozunk, amelyek valószínűvé teszik, hogy ezek mögött egy értelmes tervező, az Isten van. Kicsi a valószínűsége ugyanis annak, hogy a tervezettségre utaló bonyolultsággal rendelkező élet, az élőlények fajai pusztán anyagi tevékenységek eredményeiként előálljanak. Az ilyen gondolatmeneteket bírálók azt vetik az intelligens tervezettség híveinek szemére, hogy ők az Istent a hiányok isteneként (God of the gaps) vélik felfedezni, mert a természetes okok egyelőre hiányzó, tudomány által még fel nem derített láncszemeit próbálják az isteni tervezéssel helyettesíteni. Aquinói Szent Tamás érvelése és az intelligens tervezettség közti különbség az első pillanatban látszik. Szent Tamás érvelése metafizikai érvelés, tapasztalati világunk legátfogóbb elemzésének eredményeként jut el ahhoz az okhoz, amely ezen világ létezésének és működésének a feltétele. Az elsődleges ok nem illeszthető be a másodlagos okok sorába, ez ezek fölött van. Az intelligens tervezettség képviselői a másodlagos okok sorában mutatkozó hiányok magyarázata miatt hivatkoznak Istenre. Szent Tamás érvelése azonban nem függ a természettudományok eredményeitől, ez az érvelés a létezésben jelenlévő általános célra irányítottságon alapul, ennek a célra irányítottságnak az általános magyarázata az isteni értelem. Ennek érdekes következménye az, hogy az így felfedezett Isten létezését nem teheti kétségessé semmilyen tudományos elmélet, még akkor sem, ha esetleg ez az elmélet olyan hiányokat magyaráz meg, amelyek magyarázatát korábban Istenben vélték felfedezni. Ez igaz Richard Dawkins géncentrikus darwinizmusára is. Tegyük fel, hogy ez az elmélet a ma megtalálható fajok kialakulásának teljes és hibátlan biológiai magyarázatát megadja. (Ez a feltételezés sokak szerint nem állja meg a helyét.) Ez azonban egyáltalán nem cáfolja Szent Tamás teleológiai érvét, amely nem az élettelen anyag és az élet, a különböző fajok közti távolság nagyságára épül, arra hivatkozva, hogy ezt a távolságot a másodlagos, természetes okok önmagukban nem képesek áthidalni. A transzcendens elsődleges ok, az isteni értelem nem abban mutatkozik meg, hogy fölöslegessé teszi a másodlagos, természetes okok működését. Ezek működésükben egy olyan célt valósítanak meg, amely cél éppen ezen valóságos okok működésén keresztül valósul meg, de ezt a célt a természettudományok nem képesek felismerni, ez kívül esik ezen tudományok területén. Ez a cél nem teszi fölöslegesség a tudományos elméleteket, az ezek által nyújtott magyarázatokat, de ezek sem homályosítják el a transzcendens célhoz rendelést, amely világunk dolgainak belső tulajdonsága, nem pedig valamilyen külső tervhez, tervrajzhoz való külsődleges igazodás.

A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy a Dawkins által képviselt géncentrikus darwinizmus minden probléma nélküli elmélet lenne. Ez az elmélet például nem tudja megmagyarázni az ember anyagban való, de szellemi létezését. A további bejegyzésekben elsősorban azokról a kérdésekről lesz szó, amelyeket ez az elmélet felvet a filozófia, a természetfilozófia szempontjából. Így foglalkozni fogunk az élet eredetének (jóllehet ez közvetlenül nem tárgya Darwin, Dawkins elméletének), a fajok stabilitásának filozófiával összefüggő kérdéseivel is.