A továbbiakban, a szakadás hermeneutikájának megfelelően ezzel szembe van állítva a napjainkban elterjedt kommunió-egyháztan központi fogalma, a „koinonia”, a kommunió, a közösség fogalma. Az eszmefuttatást mintegy keretbe foglalja a kommunióról tudomást nem vévő, Ferenc pápa ellen lázadó integristákra való hivatkozás (első bekezdés) és lényegében ennek megismétlése az utolsó bekezdésben, ezúttal azonban a „fundamentalista” megnevezést használva. Nyilvánvaló, hogy a pápa elleni lázadást a kommunió megsértésének kell tartanunk, de a pápa tanításával, ennek problematikus értelmezéseivel kapcsolatos kérdések föltevése nem tekinthető lázadásnak, különösen akkor nem, ha ezek nincsenek összhangban elődeinek tanításával. A szerző adós marad ezzel a megkülönböztetéssel. Erre a bejegyzés végén még visszatérünk.

A szakadás hermeneutikáját mint teológiai stílust általában nem jellemzi az Egyház régi tanításának közvetlen, kifejezett tagadása. Ezek szükségességét elismerik, de az erre vonatkozó kijelentések mesterkéltnek tűnnek, nem illeszkednek a szövegbe, inkább csak valamilyen „megnyugtatásul” szolgálnak. A lényeg az, hogy nincs szó szerves összefüggésről, a régit is magába foglaló, sokszor ebből kiinduló fejlődésről. Így, mint említettük, Bellarmin Szent Róbert egyháztagságról szóló meghatározásának szükségességét az írás sem tagadja, de a szakadásszerű szembeállítás miatt ez a kijelentés „idegen testnek”, összefüggés nélkülinek tűnik a szövegben.

Pedig a 2. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló, Lumen Gentium dogmatikai konstitúciója, amikor a Katolikus Egyház tagjairól beszél, megismétli a Bellarmin Szent Róbert által említett hármas köteléket (14): „Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében — a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel — kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza.”  Az LG szerint Jézus Krisztus Egyháza „e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik” (8). A Hittani Kongregáció Dominus Jesus nyilatkozata azokat az egyházakat, amelyek nincsenek közösségben a Katolikus Egyházzal, de megvan náluk az apostoli folytonosság és az érvényes Eucharisztia, tehát a keleti egyházakat, részegyházaknak nevezi: „ezekben az egyházakban is Krisztus Egyháza van jelen és működik, jóllehet hiányzik a katolikus Egyházzal való teljes közösség, mert nem fogadják el a primátus katolikus tanítását” (17). A protestáns közösségek azonban nem egyházak a szó sajátos értelmében, de „akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal (17).

Az 1985-ben tartott rendkívüli püspöki szinódus az Egyház titkának megvilágítására a kommunió fogalmát javasolta. A Hittani Kongregáció 1992-ben levelet írt a püspökökhöz a kommunióra építő egyháztanokkal kapcsolatban. A levél felhívja a figyelmet annak szükségességére, hogy a kommunió fogalmát az Egyházat leíró más fogalmakkal (Krisztus Titokzatos Teste, Isten Népe) együtt, integráltan kell alkalmazni, figyelembe véve azt a kapcsolatot, amely az Egyház, mint közösség  és az Egyház mint szentség között van. Azt is hangsúlyozza a levél, hogy a kommunió, a közösség fogalma analóg fogalom (nem „univok”), ezért ezt az Egyházra alkalmazva a Szentírás és a patrisztikus hagyomány keretein belül kell értelmezni (3).

A kommunió fogalma mindig két irányra, egy vertikális (közösség Istennel) és egy horizontális (közösség az emberekkel) irányra vonatkozik. A kommunió egyszerre látható és láthatatlan. A kommunió láthatatlan valósága a közösség az Atyával a Fiú által a Szentlélekben és az isteni természetben részesülő emberek egymással való közössége. Ezt írja a levél (4):

Itt a földön, az Egyházban az apostoli tanításban, a szentségekben és a hierarchikus rendben bensőséges kapcsolat van a láthatatlan közösség és a látható közösség között. Ezen isteni ajándékok által, amelyek nagyon is látható valóságok, valósul meg különböző módokon a történelemben Krisztus prófétai, papi és királyi működése az emberiség üdvösségére. A kommunió láthatatlan és látható elemeinek ezen kapcsolata teszi az Egyházat az üdvösség szentségévé.

