A különböző hármasságok a világban ugyan a Szentháromság “lenyomataiként” értelmezhetők (sok teológus, köztük Schütz és Nyéki is foglalkozott ezzel) azonban még analogice sem azonosak a katolikus Szentháromság felfogással. (Ebben áll szerintem Rahner tévedése.)

A katolikus “hit által megvilágított értelem” – a “kétszárnyú sas, mely nyitott szemmel a Napba tud nézni” – ugyanis a térlátással analóg, amikor a két szemünk érzékelésének “synopsis”-a alkotja meg a térbeli képzetet az “intellectus passibilis”-unkban.

Egy-egy szemmel (hit VAGY értelem) hamis képzetünk adódik.

A különböző háromságképzetek “félszemű istenkereséseknek” foghatók fel, amikről az Üdvözítő mondta a jerikói vak szombati meggyógyítása kapcsán: “Akik látnak, nem látnak, s akik nem látnak, látnak.”

A legtöbb háromságképzet az egyetlen isteni Abszolútum attributumaként, álarcaként (mútri, proszopón) fogja fel a személyeket, amire Rahner is hajlamos volt, a misztérium félszemű “agyonanalizálása” révén.

A teológia nem igazolja ellentmondásmentesen a misztériumokat (pl. megigazulástan, isteni és emberi akarat viszonya, megtestesülés stb.), viszont azt igazolja ellentmondásmentesen, hogy az értelmi ismeret szerint nincs bennük az értelemnek ellentmondó állítás. Ez a dogmatika feladata, nem a rahneri, meg egyéb modern agyonracionalizálás.

A szoros értelemben vett hittitkok (misztériumok) a térlátáshoz hasonlatosan kontrér és nem kontradiktív antinómiapárok.

A “keleti” és “nyugati”, pontosabban az “antióchiai” és “alexandriai” megközelítésekhez… Nagyon örültem ennek a felvetésnek, kedves Matthaios. Túl a “Filioque” kérdésen ez egy nagyon fontos fa, amit sokszor nem látnak az erdőtől. Az antióchiai (pontosabban kappadókiai) szentháromságtan szerint az egység alapja személyi (az Atya fősége), míg az alexandriai (athanászioszi-ágostoni) szentháromságtan szerint az egység alapja lényegi.

Mindkét szempont agyonracionalizálása félszeműséghez vezet, ahogy helyesen írta: az antióchiai egyoldalúsága tritheizmushoz, az alexandriai egyoldalúsága modalizmushoz.

Végül egy fontos jellemző. A középkor teológusai “térdeplő teológiát” műveltek. Ennek természetesen semmi köze sincs a modernista értelemben vett “akcionalizmushoz” vagy “intuicionizmushoz”. Tudták Hitvalló Szent Maximosszal, hogy az élettelen teologizálás (amivé a nominalizmusban a skolasztika fajult) az ördögök teológiája.

A teológia Istenről való beszéd, míg a liturgia az Istennel való beszéd. Előbb van anyanyelvünk (előbb léteznie kell), s utána tanulunk nyelvtant (azaz történik önreflexió).

Tamás és Bonaventura bár sokban különbözött, egyben nem: értelmük megvilágosítását a liturgiából merítették. Tudta Tamás mester, hogy a “szépség az igazság felragyogása” (pulchritudo est splendor veritatis). Tudta a IV. út alapján, hogy az Igazat és a Jót és a Szépet nem lehet elválasztani egymástól, s mivel az ember az érzetekből absztrahálja az értelmi ismeretet, a tendenciák, a környezet, a művészeti kifejezés, a liturgikus szimbólumok (tömjén, színek, hangok, hangszínek, mozdulatok) nem közömbös tényezők, hanem az embert diszponálják az Istennel való legbelsőségesebb egyesülésre.