Hozzászólás: Prozelitizmus és az egyesült keleti egyházak

Szerző: matthaios

matthaios — Fri, 19 Feb 2016 18:04:57 +0000

A nyugat-római birodalom bukását (476) követően a kelet-római birodalom az egész római birodalom örökösének tekintette magát. Jusztinianosz császárnak (527-565) kiváló hadvezéreivel (Belizár és Narszesz) sikerült is visszahódítania a vandáloktól Afrikát, a gótoktól Itáliát. Így Róma ismét a birodalom része lett. Ez sok feszültség forrásává vált, mert a császárok hívatottnak érezték magukat arra, hogy a birodalom vallási egységéről is ők gondoskodjanak. Bizánc azonban hódításait nem tudta megtartani, mert északon a népvándorlás támadásai, délen és keleten pedig az arab támadások fenyegették. A longobárdok támadása ellen Bizánc nem tudta megvédeni Rómát és II. István pápa (752-757) végül a frank Kis Pipinhez folyamodott. Kis Pipin legyőzte a longobárdokat és a korábban általuk elfoglalt területeket nem Bizáncnak adta vissza, hanem Szent Péter trónjának adományozta. Így jött létre a pápai állam. Ezek az események hozzájárultak a Róma és Konstantinápoly közti feszültségekhez.

Szerző: David Vincent

David Vincent — Fri, 19 Feb 2016 16:07:09 +0000

Ha nem jött volna az arab hódítás, akkor jó eséllyel a pápa is olyan szoros ‘együttműködésre’ kényszerült volna a császárral mint a bizánci pátiárka.

Szerző: matthaios

matthaios — Fri, 19 Feb 2016 09:56:53 +0000

Igen, erről tényleg nem szoktak beszélni. A képrombolást támogató III. Leó császár konfliktusba került a képrombolást ellenző (II. és III. Gergely) pápákkal, ezért 740-ben Sziciliát, Kalábriát és Illiriát a konstantinápolyi patriarchatushoz csatolta.

Szerző: David Vincent

David Vincent — Thu, 18 Feb 2016 18:28:29 +0000

Megnéztem a második linket. Azt mondja, hogy a hangsúlyos görög jelenlét Itália déli részén egyértelműen a bizánci terjeszkedés következménye volt. Ha úgy tetszik, meghódították a latin patriarchátus területének jelentős részét.

Érdekes, hogy ez a több évszázados ‘epizód’ nincs benne a köztudatban.

Szerző: matthaios

matthaios — Wed, 17 Feb 2016 21:20:04 +0000

Lehet beszélni folytonosságról, de mindössze egyetlen apátság esetében Olaszországban. A grottaferrata-i apátságot még a szakadás előtt, 1004-ben alapította Szent Nilus apát. Bizonyos folytonosságról lehetne talán beszélni Dél-Itália egykori görög nyelvű katolikusaival kapcsolatban is, de a bizánci jelleg itt a törökök elől menekülő albán betelepedéssel erősődött meg, ők alkotják az italo-albán bizánci szertartású egyházat. Az antiochiai, jeruzsálemi és alexandria patriarchatusok soha nem szakadtak el, de területüket már a 7.században meghódították az arabok. Maga az alexandriai patriarkátus esetében még is lehet szakadásról beszélni, mert a kopt egyház tulajdonképpen a monofizitává lett alexandriai patriarchatusból jött létre, de ezzel párhuzamosan volt Bizánchoz és az ortodoxiához hű melkita (királypárti) patriarchatus is. Hasonló jelenséggel másutt is találkozunk a közel-keleten.

Szerző: David Vincent

David Vincent — Wed, 17 Feb 2016 18:13:42 +0000

‘Az ortodoxoknak és görögkatolikusoknak szükségük van a kiengesztelődésre, valamint arra, hogy megtalálják az együttélés kölcsönösen elfogadható formáit.’

Nem vagyok történész, de tudtommal vegyes vallású (g.kat-ortodox) területeken a görög katolikusok elég ritkán voltak hatalmi helyzetben.
Úgyhogy valamennyire meg tudom érteni Sevcsuk keserűségét.

Lenne néhány kérdésem, nagyon örülnék, ha tudna rájuk válaszolni!

1. A ‘nemlatin’ liturgia csak az egyesüléssel jelent meg újra a katolikus egyházban? Nem volt folytonosság ezen a téren?

2. az 1054-es szakadás Róma és Bizánc között történt. Protestáns és ortodox oldalról is előszeretettel hangsúlyozzák, hogy Róma ‘csak egy volt az öt patriarchátus közül’. Mi a helyzet a másik három patriarchátussal? Ők hivatalosan csatlakoztak Bizánchoz? Volt még akkor ennek egyáltalán bármi jelentősége?