Így kapcsolódik tehát az egyháztagság Bellarmin Szent Róbert által említett hármas köteléke az Egyháznak mint kommuniónak a szemléletéhez.

Megjegyezzük még, hogy Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa egy 2001-ben tartott konferencián előadást tartott a 2. Vatikáni Zsinat egyháztanáról. Előadásában említette, hogy hálás és boldog volt, amikor az 1985-ös szinódus a kommuniót helyezte az egyháztannal kapcsolatban a központi helyre. Majd így folytatja: „A következő évek megmutatták azt a tényt, hogy semmilyen szó, még a legjobb és legmélyebb jelentésű szó sem mentes a félreértéstől. Olyan mértékben, hogy a „kommunió” szó is egy könnyű jelszóvá vált, leértékelődött és eltorzult.”  A későbbi pápa kijelentését azzal indokolja, hogy a kommunió is az „Isten népe” kifejezéshez hasonló sorsra jutott: a túlzottan horizontális értelmezés elnyomta a vertikális, Istenre vonatkozó jelentést. (Sok kommunióra alapozott egyháztan szinte kizárólagosan csak az egyetemes egyház és a helyi egyházak témájával, az ezek közti hatalmi viszonyokkal foglalkozott.)

Érdekes az előadás következő megjegyzése is:

Szembesülve a kommunió fogalmának 1985 után bekövetkezett „redukciójával”, a Hittani Kongregáció helyénvalónak látta, hogy elkészítsen egy dokumentumot a „Levél a Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház kommuniókénti értelmezésének néhány kérdéséről” címmel. A levelet 1992 május 28-án adtuk ki. Manapság az a teológus, akit érdekel a hírneve, kötelezőnek érzik, hogy a Hittani Kongregációtól származó bármely dokumentumot bírálja. Levelünk a bírálatok özönével találkozott, a szövegnek csak kis része találkozott elfogadással.

Az utóbbi időben (tulajdonképpen a 2. Vatikáni Zsinat befejezése óta) a Tanítóhivatal folyamatos leértékelődése történik. Ez nemcsak a Tanítóhivatal fontos intézményével, a Hittani Kongregációval szemben van így, hanem a pápai megnyilatkozásokkal, enciklikákkal kapcsolatban is. Elég itt most csak Boldog VI. Pál Humanae Vitae enciklikájára (1968) gondolnunk. A bírálatok általában a „haladónak” nevezhető irányzatoktól érkeztek, amelyek a Tanítóhivatal tanítását, állásfoglalását nem találták eléggé „haladónak”. Ferenc pápa pápaságával megváltozott a helyzet, mert néha az ő megnyilatkozásaival kapcsolatban nem az a probléma, hogy ezek nem elég „haladók”, hanem inkább a tanítás folytonosságát, az előző pápák tanításával való összhangot illetően merülnek föl megalapozott kérdések, problémák. Mindenesetre különös az a „hevesség”, amellyel azon irányzatok képviselői, amelyeknek nagy szerepük volt a Tanítóhivatal leértékelődésének folyamatában, most a Tanítóhivatal tekintélyére hivatkozva ítélik el a kérdések, problémák fölvetőit. Ez is utal arra, hogy napjainkban az Egyház válságos helyzetben van, amelynek jele a Tanítóhivatal helyzete is. A végső kimenetelt illetően természetesen a hitből következően optimistának kell lennünk, helyre fog állni a tanító Egyház Jézus Krisztustól eredő tekintélye, de ez nem jelenti azt, hogy az Egyház a közvetlen jövőben „könnyű” időknek néz elébe.

Az első kérdés az lehet, hogy milyen Egyházról van szó. Az “egyház” szó sokféle jelentéssel rendelkező szó. Beszélünk keleti egyházakról, helyi egyházakról, anglikán egyházról, nemzeti egyházakról stb. Szóhasználatunk tisztázása érdekében a 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium (Népek Világossága) című dokumentumából idézünk (8):

Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak. Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).
Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö.Mt 28,18), és mindörökre “az igazság oszlopának és erősségének” rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.

