Az emberben, és tulajdonképpen már az állatvilág legfelső szintjén is a külső érzékeléstől megkülönböztetjük a belső érzékelést, amelyben megtörténik a külső érzékelés összefogása, képzetekben (phantasmata) való eltárolása, sőt ezek kiértékelése, ami az állat szintjén csak az ösztönökben történik. Az ember szintjén azonban ezt a régeget már átjárják a szellemi funkciók. Az értelem a képzetekből absztrahálja az általános, tért és időt meghaladó ismereteit. De említhetnénk a művészetet, amely erősen támaszkodik erre a „rétegre”.

A testtől már elvált léleknek a megismerésére már nem áll rendelkezésére érzékszerv, magasabb idegrendszer. Ezért ennek a természetes megismerése hasonló az angyalok természetes (tehát nem természetfölötti) megismeréséhez. Itt az isteni megismerésben való olyan részesedésről van szó, amely eredményeként érzékszervek nélkül kerül a lélekbe az ismeret. Ez azonban még mindig közvetített ismeret. Ettől különbözik az üdvözültek (angyalok és emberek) színről-színre látása, amelyben semmilyen közvetítés nincs.

A lélek és a test szétválását közvetlenül megelőző időben, amikor az ember elszakad a külső érzékeléstől, fokozott szerepe lehet ennek a belső érzékelésnek és (talán) már az új állapotot megelőzően szó lehet valamilyen lélekbe öntött ismeretről, amely még a teljes szétválás előtt fölkészít a különítéletre. Az azonban biztos, hogy, amint ez a szentek és próféták látomásaiban van, ez még nem a színről-színre látás.

Bizonyos élettani funkciók megszűnésével tehát még nem feltétlenül kell a filozófiai-tológiai értelemben vett halálnak beállani. A halálközeli élmények lehetségesek, mert lehetnek olyan „alrendszerek”, amelyek működése megáll, ezek helyét esetleg eddig ismeretlen alrendszerek vehetik át, de a lélek még mindig lényegadó formaként viszonyul a testhez, ezért lehetséges az, hogy ezen alrendszerek működése ismét visszaálljon.

Az anima separat megismerési módjáról, továbbá arról, hogy a földi életben megörzött tudás nem veszik el a halál után, nincsenek tanítóhivatali megnyilatkozások. Az ezzel kapcsolatos “levezetések” antropológiai alapokból kiinduló gondolatmenetek.

Azok az ismeretek, amelyek a halál után is megörződhetnek, olyan szellemi ismeretek, amelyek a szellemi, halhatatlan lélek minőségei. Az ismereteket a skolasztikus ismeretelmélet a lélekben lévő formáknak, lenyomatoknak tekinti. A “lenyomat” szó itt nem valamilyen anyagi értelemben vett lenyomatot jelent. Inkább a lélek valamilyen szerzett tulajdonságáról, minőségéről van szó, amelynek a megszerzése a földi életben történt. Ez a megszerzés tulajdonképpen nem a lélek kizárólagos tevékenysége volt, hanem a testből és lélekből álló emberé. Ezért az ismeret szellemi volta mellett ennek a földi életben vannak anyagi megfelelői is, amelyek lehetnek az agyban, idegrendszerben végbe menő változások, agyi, idegrenszeri folyamatok eredményei. A szellemi és anyagi összetevők egységét ebben az esetben is az anyag-forma fogalompárral írhatjuk le, de itt a forma a szellemi ismeret, a megformált anyag pedig az ismeretnek megfelelő agyi, idegrenszeri struktúrák, folyamatok. A szellemi ismeret, mint forma azonban végső soron a szellemi lélekhez tapad, ennek járuléka, akcidense, ahogyan a skolasztikus nyelvhasználat mondja. Ezért a forma által megformált agyi idegrendszeri struktúrák leépülése esetén maga az ismeret megmarad, mert ez a halhatatlan lélekhez tartozik. A megmaradó, szellemi ismerettartalmak “helye” tehát a halhatatlan lélek, amely metafizikailag különbözik az általa megformált testtől, de fizikai, kémiai, biológiai értelemben nem megragadható “hely”. A kóma, demencia stb. esetekben sem a szellemi ismeret sérül, tűnik el, hanem az ismeret által megformált agyi, idegrendszeri struktúra szűnik meg működni, épül le. Minthogy azonban az ismeret szellemi tartalma a halhatatlan, elpusztíthatatlan lélek járuléka, ez megmarad, de nem lesz elérhető a földi életben. A halál után a lélek létezési módja megváltozik, már nem a testtel egységben él tovább, funkciói már nem a testi funkciókkal egységben működnek. Ezt igazából nehéz most itt elképzelni, mert a lélek testtől elvált létezési módjára nézve semmilyen tapasztalattal nem rendelkezünk. Az új ismereteket pedig úgy kapjuk, hogy Isten létrehozza a léleknek azokat a járulékait, minőségeit, amelyek a megismerés számára az új ismereteket jelentik. Erre nézve egy nagyon távoli analógia lehet az, amikor Isten a lélekben létrehozza azt az új járulékot, mínőséget, amely a megszentelő kegyelem. Ez utóbbi azonban teljesen természetfölötti, előzmény nélküli, közvetlenül nem megtapasztalható, míg az előbbi esetben előzmény a szellemi lélek megismerőképessége és az új ismeretek elérhető, “megtapasztalható” ismeretek.

