Az evolúció elleni komoly érvek nagy számban találhatók ezen az internetes oldalon: http://www.jozan-katolikus.hu/?p=749
Úgy gondolom, hogy ezeket nem lehet figyelmen kívűl hagyni és egy pontatlan megfogalmazású pápai megjegyzéssel az asztalról lesöpörni.

Nagyon találó hasonlat.

A természetes isteni együttműködés ugyan következik Isten elsődleges okságából, hogyanját még sem tudjuk teljesen megérteni. A “hogyan” megközelítésével kapcsolatban különböző vélemények vannak. Az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskola szerint az együttműködés úgy valósul meg, hogy a másodlagos okokat az elsődleges ok mozgatja, a másodlagos okok ilyen értelemben alá vannak rendelve az elsődleges oknak. A jezsuita skolasztika Molina és Suarez nevéhez füzödő megközelítése lazítja az elsődleges és másodlagos okok közti kapcsolatot. Szerintük ez inkább ahhoz hasonlít, mint amikor két ember evez egy csónakban és a csónak két ember együttműködése által mozog a vízen. A tommista álláspont megőrzi a misztériumban az isteni működés transzcendenciáját és immanenciáját. A jezsuita skolasztika lazít ezen.

Ezért lehet az, hogy a jezsuita skolasztikán nevelődött teológusoknak “immanencia-hiányuk” volt. Talán ennek következtében voltak elégedetlenek az isteni együttműködés jezsuita skolasztika szerinti elképzelésével és az evolúció magyarázatában az együttműködésnek olyan “emelt szintű”, különleges megvalósulási formáit keresték, amely több mint a (jezsuita skolasztika szerint felfogott) természetes isteni együttműködés. Szerintem ez a gondolat Teilhard de Chardin-nél és Rahner-nél is megtalálható. Ez a különleges együttműködés a fejlődésben működik, amikor alacsonyabb szintű létezők magasabb egységekbe szerveződnek, “transzcendentálják önmagukat”. A teológia azonban már ezelőtt is ismerte azt az isteni együttműködést, amely valóban arra teszi képessé az emberi cselekedeteket, hogy általuk az ember “transzcendentálja” önmagát. Ezt azonban aktuális (vagy segítő) kegyelemnek nevezik (megkülönböztetve ezt az állapot-jellegű megszentelő kegyelemtől). Ezt teszi képessé az embert, hogy a természetét meghaladó, természetfölötti célja felé mutató cselekedeteket végezzen.

A természetes együttműködés és a természetfölötti együttműködés közé egy újabb együttműködési kategória behelyezése nem problémamentes. Így létrejön egy “szürke zóna”, amelybe beletartozna két hidrogénatom és egy oxigénatom vízmolekulává válásához szükséges isteni (emelt szintű) közremüködés, hiszen a fejlődés az atomok, molekulák magasabb egységekbe szerveződésén keresztül vísz. De ebbe a kategóriába tartozna azon emberi lélek létrejötte is, amelyet az “erősen megemelt szintű” együttműködéssel megtámogatott szülök is létrehoznak. Az eredeti bejegyzésben idéztem a Katolikus Egyház Katekizmusát ezzel kapcsolatban(366): “Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt– nem a szülők «hozzák elő»”. Mintha a katekizmus nem egészen támogatná a “szürke zóna” létét.

Valójában erre a “szürke zónára” nincs is szükség, az isteni együttműködés helyes fogalmának “immanenciája” ezt nem teszi szükségessé. A fejlődés megértését sem segíti az ilyen “emelt szintű” együttműködés feltételezése. (Erre a témára később, egy bejegyzésben még vissza szeretnék térni.)

Hol a határ a hétköznapi (nyelvtanilag előírt) és a költői szabadság szabta rendhagyó – de éppen a nyelvi metaszabályok miatt jól értehtő – nyelvhasználat között? A művész ezzel nem sokat foglakozik. Én a csodákkal kapcsolatban így gondolok Istenre, és szerintem tele van a világ kölönböző természetű csodákkal.

A teológiai probléma az, hogy ha “világképi fogaskerekekként” gondolunk a csodákra, akkor azzal valójában a világ közönséges okozati rendjében helyezzük el Istent, mint egy “metafizikai tárgyat”. Vagyis az így felfogott csodával nem dicsőítjük őt, hanem lefokozzuk.