A fenti szöveg az Egyházat látható szervezetként jelöli meg, de utal arra, hogy ez a kifejezés nem fejezi ki teljesen az Egyház valóságát. A “Krisztus titokzatos teste” kifejezést hozzá kell ehhez tennünk, hogy az Egyház teljes valóságát megközelíthessük. A látható szervezet kifejezés azonban nemcsak az Egyházra alkalmazható, látható szervezetek vesznek körül bennünket (állam, Európai Unió, ENSZ, honvédség, ügyészség stb.). Ezek változnak, fejlődnek mégis van bennük valami állandó, ami a változásokon túlmenően is megmarad. Ha nem így lenne, akkor ezek nem szerepelhetnének mondatok alanyaként. Ami azonban megmarad, ami a változásokon túlmutat, az az egységnek, azonosságnak lazább megvalósulása, hiszen például az állam nem alkot olyan szubsztanciális azonosságot, egységet, mint amilyen például én, Matthaios vagyok. A látható szervezet fogalmának van egy jellegzetes értelmezése is: beszélhetünk élő (növényi, állati, emberi) szervezetekről. Az élő szervezetek már az állandóságnak, egységnek lényegesen nagyobb megvalósultságát képviselik: a szubsztanciális azonosságot, egységet. Az Egyház természetfölötti fogalom, ha a benne megvalósuló azonosságot, egységet akarjuk valamilyen természetes rendből vett fogalommal megközelíteni, akkor az államban stb. megvalósuló azonosság, egység nem bizonyul teljesen kielégítőnek. Az élő szervezet tökéletesebb azonosságának és egységének jellemzői is alkalmazhatóak analógiaként az Egyházra. Ez első pillanatra meglepőnek tűnik, mert az Egyház mint látható szervezet sokkal inkább hasonlít például az államra, mint egy élő szervezetre. Ugyanakkor “a Krisztus titokzatos teste” kifejezés már inkább az élő szervezetben megvalósuló azonosság, egység irányába mutat.

Az utóbbi évtizedek biológiája kimagasló eredményeket ért el azoknak a mechanizmusoknak a felderítésében, amelyek az élő (emberi) szervezet azonosságának, egységének fennmaradását biztosítják. A növekedés, a sejtosztódás eredménye nem szervezetlen, eleve pusztulásra ítélt burjánzás, hanem a szervezet növekedése, fejlődése. A két sejt egyesüléséből elinduló emberi szervezet fejlődése szervek, rendszerek kialakulását, fejlődését jelentik, amelyek a rendezettség, a célszerű működés szigetei a rendezetlenséget inkább tükröző környezetben. Érdekes kérdés, hogy az Egyház természetfölötti rendben gyökerező azonosságára és egységére látható szervezetének milyen “mechanizmusai” utalhatnak.

A legalapvetőbb mechanizmus talán az átadás, a hagyomány mechanizmusa. A látható szervezet szintjén a hagyományt egymásnak átadó generációk teszik lehetővé a Jézus Krisztus és köztünk lévő kapcsolatot. Ez a kapcsolat a keresztség szentségében kapja  meg azt a  természetfölötti kezdetet, amely által Krisztus testének tagjaivá válunk. A hagyomány (traditio) szó magába foglalja azt, hogy itt valami olyannak az átadásáról van szó, ami elsősorban és lényegében nem az átadó által létrehozott, megalkotott valami. Ennek a hagyománynak kiemelkedő, de nem kizárólagos része a Szentírás. Ez a hagyomány átadása folyamatának korai szakaszában, írásos formában megfogalmazott hagyomány, amelynek létrejöttét Isten különleges közreműködése, a sugalmazás támogatta. A hagyomány fontos tulajdonsága az is, hogy ez élő hagyomány. Többek között ez azt is jelenti, hogy a hagyomány átadói azt is átadják, hogy ők hogyan “élik meg” ezt a hagyományt. A hagyománynak ez a megélése azonban nem nélkülözi Isten segítségét, a Szentlélek hatását. Fontos dolog a hagyomány azon rétegének, a hitletéteménynek az elkülönítése, amely a szoros értelemben vett  kinyilatkoztatás tartalmaira vonatkozik. A kinyilatkoztatás az apostoli kor végével lezárult. A nem közvetlenül ezt tartalmazó “egyházi hagyomány” elutasítása azonban a hagyomány élő voltának az elutasítása.

