Ez a probléma nem csak a modern ember problémája. A kereszténység központi szavai a “megtestesülés”, “megváltás” és általában a hit igazságai minden időben problémát jelentettek. Szent Pál így ír erről: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1 Kor 1, 22-24). A középkorban ezek a szavak tényleg nem hangzottak annyira idegenül, mint ma. Ennek oka az volt, hogy a kor kultúráját jobban átjárta a kereszténység. Ezekről a szavakról, igazságokról azonban nem lehet lemondani, mert ezek nélkül nincs kereszténység. Az sem megoldás, ha szavakat, igazságokat valami más, legyengített jelentésű szavakkal helyettesítjük. A szavaknak, a hit igazságainak maradniuk kell, inkább azokat az akadályokat kell megszüntetni, amelyek a szavak helyes jelentésének elfogadását gátolják. Ezért tűnik aggasztónak, amikor az akadályok eltávolítása helyett a kereszténység alapszavait, hitének igazságait megpróbálják valami mással helyettesíteni vagy ezek jelentését gyengíteni.

Az áteredő bűn hatásai alatt álló emberi fejlődés sokszor nem képes arra, hogy az elért értékekre támaszkodva haladjon tovább. Néha a továbblépést csak ezek szükségtelen tagadásával tudják elképzelni. Ez történet az európai fejlődéssel is. A középkor szintézisébe nem tudták beleilleszteni az újkor tudományos és egyéb fejlődését. Ezért ezt eldobva haladtak tovább. Valójában nem a szintézissel volt a baj, de nem is az újkori tudományos stb. fejlődéssel, mert ezek nem mondanak ellen egymásnak, sőt kiegészítik egymást. A probléma inkább a fejlődés forradalmi, előzményeket megtagadó felfogásával volt és van.