Valójában a “keresztény megszentelődés útja” és a filozófia bölcsessége nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő dolgok. A keresztény megszentelődés természetfölöttisége épít a természetes értelem bölcsességére. Talán hittanárom mondta régen, hogy nincsenek igazi keresztény erények a négy arisztotelészi erény nélkül. Ehhez még azt lehetne hozzátenni, hogy ezek az erények igazi helyüket a természetfölötti környezetben találják meg, ekkor lesz a megszerzett erkölcsi erényekből belénk öntött, a természetfölöttire irányuló erény. Hasonló a helyzet a természetes bölcsességgel is. Ez emelődik természetfölötti szintre a kinyilatkoztatás által, amikor az ismeretek megszerzésének módja és az ismeretek köre már közvetlenül Isten felé mutat. Ez az Isten azonban ugyanaz, akire közvetve, mint végső cél és ok felé a természetes bölcsesség is irányul. Ezért jó az, ha van minek fölemelődnie.

Érdekes, hogy a tomista iskola jelentősen képviselve van a szemlélődésre irányuló sarútlan karmeliták rendjéből (Salamanticenses). Garrigou-Lagrange életművének jelentős része arra irányult, hogy kidolgozza a misztikus élet tomista alapokon nyugvó teológiáját.

Az istenérvek példája jól megvilágítja, hogy mire gondolok. Ezek segíthetnek fókuszálni az elmének azt a dinamizmusát, amellyel az ember belső figyelme rátalál Isten jelenlétére. A gyógyulás “visio beatifica” felé tartó útja azonban nem ezeken keresztül halad, hanem a keresztény megszentelődés útján.

Valójában az I Vatikáni Zsinat sem érvényes istenérvek (mint logikai formák) létét állítja, hanem az emberi értelem lényegi sértetlenségét, ami talán az alapvető Isten-ismeret és a kognitív gyógyulás lehetőségében konkretizálható.