Az egyházi hagyomány tükröz bizonyos sokszínűséget és időbeli fejlődést is. Így beszélhetünk bizánci hagyományról, római, latin hagyományról stb. A fejlődésről tanúskodik például a teológia története, amellyel kapcsolatban beszélhetünk patrisztikus teológiáról, skolasztikáról, tridenti zsinat utáni teológiáról stb. A Katolikus Egyház kiemelkedő teljesítménye, hogy benne az azonosság és a fejlődés egysége élő egység. Az Egyház úgy tudott fejlődni, hogy azonosságát megmerevedés nélkül meg tudta őrizni. Az ortodoxiára ez már kevésbé volt jellemző. (Egy régebbi bejegyzésben szó volt arról, hogy az azonosság sérülése nélküli fejlődést éppen a pápaság és az egyházi tanítóhivatal intézményeinek létezése biztosította.) Az egyházi hagyomány fejlődése más utat követ, mint a világban tapasztalható fejlődés. Ez utóbbira sokszor jellemzőek a forradalmak és az, hogy az új állapot az előző állapot tagadása által jön létre. Így beszélhetünk a fizika forradalmáról, kopernikuszi fordulatról, Kant által végrehajtott “kopernikuszi” fordulatról stb. (Vannak teológusok, akik – szerintem helytelenül – a zsinat kopernikuszi fordulatáról beszélnek.) A világi fejlődés modelljének egyházi fejlődés-modellként való felfogása megjelent az úgynevezett modernista mozgalmakban (kb. 150 évvel ezelőtt). A legnagyobb probléma ezekkel kapcsolatban talán az, hogy az Egyház számára természetes fejlődést a fejlődés ilyen felfogásai akadályozzák. Az egyházi hagyomány fejlődését a folytonosságnak kell jellemeznie. Ez a folytonosság összeegyeztethetetlen az előző állapot tagadásával. Erre a fejlődésre az előző állapotban lévő lehetőségek kibontakoztatása, a bővülés, a növekedés, nem pedig a rombolás a jellemző. Az Egyház fejlődésének másik fontos tulajdonsága az, hogy ez nem öncélú fejlődés, fejlődés a fejlődés kedvéért. Az Egyház vándorúton van, amely út határozott cél felé vezet. Az Egyház a Jézus Krisztus két eljövetele közti idő intézménye, célját a második eljövetellel éri el. Feladata, hogy erre az eljövetelre fölkészítse az egyes embereket, az emberiséget. A 2. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára. Ebből következik, hogy az Egyház számára csak olyan változásnak, fejlődésnek van értelme, amely céljának alá van rendelve. A természettudományok, a technika elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi évszázadokban, évtizedekben. Ez pedig hatással volt a társadalmi változásokra is A fejlődés fogalma pozitív tartalmú fogalom: olyan változásra utal, amelyben a változást  megelőzőnél valamilyen értelemben jobb, értékesebb állapot következik. Az utóbbi időkben lezajlott változások nem mindegyikére alkalmazható teljesen a fejlődés ilyen értelemben vett fogalma. Ugyanakkor az ehhez a “fejlődéshez” való alkalmazkodás kényszerét néha az Egyházon belül is kritika nélkül fogadják el. Két olyan területet lehet említeni, amely ettől különösen szenvedett. Az egyik ilyen a liturgia, a másik pedig a teológia területei. Mindkét területen megvalósult “fejlődés” több tekintetben emlékeztet a világban tapasztalt, a világ által elvárt fejlődéshez. Sajnos ezzel az igazi fejlődés lehetőségei is csökkentek.

Az utolsó félévszázad egyháztörténelmét a történészek talán majd azzal fogják jellemezni, hogy ez az egyházi fejlődés értelmezése körüli viták, az ezzel kapcsolatos tévedések korszaka volt. Szerintem napjaink egyházpolitikáját is erősen befolyásolja ez a kérdés. Ferenc pápa sok tekintetben hozott változást. Ezek a változások adódhatnak elődjétől gyökeresen eltérő személyes adottságaiból, de lehetnek ezek mögött “elvi” okok is. Nem tudjuk a részleteit annak, hogy mi történt 2012 nyarán, amikor Vatikán-szakértők arról beszéltek, hogy szinte már küszöbön áll a Szent Piusz Társaság (SSPX) visszatérése Rómához. Váratlanul, szinte egyik napról a másikra szakadtak meg a tárgyalások. Aztán jött a Vatileaks, Benedek pápa lemondása, Ferenc pápa megválasztása. Ennek az időnek a történéseit illetően sok szempontból a spekulációra vagyunk utalva, és ez nem jó. Az kétségtelen, hogy a törvényesen megválasztott pápa Ferenc pápa, akinek a feladata Krisztus Egyházának a vezetése. Csak egy Egyház van és ez a Péter megválasztott utódja által vezetett Egyház. Ubi Petrus ibi Ecclesia (ahol Péter van, ott az Egyház).  Imádkozzunk Ferenc pápánkért!

