Érdekelne, hogy ismeri-e Max Born ‘A realitás fogalma a fizikában’ című dolgozatát.

(itt olvasható: Max Born ‘Válogatott tanulmányok’ Gondolat Kiadó, 1973)

Zavarban vagyok, amikor a blog és különösen az utóbbi néhány bejegyzés célközönségéről kérdez. Azt hiszem, a blog most talán egy kicsit „elhúzott” ebbe az irányba. Ez valószínűleg csak időleges állapot. Egyszerűen arról van szó, hogy ott van a modern fizika, illetve az, ami számomra belőle elérhető, és ott van az arisztotelészi-tomista filozófia és világnézete. Állítólag egy alpinistától egyszer megkérdezték, hogy miért akar megmászni egy hegyet. A válasza az volt, hogy azért, mert a hegy ott van. Sokkal okosabbat most én sem tudok válaszolni.

“Azért mert valami régi, önmagától még nem ok arra, hogy elvessük. Ezen az alapon az egész kereszténységet el lehetne vetni, hiszen már 2000 éves. Keveredésről, szinkretizmusról nincs szó, mert a tomista filozófia fogalmai nem magában a fizikában jelennek meg, hanem ennek értelmezésében.”

Elsősorban arra gondoltam, hogy míg a filozófia (és különösen a teológia) olyan tudományok, amelyek szerves és lényegi kapcsolatban állnak a saját történetükkel, ez a fizikára nem áll. Meg lehet-e győzni egy fizikust a saját érdeklődési körén belül, hogy érdemes megismernie az itt használt fogalmi apparátust? Meg lehet-e győzni egy természetfilozófia iránt érdeklődő keresztényt, hogy a fenti keretekben gondolkodjék (ha ez nem természetes neki)? Az eddigiekből csak az világos számomra, hogy egy tomista nyugodtan elkalandozhat a modern fizika irányába is, mert az új bor nem feszíti szét a régi tömlőt. A kérdésem: lehetségesnek és megvalósíthatónak tartja-e Ön az imént jelzett két tágabb közönség valamelyikének (mindkettőnek) a logikai alapon álló megszólítását? Másképp fogalmazva: a posztoknak ezen sorozatában kik a Blog címzettjei? Célja-e az eleve tomista körön túl logikai érvekkel megszólítani minket?

“Arra a kérdésére pedig, hogy miért „érdemesebb és számunkra ‘hasznosabb’ is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon?”, azt válaszolnám, hogy a gondolkodás a létezés, a létezők megértésére irányul (persze már ez a fogalmazás is tomista), tehát ez nem hasznosság kérdése.”

Ezt értem. A haszonosságot itt űgy gondoltam, hogy az emebernek véges ideje van,és el kell döntenie, hogy mibe ássa bele magát. Egy fizikusnak pl. a csoportelmélet matematikáját érdemes megismernie – ahogy erre pl. Wigner Jenő elegánsan rámutatott -, bár első pillantásra a matematikának egy fizika számára korábban haszontalannak tartott ágáról van szó. Wigner elegánsan bemutatta, hogy a modern fizikai bizonyos kérdései lényegesen jobban megérthetők és kezelhetők e matematikai apparátus birtokában:

http://moly.hu/konyvek/wigner-jeno-csoportelmeleti-modszer-a-kvantummechanikaban

Ebben az értelemben a csoportelmélet meglepően “hasznos” a modern fizika megértéséhez, mégpedig ugyanabban a tartományban, amiről e blog bejegyzései is szólnak. Ebben a könyvben Wigner “belépési pontot” ad a fizikusnak a csoportelmélet iránti érdeklődésének a felkeltéséhez.

A kérdésem: Ön úgy gondolkodik az arisztoteliánus-tomista metafizika modern fizikával való kapcsolatáról, hogy az előbbi valamilyen módon hasznos az utóbbi mélyebb megértéséhez? Ebben az irányban kíván érvelni a Blog? Vagy megelégszik azzal, hogy egy tomista számára az elmúlt évszázadok fejleményei is megnyugtatóan integrálhatók, tehát ma is aktualizálható a tomizmus? Ez lényeges különbség, és eddig nekem a bejegyzésekből nem világos, hogy Ön erről hogy gondolkodik, bár érdekelne!

-A kereszténység és metafizika egymástól elválaszthatatlanok. Metafizikai(létre és létezésre vonatkozó örök igazságok a létrendben elsőbbséget élveznek. Erre épül a történelemben létrejövő kereszténység is. A kereszténység elfogadása feltételezi implicite a metafizika elfogadását.

