Lelki áldozásról általában akkor beszélünk, ha valamilyen okból ki van zárva a tényleges áldozás. Ilyen ok lehet a körülményekben vagy magában az áldozni akaró személyben. Ha ez az ok a körülményekben van (pl. betegség), akkor a lelki áldozás (pl. mise közvetítését hallgatva vagy nézve) valamilyen módon (persze nem téve ezt fölöslegessé) pótolhatja a tényleges áldozást. Ha azonban az akadály a személyben van (például a halálos bűn állapota) akkor már kisebb mértékben lehet erről beszélni. Ekkor ugyanis fennáll a kötelezettség arra, hogy ez az állapot megszűnjön. Természetesen ilyen esetre sem lehet azt mondani, hogy ez értéktelen lenne. Lehet, hogy éppen ezen az úton indul el valaki a megtérés kegyelmét adó Istennel együttműködve.

Ha az Eucharisztikus csodákra gondolunk, ott az együttműködésnek azonban nincsen szerepe, jelentősége. Egyszóval tehát, lehet talán valamiféle metafizikai érzékről is beszélni, mint készségről. Ha a felfogásban való megkülönböztetésből indulunk ki.

Érdekes más szempontból a hiány pótlásának hangsúlyozása: ez a lelki áldozás azonos értékének vonatkozásában talán a legfontosabb – vigasztalás volna azok számára, akikről ma olyan sok szó esik az Egyházban, akik nem áldozhatnak.

Az átváltoztatás szavainak hatását tehát egyedül csak a hitből ismerhetjük. A hit tudja azt, hogy a színek csak jeleznek egy olyan szubsztanciát, amely már nem az ő alattuk álló szubsztancia, mert ez átváltozott a megdicsőült Krisztus testévé és vérévé, amelyet ők most jeleznek. Szent Teréz isteni adományként képes volt megérezni, hogy ez a jelszerű kapcsolat nincs meg és a színek alatt szubsztanciaként még a kenyér van. Egyébként meggyőződésem, ha ilyen eset valamilyen okból (talán leginkább hanyagságból) előfordulna, az isteni mindenhatóság az áldozó esetében pótolja ezt a hiányt.

A kérdést úgyis fel lehetne tenni, hogy, akkor is, ha csak teremtett világunkat nézzük, a szubsztancialitás azonos-e az egyediséggel, az individualizált természettel. Hozzájárul-e még valami ehhez, hogy elsődleges értelemben szubsztanciáról, értelmes szubsztancia esetén személyről lehessen beszélni vagy elég ehhez az egyediség. Ha minden további nélkül azonosságot állítanánk, akkor, minthogy Jézus Krisztusban emberként megvan az egyediség, az individualizált emberi természet, azt kellene mondanunk, hogy ő nemcsak ember, hanem külön emberi személy is. Így viszont eljutnánk a nesztorianizmushoz, amely két személyt, egy isteni és egy emberi személyt állít Jézus Krisztusban.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az individualizált természet és a személy között különbség van. Boldog John Duns Scotus szerint a személyiség tulajdonképpen egy hiány: azt jelenti, hogy az individualizált természet semmilyen más magasabb metafizikai egységnek nem része, hanem önálló. Különös megfogalmazását találjuk így az emberi személynek: emberi személy az az individualizált emberi természet, amely nincs egységben az Igével.

Egy másik vélemény a sok tomista által tartott vélemény: a személyiség az a mozzanat, amely alkalmassá teszi (a csak lehetőség) individualizált természetet az önálló létezés befogadására. Így tehát három dologról van szó: az individualizált természetről, ennek aktusáról a személyről és a létezés végső aktusáról, amelyhez képest a személyiség csak a létezés lehetősége. Minthogy Jézus Krisztusban az emberi természet az Ige személyében létezik az emberi személy szerepét az Ige személye veszi át. Következésképpen Jézus Krisztus létezése az Ige létezése. Ez szerint a nézet szerint a személyi egységben a létezés szintjén is egység van, Jézus Krisztus létezésének aktusa az Ige létezése. Ezen vélemény szerint a két természetet a közös létaktus köti össze.

Mások szerint a létezés szintjén nincs ilyen értelemben vett egység. Suarez (jezsuita teológus a 16. századból)szerint az emberi természetet egy különleges, teremtett létezési mód, az egység szerint létezési mód köti az Igéhez. Ez a létezési mód különbözik az individualizált természettől, de belőle ered.