Bellarmin Szent Róbert a következő módon határozta meg az Egyházat: „Az egy és igaz Egyház azoknak az embereknek a gyülekezete, akik ugyanazt a keresztény hitet vallják, ugyanazon szentségekben részesülnek, továbbá a törvényes egyházi elöljárók, különösen a római pápa vezetése alatt állnak”. Ez a meghatározás három mozzanatot emel ki: az Egyház tanítói feladatát (a közös hit), megszentelő feladatát (szentségek) és a hierarchia szerepét.

Bellarmin Szent Róbert (1542-1621), jezsuita bíboros, teológus, az ellenreformáció nagy alakja. Az Egyházról való felfogása tükrözi az ellenreformáció vitáit, az ellenreformáció egyháztanát bizonyos egyoldalúság jellemezte. Erről így ír P. Garrigou-Lagrange domonkos teológus egyik könyvében (fordítás tőlem):

[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…Szent Tamás, amikor Krisztusnak, a főnek kegyelméről beszél, az Egyházat misztikus testnek nevezi, amelynek tagja minden ember aszerint, amilyen mértékben részesedik abban a kegyelemben, amely az Üdvözítőtől származik.

Garrigou-Lagrange atya (és mások) szempontjai kiegészítik Bellarmin Szent Róbert meghatározását. (P. Reginald Garrigou-Lagrange [1877-1964], a huszadik század egyik legnagyobb teológusa. Kinevezett zsinati szakértő, de elhatalmasodó betegsége miatt már nem tudott a zsinat munkájában részt venni. Életműve – sajnálatos módon – a zsinat után háttérbe szorult.)

A 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciójának 7. fejezete – amely az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről beszél – ezeket mondja:

 Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.

Idézet a nyolcadik fejezetből:

Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.

Tehát az Egyház egy valóság, amelyet Jézus lelke tölt be, amelynek azonban vannak emberi elemei is. Így, ha egy mondatnak az alanya az „Egyház”, akkor ez „egy összetett valóságot” jelöl. Az Egyháznak kezdettől fogva jelzője a „szent”. Az Egyház szent isteni eredeténél fogva, annak erejében, hogy „kegyelmi közösség”, annak erejében, hogy az „életelv” benne Jézus lelke. Ez a szentség az emberi elemekben is megmutatkozik, az Egyház vértanúkat, hitvallókat, szenteket nevelt és nevel, a mennyei Jeruzsálem lakóit. Ezt a szentséget egyes tagjainak bűnössége sem képes lerombolni.

Miután megvizsgáltuk (vagy inkább körülírtuk), hogy mi az Egyház, foglalkozzunk most a „bűnös” jelzővel. A szó eredeti értelmében bűnös csak az ember lehet, hiszen a bűn feltételezi a személyes, rossz döntést. Átvitt értelemben alkalmazhatjuk a bűnös jelzőt olyan csoportokra, közösségekre is, amelyeknek tagjai között sok a bűnös, tagjai különösen súlyos bűnöket követtek el, vagy a közösség bűn elkövetését támogatja. Ezzel az alkalmazással azonban óvatosan kell bánni, mert előítéletekhez vezethet. Alkalmazható-e a „bűnös” jelző a fentiekben körülírt „Egyház” alanyra? Azt hiszem, az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem, mert ez az összetett valóságról csak bizonyos részeire (fenntartásokkal) állítható dolgot állít. Ez az eljárás a csak emberiről állíthatót átviszi az istenire. Tehát a „bűnös” jelző az Egyházra, mint összetett valóságra nem alkalmazható. A „bűnös” jelző azonban állítható az „emberi elemekkel” összefüggésben. Azonban itt is sokszor túlzásokkal találkozunk.

A liturgikus reform egyik (misén kívüli) vízszentelési szertartása tartalmazza a következő kifejezést: „áldjad és tisztítsd meg Egyházadat”. Azt jelenti ez a kifejezés, hogy a bűnös Egyházat meg kell tisztítani? A fent elmondottak ezt az értelmezést kizárják. A kérés az Egyház tagjainak megtisztítására vonatkozik. Hasonlóan, lehet azt mondani, hogy az „új rendőrfőnök megtisztította a várost”. Világos, hogy nem arról van szó, hogy a város, mint város bűnöző volt, hanem arról, hogy a városban sok volt a bűnöző. Ez a „totum pro parte” névvel ellátott nyelvi fordulat alkalmazása.