A fentiek nem is elsősorban teológiai, hanem inkább antropológiai elméletnek tekinthetők, amelynek tapasztalati igazolása itt a földön nem lehetséges.

Ha lenne még ideje rám, akkor szívesen meghallgatnék még egy-két részletet erről a kérdésről.
Érdekes probléma például az amnézis esete. Nem vagyok a orvosi/biolőgiai területen (sem) járatos kellőképpen, de ismereteim szerint arról van szó, hogy egy ember számára valamilyen megszerzett tudás elvész (első ránézésre ellentétben azzal, hogy “Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban”). Ez elvész a lélek számára is, vagy a ‘lélek’-ben van valami olyan tartomány, amihez a test nem fér hozzá, és ott az ismeretek tárolódnak. Az valószínűleg nem tartható hogy a lélek csak éppen a halál pillanatában elérhető ismeretekkel rendelkezik, hiszen akkor (pl.) az időskori elbutulásban szenvedők kb. 0 ismerettel vágnak neki az örök létnek. Persze lehet az is, hogy ezt az elvesztett ismeretet az Úristen ‘intuitív’ ismeretként visszaadja. De ez valahogy egy kitekert magyarázat, bár nyilván képes lenne rá az Úristen.
Írta, hogy “Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban”.
Ez csak Szent Tamás filózófiájában van benne, vagy van tanítóhivatali megnyilatkozás is ezzel kapcsolatban?

Nem kötözködni akarok, tényleg érdekel ez a kérdés. Természetesen elfogadom azt is, ha nincs válasz erre a kérdésre, az Úristen kell bíznunk magunkat, és halálunk után kiderül (vagy ott sem, hiszen véges emberi természetünk akkor sem fog mindent tudni befogadni).

Köszönettel!

Az Ön által felvetett kérdéssel Aquinói Szent Tamás is foglalkozik. Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban. Ugyanis ez a tudás a megszerzés módjától függetlenül szellemi tudás, a szellemi lélekben lévő minőség, amelynek szellemi jellegét nem veszi el az, hogy ennek megszerzése a földi életben lehetetlen volt az anyagi feltételek (idegrendszer, érzékszervek…) nélkül. A földi életben még valamilyen ismeret figyelem fókuszába állításához is szükségesek az anyagi föltételek (pl. az idegrendszerre támaszkodó memória). Amikor azonban ezek az anyagi feltételek megszűnnek, ezzel együtt nem veszti el a lélek ezeket a minőségeit (formáit). Ami elveszik, az az embernek az a képessége, hogy érzékszerveit, idegrendszerét használva szellemi ismeretre tegyen szert, de maga az ismeret megmarad.

Az ismeretek, mint a lélek minőségei a földi életben olyan szoros kapcsolatban vannak az anyagi feltételekkel, hogy semmilyen biofizikai, biokémiai módszerrel nem lehet őket szétválasztani. Így nehéz a fentiek illusztrálására megfelelő hasonlatot találni, de talán egy elmélet kialakulásában némileg szemléltethető az, hogy egy ismeret tulajdonképpen elszakadhat azoktól a lépésektől, amelyek megszerzésének a lépései voltak, az ismeret mintegy önálló valamivé válhat. Az elmélet felé vezető megfigyelések, kísérletek, tapasztalatok alapján valami olyan ismeret keletkezik, amely tulajdonképpen már független ezektől, az elméletben már nincs ezekről szó. Newton törvényeiben és gravitációs egyenletében már nincs szó a csillagászati megfigyelésekről, a tapasztalatokról. Persze ez a hasonlat is több szempontból tökéletlen, mert például a fizikai elméletnek alapvető tulajdonsága az, hogy a kísérletek eredményei nem mondhatnak ellent az elméletnek.

Szent Tamás azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy különböző emberek különböző tudással rendelkeznek és így anima separata-ként különböző földi életben szerzett tudással élik életüket. Így például egy meghalt csecsemő tulajdonképpen alig rendelkezik valamilyen földi életben szerzett ismerettel. Szent Tamás szerint azonban ezt a “hátrányt” ellensúlyozza az az “új” ismeret, amely már az anima separata sajátos megismerési módja szerinti (intuitív, közvetlenül Isten által belénk töltött) ismeret. Az üdvözültek számára pedig a legfontosabb ismeretforrás Isten közvetlen látása, amely a teremtésre is kiterjed Istenen keresztül.