-”Az bizonyos, hogy ma már – nemcsak nálunk, de szerte a világon – alig valaki tud, tanul latinul, és aki mégis ezt teszi, a régiekhez képest fölötte gyengécske latinistának tekinthető csak. A folyamat már régen elkezdődött, és sajátos befejezéshez látszik tartani. Schütz Antal, aki természetesen csodálatos latinista volt, némi elkeseredéssel írja hatalmas dogmatikájának előszavában: „Fájdalmas, de le nem tagadható tény, mellyel ma számolni kell, hogy amióta a klasszikusok tanítása a középiskolákban annyit veszített terjedelemben és erőben egyaránt, a teológiai tanítás és tankönyvek latin nyelve egyre nagyobb nehézséget jelent a legtöbb jelölt számára. Sok évi tanító tapasztalat arról győzött meg, hogy akárhány (nem épen mindig tehetségtelen) tanuló egyáltalán képtelen arra, hogy finomabb gondolatárnyalatokat, minőkkel épen a dogmatika állandóan dolgozik, teljes értelmük szerint fogjon föl, ha nem anyanyelvén kapja”. E sorokat Schütz 1923-ban vetette papírra, akkor, amikor a katolikus anyaszentegyháznak még a latin volt a hivatalos, egyedül hivatalos nyelve, és amikor még a gimnáziumokban (ahonnan a teológushallgatók kikerültek), még meglehetős óraszámban és szigorral tanították a latint…
Hogyan vélekedjünk erről az állapotról? E sorok szerzője számára bizonyosnak tűnik, hogy bizonyos tudományok, köztük a filozófia, a történelem, a teológia, az irodalomtörténet (stb.) egyszerűen nem művelhető igen alapos latintudás nélkül, annak hiányában. Ebből pedig következik néhány aligha visszautasítható meggondolás. Aki (hacsak nem húsz-huszonegyedik századi specialista kíván lenni) történésznek készül, bizony alaposan meg kell tanuljon latinul. Forrásai (amelyek nélkül egyszerűen nem válhat történésszé, kutatóvá) túlnyomó része latin nyelvű. Ezeket a forrásokat pedig – alapszabály – csak eredetiben lehet, szabad tanulmányozni. Aki filozófusnak készül (hacsak nem régivágású analitikus filozófusnak), annak ugyancsak muszáj latinul olvasni tudni. Hisz – régóta köztudott, Heidegger által állandóan hangsúlyozott és ékes példákon bemutatott tézis – a görög, a latin, a német, a francia, az angol terminus technicusok egyszerűen lefordíthatatlanok egymásra, alapvető különbség – súlyos metafizikai különbség – van a görög és a latin – állítólag ugyanazt jelentő – kategóriái közt, olyan különbségek, amelyektől egyszerűen nem lehet eltekinteni, különben minden értelmezés zsákutcába visz…

Bizonyos tudományok művelése, művelhetősége egyszerűen lehetetlen latintudás, méghozzá elmélyült, intenzív latintudás nélkül. Ha pedig ez igaz, márpedig nem vélem cáfolhatónak, akkor bizony szükség van latintanításra. Aki idejében rájön, hogy filozófus, történész, irodalomtörténész (stb.) kíván lenni, aligha kezdheti túl korán a latintanulást. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egész osztály tanuljon latinul. De az elhivatottaknak muszáj. Márpedig ahhoz, hogy legyen magas szintű latinoktatás, latintanárokra van égető szükség. A latintanároknak is meg kell azonban tanulniuk latinul…”(Vajda Kornél)

Messziről kezdeném. Többször említettem a bejegyzésekben Parmenidész nevét. Parmenidész érvei, amelyek szerint a sokaság és a változás csak látszat, a valóság egy és mozdulatlan, ma is figyelemreméltóak. Zénon apóriáiról ugyanez állítható, olyannyira, hogy beszélnek Kvantum-Zénon paradoxonról. Platón neve előfordul olyan összetételekben is, mint például a matematikai platónizmus. Arisztotelész rendszerét az ezekkel és másokkal folytatott viták folyamán alakította ki, ezért ezt sem érdemes egyszerűen valamelyik múzeumi polcra helyezni. A többezeréves problémák ma is élő problémák, így az ezek megoldására adott arisztotelészi-tomista válasz is érdekes és továbbgondolásra méltó lehet. (Egyébként is, a tomista teológiáról ellenfelei állítják, hogy ez ma már csak a teológiatörténet egy fejezete.) A tervezett, következő bejegyzéssel kapcsolatban Szent Tamás Arisztotelész Fizikájához írt magyarázatát nézegetem. Ez foglalkozik a mozgás, a folytonosság, az idő, a tér problémájával. Newtonnal ellentétben ezeket nem tekinti abszolútan létező dolgoknak. Foglalkozik Zénon apóriáival is.

