A problémák itt kezdődnek és a modernista félreértelmezésekkel folytatódnak. Az időnkénti fogalmi pontosságot és konkrét megfogalmazást nélkülöző traccs-stílus is nagy hátrányára van az említett egyházi dokumentumoknak. Ilyet nem tapasztaltam a Trienti Katekizmus olvasásakor.

A zsinat itt nem valami talányos újat alkotott, hanem Lerinumi Vince és John H. Newman alapvető fejlődés felfogásai közötti vitában az utóbbi felé mozdult el. A fent említett fogalmak Newman-nél úgy függenek össze, hogy az “áthagyományozás” és a “traditum” (áthagyományozott) mozzanatain túl, harmadikként hangsúly kerül az áthagyományozó alanyra, aki a traditum spirituális megértésével hozzájárul a hagyomány “kibontakozásához” (itt a proficit szó az eredeti szövegben Newmanre utal), új alakban adja tovább ugyanazt, ami egy meghatározott értelemben a sacra doctrina fejlődésének is tekinthető.

Azt hiszem, a Dei Verbum idézett részlete sok munkát ad a teológusoknak. Az értelmezés történhet más hitigazságok segítségével, és így az Egyház életében központi helyen lévő Echarisztia szempontot ad az értelmezésnek. Nekem mégis hiányzik annak a különbségnek pontosabb fogalmi körülírása, ami van a hagyomány kibontakozása, a kinyilatkoztatás mélyebb megértése és a fejlődés emberi jelensége között (pl. tudományok fejlődése). A kettő öszemosása másfélszázados probléma. Lehet, hogy a tisztázáshoz teológián kívüli (talán filozófiai) fogalmakból kellenne kiindulni, amelyek aztán beemelődnek a teológiába. Tudom, hogy ez tipikusan “tomista” (Aquinói Szent Tamás megközelítését követő) program.

Kedves Matthaios!

Nagyon érdekes ez az irányvétel, amerre elindult a blog. Azon töprengtem el, hogy az “élő hagyomány” valóban központi fogalmát talán éppen az eucharisztia katolikus felfogásából lehet a legpontosabban megérteni.

Az eucharisztia nem az apostolok által konszekrált kenyér és bor őrzése és szétosztása, hanem az “apostoli folytonosság” jegyében konszekrált mai kenyerünk és borunk. Hasonlóan a katolikus értelemben vett hagyomány sem egyszerűen a “spirituális inertia” elve (Scheffczyk írja valahol), bár fontos, hogy a hagyomány tanúi átörökítendő állandóságot is képviselnek.

Ugyanakkor az eucharisztia nem engedi szembeállítani a mai generáció hittudatát a korábbi generációk hitével, mert az egyház diakron egységét is markánsan képviseli. Hasonlóan idegen a forradalmi türelmetlenség az “élő hagyomány” fejlődésétől is. A hagyomány elevenségének a tényezőiről így ír a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (8. cikkely):

“Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.”

Ez a sajátosan katolikus felfogás egyszerre köti az egyházi hagyomány hiteles fejlődését – általánosságban – az egész egyház hitérzékéhez, és ennek normatív kifejezési formájaként – konkrétan – a Tanítóhivatalhoz is.

Az eucharisztia ilyen módon maga is “régit és újat hoz elő”, és az egyház misztériumának kivételes “sűrűsödési pontjaként” (ismét Scheffczyk kifejezése) az élő hagyománynak, a hagyomány hithű katolikus felfogásának is a legpontosabb képe, illetve megvalósulása.

A II. Vatikáni Zsinat éppen az “eucharisztikus egyháztanból” kiindulva vázolja a fenti módon a “élő hagyomány” teológiáját is. Éppen ezért a “folytonosság hermeneutikája”, illetve a “törés hermeneutikája” kifejezések félrevezetőek is lehetnek, ha nem vesszük figyelme azt a teológiai kontextust, amelyben a legtalálóbban az egyház és a hagyomány “eucharisztikus hermeneutikájáról” kellene beszélni. Ezzel kikerülhetőek lennének a “jobb” és a “bal” teológiailag félrevezető egyházpolitikai kategóriái.