A megjegyzéseim csak arra vonatkoztak, hogy abból, hogy a hitünk szerinti legintenzívebb és legkonkrétabb isteni Jelenlétről – amit a transzszubsztanciáció filozófiai modelljével ír le az egyház – van-e okunk kijelenteni, hogy az minden módon kívül áll a lelki tapasztalásunk körén. Ez vajon a hitletéteményben foglalt premisszákból következik-e, avagy az arisztoteliánus filozófiai modellben foglalt premisszákból. Szent Ágostont arra hoztam példaként, hogy ő (a többi egyházatyával egybehangzóan) a kontemplatív tapasztalat lehetőségét állította. Ez azért fontos pont, mert ha Krisztus legintenzívebb evilági jelenlétének “tapasztalatiságáról” állást foglalunk, az a teológiai logika szerint az egész egyház (sőt végső soron a kinyilatkoztatás) “tapasztalatiságáról” is szól, ezért nagyon lényeges dolog rejlik itt a részletekben, ami a tomizmus különböző 20. századi iskolái között is éles viták tárgyává lett.

Tulajdonképpen – mint cseppben a tenger – az említett “kázusokban” maga a preambula fidei kérdéskör lép színre.

(Ha van rá fogadókészség, a témát – a magam részéről – a frissebb “A hit fénye és homálya” c. poszt nyomán folytatom.)

A teológiailag a transzszubsztanciációval leírt – a spirituális tapasztalat számára is elérhetetlen – jelenléthez, a hit és a spirituális tapasztalat szempontjából, hogy viszonyult az Ige galileai jelenléte a körülötte lévő tanítványok szempontjából? Erre a kérdésre nem találom Szent Tamás válaszát, és nem világos, hogy ő hogyan következtet a rendszeréből. “Galileai jelenléten” egyrészt azt értem, amikor Húsvét előtt a tanítványai “hittek benne”, másrészt azt, amikor pl. az emmauszi tanítványoknak “megnyílt a szemük”. Erre gondoltam “evangélium” alatt, hiszen ezek evangéliumi perikópákban szereplő történetek.

Miért veszett volna el az Evangélium? Nem arról van szó, hogy akiről szól az Evangélium, az van jelen valóságosan a színek alatt? Jézus megdicsőült teste és vére elválaszthatatlan Jézus személyétől, ez pedig elválaszthatatlan a második isteni személytől, az Igétől. A szentségi színek ezt a jelenlétet írják körül, határolják be, ahogyan az átváltozás előtt a kenyér és bor jelenlétét írták körül, határolták be. Az az Ige van jelen emberként, aki az Atyától születik, akitől a Szentlélek származik, mert Jézus és az Ige személye ugyanaz. Másrészt az van jelen, aki Máriától született, aki bejárta Galilea és Judea útjait, aki meghalt a kereszten és föltámadt. Minden további eucharisztikus gondolatnak ez az alapja a misének, mint valóságos áldozatnak a titkával együtt. Ez a magyarázata Szent Tamás különösen mély eucharisztikus tiszteletének.

A kérdés kulcsfontosságú, ami nyilvánvalóvá válik, ha Krisztus földi életének a Mennybemenetelig terjedő szakaszát, és az apostolok hitének genezisét, a kinyilatkoztatást nézzük, és ennek összefüggésben szemléljük az Eucharisztiát (Krisztus kimondott szándéka szerint). Az evangéliumi beszámoló szerint az emmauszi tanítványok “szívük lángolásáról” számolnak be, ahogy azt II. János Pál is idézi. A gondatlan absztracióban könnyen elvész maga az Evangélium!

Öszintén szólva nem tudom, talán nem, de nem is tartom ezt a kérdést annyira fontosnak. Szent Tamás megírta, amit megírt, beleértve az úrnapi himnuszokat. A fenti szövegeket alap nélkülinek érezném, ha nem lenne valóságos jelenlét és nem lenne a mise valóságos áldozat. Azt hiszem ez a lényeg és minden további elmélkedés erre épül.

“6. Krisztus szemlélése azt is jelenti, hogy föl tudjuk ismerni mindenütt, ahol megmutatkozik sokféle jelenlétében, de mindenekelőtt testének és vérének eleven Szentségében. Az Egyház az eucharisztikus Krisztusból él, belőle táplálkozik, tőle nyeri világosságát. Az Eucharisztia a hit misztériuma, s ugyanakkor a „világosság misztériuma”.[3] Valahányszor az Egyház ünnepli, a hívők bizonyos módon átélhetik a két emmauszi tanítvány élményét: „Megnyílt a szemük és fölismerték őt” (Lk 24,31).”

“40. Az Eucharisztia megteremti a communiót és nevel a communióra. Szent Pál írta a korintusi híveknek, hogy eucharisztikus összejöveteleiken megnyilvánuló megoszlásaik mennyire ellentétesek azzal, amit ünnepelnek, az Úr Vacsorájával. Ezután az Apostol fölszólította őket, hogy gondolkozzanak el az Eucharisztia valóságán, így akarta visszavezetni őket a testvéri communio lelkületére (vö. 1Kor 11,17-34). Szent Ágoston hatásosan visszhangozza ezt a követelményt, amikor az Apostolt idézve – „Krisztus teste és az ő tagjai vagytok” (1Kor 12,27) – megjegyzi: „Ha ti az ő teste és tagjai vagytok, akkor az Úr asztalára a ti misztériumotok van letéve; igen, ti a magatok misztériumát veszitek magatokhoz”.[84] És ezt a következtetést vonta le: „Az Úr Krisztus … az ő asztalán a mi békénk és egységünk misztériumát konszekrálta. Aki veszi az egység misztériumát, de nem őrzi meg a béke kötelékét, nem misztériumot fogad a maga javára, hanem bizonyítékot támaszt önmaga ellen.”[85]”

“62. Krisztus a testévé és vérévé változtatott kenyér és bor egyszerű színei alatt velünk járja az élet útjait mint erősségünk, útravalónk, és mindenki számára a remény tanúivá tesz bennünket. S ha e misztérium színe előtt az értelem megtapasztalja is a maga korlátait, a Szentlélek kegyelmével megvilágított szív meglátja, hogyan kell viselkednie, s hogyan kell elmerülnie az imádásban és a határtalan szeretetben.”

Az eucharisztikus jelenlét mint az egyház szíve, valamint az eucharisztia mint saját magunk egyházi misztériumának hordozója és tápláléka (vö. EdE 40), valami módon lelki tapasztalattá lesz, amit a Szentlélekben “megláthat a szív” (vö. EdE 62)!

Ez nagyon fontos tanítás, finom hangsúlyokkal. Ön szerint, Matthaios, Szent Tamás ezt minden további nélkül maga is leírhatta volna?