Azért mert valami régi, önmagától még nem ok arra, hogy elvessük. Ezen az alapon az egész kereszténységet el lehetne vetni, hiszen már 2000 éves. Keveredésről, szinkretizmusról nincs szó, mert a tomista filozófia fogalmai nem magában a fizikában jelennek meg, hanem ennek értelmezésében.

Arra a kérdésére pedig, hogy miért „érdemesebb és számunkra ‘hasznosabb’ is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon?”, azt válaszolnám, hogy a gondolkodás a létezés, a létezők megértésére irányul (persze már ez a fogalmazás is tomista), tehát ez nem hasznosság kérdése. Egyébként, elsősorban a megszokott, hétköznapi tapasztalat és a mikrovilág ettől eltérő (már-már bizarrnak látszó) vonásai közti szakadással foglalkozom. A szakadás nem a tomizmus és a hétköznapok tapasztalata, hanem a hétköznapi tapasztalat és a modern fizika között van. A tomizmus a hétköznapi tapasztalatot igen fontosnak tartja, hiszen ebbe a világba jött közénk az Ige.

A belépési pont kétségtelenül a tomista filozófia. Az eddig már több helyen felvetődött filozófiai fogalmakról előbb-utóbb készítek majd egy vagy több bejegyzést. Ennek hiányában igyekszem a fogalmak eddigi előfordulásaira a szövegben hivatkozásokat elhelyezni. Ezzel a „bejárattal” kapcsolatban – hogy a dívatos szóval éljek – nyitott vagyok az alternatív bejáratok kérdésének megvitatására.

Érdeklődéssel olvasom a természetfilozófiai irányú sorozatát a blognak, amely az arisztoteliánus-tomista filozófiai rendszer mai természettudományos ismeretanyagot is integrálni képes potenciálját kívánja szemléltetni, bemutatni. Eddig egy alapvető belépési pont hiányzik nekem ebbe a gondolatvilágba. Aki már érzelmileg kötődik az itt bemutatott filozófiai kerethez, annak nyilván izgalmas kérdés, hogy a mai ismereteinket hogyan helyezhetjük el ebben. Nem veti-e szét az új bor a régi tömlőt? Aki viszont pozitív elfoglutság nélkül nézi ezt a rendszert, annak a számára az a kérdés, hogy “miért érdemes inkább így gondolkodnom a ma megszokotthoz képest?” Megpróbélom ezt a benyomást érzékletesebbé tenni.

A mai világképi ismeretanyag a középkori metafizika nyelvén elbeszélve valamiféle filozófiai “jelmezbál” benyomását keltheti. Mintha középkori kosztümöket vennénk fel, miközben már nem a lovagkor kulturális logikája szerint gondolkodunk, és magának a bálnak a műfaja is mást jelent a mi kultúránkban. Az lehetne egy érdekes belépési pont, ha valahogy rá lehetne mutatni arra, hogy valamiért érdemesebb és számunkra “hasznosabb” is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon. Pl. az kéne kimutatni, hogy valójában nem vagyunk a tudatában annak, hogy éppen ez az arisztoteliánus metafizika katalizálta az újkori természettudományok fejlődését (de Jáki Szaniszló ezt a katalizátor szerepet elsődlegesen nem a metafizikához, hanem a kereszténzséghez köti). Ilyen belépési pont nélkül öncélúnak, vagy amolyan visszadatált középkori filozófiai szcifinek tűnhet a fenti vállalkozás. Valahogy úgy, mint amikor egy holt nyelvet egy bizottság évről évre megpróbál kibővíteni a mai világ leírására szökséges új szókészlettel, de nem világos, hogy mi is ennek a haszna, ha alig vannak mai aktív használói az adott holt nyelvnek:

http://latinlexicon.org/latinitas_recens_latine.html

Az érdekelne, hogy Ön szerint (az arisztoteliánus-tomista filozófiai nyelv nyilvánvaló teológiatörténeti fontosságán tól) van ebben a filozófiai rendszerben olyan potenciál, amiért egy természettudományok iránt érdeklődő gondolkodónak ma azt hasznos vagy esetleg nélkülözhetetlen elsajátítania? Ha igen, milyen érveket tud felhozni e mellett? Ez lehetne számomra egy olyan belépési pont az itt népszerűsített, különböző korszakok gondolkodásmódjait összeházasító – és ilyen értelemben – szinkretista “diskurzusba”, ami kellő erővel motiválna az idegenkedés leküzdésében. Ezt azután mondom, hogy az eddigi ilyen irányú posztjait többször is végigolvastam, de erre az általam igényelt belépési pontra még nem találtam rá.

Kérdésem érdeklődésből fakad!