A bibliai csodáknál Jézus minden alkalommal “hitet” vár el a csoda résztvevőitől, ami nélkül nem is tesz csodát. Ezen érdemes elgondolkodni a fentiekkel kapcsolatban! Mit értünk azon, hogy a hit “hegyeket mozgat”? Mit értünk azon, hogy Jézus “csodatévő erővel ruházza fel a tanítványait”? Rahner szerint a biblikus csodákban aktívan vesznek részt a csoda szereplői, bár saját képességeiket Isten “transzcendálja”.

A múltkori hozzászólásban arra utaltam, hogy ha elfogadjuk, hogy az egész emberiség egy emberpártól származott, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az első természetfölötti eseményt (a lelkünket) esetleg újabbaknak kell követni.
Nem tudom ugyanis, hogy a ‘tudomány mai állása’ mit mond közeli rokonok házasságáról. Létrejöhet-e így életképes populáció?

Különös ez a kérdés: azt senki nem akarja tudományos eszközökkel kideríteni, hogy Jézus feltámasztotta-e Lázárt vagy meggyógyította-e a vérfolyásos asszonyt. Ezeket hisszük vagy nem hisszük.
Az emberiség eredete vajon nem ilyen kérdés?

Az a hitletétemény része, hogy Isten mind transzcendens, mind immanens módon jelen van a világban. A cselekvésének is megvan ez a két szempontja. Ezt a paradox kettős szempontot szerintem jól kifejezi az “analóg értelemben aktív létezők” képe.

Metafizikai szinten (!) a Münchausen-kép nem is feltétlen olyan nonszensz, ha “így van programozva a világ”. Hétköznapi-fizikai szinten azért nonszensz, mert egy zárt rendszer nem tudja megemelni a saját súlypontját. Nade ha a világ metafizikailag is zárt rendszer, akkor minden csoda nonszensz!

Itt éppen olyasmi gondolat van, amit DV írt egy mások posztot kommentálva a “keresztény világban” eleve jelenlévő csodáról. Kérdés, hogy ezt alkalmi “beigazításokként kapjuk”, vagy hogy ez a csoda-potenciál bele van teremtve a világ rendjébe.

De valószínűleg ezen a ponton nem jutunk közös nevezőre. Én szakazmussal azért vigyáznék egy komoly filozófiai gondolat esetében, mert néha nem a gondolat tartalmi kiértékelése, hanem a megszokás alapján reagál az ember. Rahner itt amellett érvelt, hogy az eredeti Szt. Tamási gondolatot az ő interpretációja adja vissza helyesen, csak ezt a pontot Tamásnak nem kellett kibontania önálló traktátusként (ahogy például az egyháztant sem):

K. RAHNER: “Die Hominisation als theologische Frage”, P. OVERHAGE – K. RAHNER: Das Problem der Hominisation, Freiburg i. Br., 1961, 3-90, különösen 43-84, valamint K. RAHNER: “Die Einheit von Geist und Materie im christlichen Glaubensverständnis”, UO.: Schriften zur Theologie 6, Einsiedeln, 1965, 185- 214, különösen 210-214.

Igen, ha Szt. Tamás teológiájának erejét jelentős részben abban látjuk, hogy Arisztotelésszel párbeszédet folytatva fejti ki a keresztény gondolatot, akkor valóban ezt az utat kell követnünk. Egy tomistának meg kell próbálnia kitalálni, hogy Arisztotelész az evolúció-gondolat ismeretében hogyan alakította volna dinamikusabbá a saját metafizikáját. Rahner válasza erre az, hogy az “öntranszcendens anyag” fogalmával, amit ugyanúgy tovább lehet gondolni teológiailag, mint az arisztotelészi rendszer egyéb fogalmait. Én ezt logikusnak és meggyőzőnek találom. Arisztotelész valószínűleg nem hagyta volna változatlanul a fogalmi rendszerét, hiszen ő nem hivatkozhatott a “concursus Dei naturalis”-ra. Rahner így gondolkodik, filozófiatörténeti logika szerint.

Amúgy ide csatolok egy nagyon érdekes kutatási anyagról szóló friss beszámolót a VR oldaláról, Berzeviczky Klárától: “Már körülbelül 2500 évvel ezelőtti görög tudósok felvetették a fajok egymásba alakulásának gondolatát, amit különösen szépen kidolgozva a Kr. e. I. században Titus Lucretius Carus írt le hosszú tankölteményében. Ez a költemény később, vagy másfél évezredig lényegében elfelejtődött, míg a XV. század elején firenzei humanisták újra a figyelem középpontjába állították. E firenzei kör egyik jelentős alakja volt Enea Silvio Piccolomini a későbbi II. Piusz pápa.”