A fenti nézetek mind a katolikus hittel összhangban lévő nézetek, sajnos ez nem mindig állítható korunk „katolikus” teológiai vitáiról.

Ezt azzal kapcsolatban kérdezem, mert több misztikus szent leírja, (sőt sokszor nem-keresztény írók, művészek, filozófusok is megvallják), hogy egy bizonyos életszakasz után átélnek egyfajta “üresség-élményt”, mintha kicsit, egy pillanatra “kiszakadnának” a külvilágból, mintha “még feljebbről” néznének az egészre.

Köszönöm egész évben adott részletes magyarázatait és végtelen türelmét fárasztó hozzászólásaim megválaszolásában. Áldott, boldog új évet kívánok.

Az első és a második szubsztancia megkülönböztetése kifejezetten anyagi világunkra jellemző, ahol nemcsak egyetlen ember van, hanem sok ember, de akik emberségük miatt hasonlóak egymáshoz. A hasonlóság alapja itt (tehát ez nem föloldhatatlan analógia) az azonos emberi természet (lényeg, másodlagos értelemben vett szubsztancia), amely önállóan nem létezik, de az egyedi létező ember (elsődleges értelemben vett szubsztancia) összetettségében az összetettség egyik összetevőjeként valósággal jelen van.

Minthogy Istenre a teljes egyszerűség jellemző, benne nincs egymástól különböző elsődleges és másodlagos szubsztancia. Az isteni lényeg, természet minden különbség nélkül maga az Isten, az isteni szubsztancia. Boethius meghatározása szerint a személy értelmes természetű egyedi szubsztancia. Az isteni személyek sem különböznek az isteni szubsztanciától, de Boethius meghatározása fenntartásokkal alkalmazható esetükben. El kell szakadnunk attól a teremtésben érvényesülő rendtől, hogy a különböző személyek különböző szubsztanciák. Az isteni személyek különbsége nem különböző, önállóan létező szubsztanciák különbsége. Az isteni személyek különbsége olyan valóságos különbség, ahogyan a valóságos vonatkozások (születés, eredés) kiinduló pontja különbözik a végpontjától. Az ilyen különbségekkel teremtett világunkban csak szubsztanciák közti különbséggel összekötve, ezek által hordozva találkozunk. Az isteni személyek között azonban semmilyen szubsztanciális különbséggel nem találkozunk, a köztük lévő vonatkozások nem szubsztanciák által hordozott vonatkozások, ezek magukban, nem szubsztancia által hordozottan léteznek valóságosan (relationes subsistentes). Ezért, amikor az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről beszélünk, a vonatkozásokra utalunk, de tudjuk azt is, hogy az egyes személyek és az isteni szubsztancia között semmilyen különbségről nincs szó, a személyek csak egymástól, de nem az isteni szubsztanciától (lényegtől, természettől) különböznek. Ezt a tényt ugyan úgy meg tudjuk fogalmazni, hogy a megfogalmazások által az igaz hit elválasztható az eretnekségektől, de a titkot magát megérteni nem tudjuk.

Egyébként nem lehetséges, hogy a Szentháromság körüli ókori teológia viták egy része konkrétan magának a szubsztancia két jelentésének az összekeveréséből, félreértéséből származott?

A másoktól való különbség, az időbeli azonosság alapja az (elsődleges) szubsztancia, amely egységet alkot a járulékokkal, de nem azonos a járulékokkal. A járulékok és a szubsztancia között metafizikai különbség van, ami valós különbséget jelent, de a természetes okok alapján ezek fizikailag nem válnak el egymástól. Az Oltáriszentség misztériumában azonban megtörténik a fizikai elválás is, mert az átváltoztatás után a kenyér és a bor szubsztanciája átmegy Jézus Krisztus megdicsőült testébe és vérébe, így a kenyér és a bor járulékai alattuk álló szubsztancia nélkül maradnak, természetfölötti módon tartja őket létben az isteni mindenhatóság.

Az volna a kérdésem, hogy ezek szerint két konkrét, “azonos szubsztanciába” tartozó létezőt csupán a járulékai alapján lehet megkülönböztetni? Nincsen-e valamilyen “magja” a létezőknek, amiből ketté válik a szubsztancia és a járulék az adott létező felfogásakor?