Erre utal egyébként Aquinói Szent Tamás a Krisztus haláláról szóló kérdésben is a következő mondatokban. Elutasítja ugyanis Petrus Lombardusnak, a Mesternek az ilyen álláspontját:

Magister etiam sententiarum, in XXII distinctione III libri, posuit quod Christus in triduo mortis fuit homo, alia ratione, quia credidit quod unio animae et carnis non esset de ratione hominis, sed sufficit ad hoc quod aliquid sit homo, quod habeat animam humanam et corpus, sive coniuncta sive non coniuncta. Quod etiam patet esse falsum ex his quae dicta sunt in prima parte, et ex his quae dicta sunt circa modum unionis.

A Mester…azt hitte, hogy a lélek és a test egysége nem tartozik az emberséghez, hanem elég ehhez, hogy csak valami olyan legyen az ember, akinek van lelke és teste, akár össze vannak ezek kapcsolódva, akár nem. Ez azonban nyilvánvalóan téves az alapján, amit az első részben mondtunk, és amit az egység módjáról mondtunk.

Így tehát Aquinói Szent Tamás nem azt „hangsúlyozza ki, hogy a »halott« ember (de ember!)”.

Két megjegyzésem lenne.

Az első:

A cikk azon állítása, miszerint a STh p. IIIa: Q L, a 4. szerint a halott Jézus »embernek« nem tekinthető nem áll meg véleményem szerint. Tamás mester azt írja a citált részben, hogy – hangsúlyozandó – egyszerűen és megkülönböztetés nélkül embernek nem tekinthető. Vagyis »halott« ember (de ember!), ezt hangsúlyozza ki. Valóságosan meghalt az emberi természete szerint, vagyis az állagadó lélek mint alak elhagyta az anyagi testét. Ez a test azonban bomlásnak nem indult, ami az áteredő bűnben fogant testek cadaver-állapotára áll. Az örök és az isteni természetet egészét birtokló Ige a názáreti Jézus egyedi emberi természetének egészével, vagyis az atyák tornácára alászállt »anima sperata«-val éppúgy, mint a sírban fekvő testtel alanyi egységben (unio hypostatica) maradt a kereszthalál pillanatától a feltámadásig ugyanúgy, mint azelőtt és azután.

A második:

A szenvedés és a halál megízlelése teljesen önkéntes volt részéről, mivel velünk ellentétben, akik az áteredő bűn következményeként, az eredeti épségtől való megfosztottságunk végett testileg és lelkileg szenvednünk kell, végül meghalnunk – minimálisan sem önkéntes. Tulajdonképpen az Üdvözítő passiója a legnagyobb akció! Az Üdvözítő birtokolta a szükségszerű szenvedéstől és a szükségszerű haláltól való mentességet, de önként föláldozta ezt, hogy magára véve azt emberi természetében elszenvedje azt, ami nekünk jár ki, elvegye tőlünk! Ezért mondja Barsi Balázs, hogy valahol a bűneink sem a mieink, nincs jogunk hozzá. Értünk bűnné (nem bűnössé!) lett az Üdvözítő, s isteni irgalmas szeretetében lángoló, teljesen elégő áldozatában megsemmisítette azt, s ennek következményeként egész emberségében megdicsőült.

Resurrexit vere! Alleluia!