Aquinói Szent Tamás A világ örökkévalóságáról szóló kis könyvecskéjéről van szó. Erre az „Elavult-e a theologia naturalis?” című bejegyzésben hivatkoztam. A linkre (http://www.phil-inst.hu/en/vallasfil/szoveggyujt/Tamas,%20De%20aeternitate%20mundi.pdf) kattintva azonban meglepődve tapasztaltam, hogy a dokumentum már nem elérhető. Egyébként a fordítás a latin szöveggel együtt könyvben is megjelent (jószöveg 1998). Az angol fordítás itt elérhető: http://dhspriory.org/thomas/english/DeEternitateMundi.htm.

Üdvözlettel

matthaios

Néhány éve linkelt Szent Tamástól egy tanulmányt, amelyben – ha jól emlékszem- arról beszélt, hogy a világ teremtettsége és időbeli végtelensége között nem lenne ellentmondás – ha a világ időben végtelen lenne.
Meg tudná adni még egyszer ezt a linket?
(talán akkortájt került ez szóba, amikor az istenérvekről szóló bejegyzéseit írta).

köszönettel:
David Vincent

Miért nem zárt a fenti gondolatmenet? Akkor szoktuk ezt mondani, ha az axiómákon, alapelveken kívül ‘kézzel kell’ betenni valamit egy levezetésbe. Itt ez hol történt meg?

A fideizmus az a tendencia, amely (1) alábecsüli az értelem szerepét a vallási természetű ismeretek mérlegelésében, és (2) túlhangsúlyozza a hit szabad döntésének fontosságát.

A racionalizmus az a tendencia, amely (1) túlbecsüli az értelem szerepét a vallási természetű ismeretek mérlegelésében, és (2) nem veszi tekintetbe kellő súllyal az Istenhez fűződő kapcsolatunk minden mozzanatában jelen lévő nem logikailag determinált, hanem szabad belátást igénylő mozzanatot.

Az istenérvek témakörét történetileg erőteljesebben megkísértette a racionalizmus, mint a fideizmus. Az I. Vatikáni Zsinat állásfoglalása e kettő között halad. Erre kívántam utalni.

Anzelm – szerintem működő – érvét is jobban megérthetjük, ha nem kései, racionalista módon közelítünk hozzá, hanem azon patrisztikus alapelv szerint, hogy “a Szeretetet csak szeretet által ismerhetjük meg, és annál mélyebben, minél több bennünk a szeretet”. Ez soha nem minősült fideizmusnak. A tomista istenérvek bizonyos értelmezése kilógni látszik ebből a keretből.

Az érv befogadásának valóban lehet akadálya a befogadó erkölcsi állapota, amennyiben a szenvedélyek, előítéletek stb. elhomályosíthatják az értelmet és ez nehézzé tehetik a befogadáshoz szükséges elfogulatlanságot, elmélyedést. A megtérés különben is jóval több, mint egy érv elfogadása alapján történő döntés. Az érv néha (tehát nem mindig) szerepet játszhat, de a lényeg ahhoz a hithez való eljutás, amelynek motívuma teljesen természetfeletti, mert ez maga Isten, aki az Igazság.

A lényeg nem csak az, hogy az érvek hatására hányan térnek meg. Az talán még fontosabb, hogy a világ Isten teremtménye, aki maga az Értelem, és ezért az értelemmel rendelkező teremtmény számára a teremtés utal alkotójára. Az érvek tulajdonképpen erre az utalásra hívják fel a figyelmet és ebben az értelemben hívőknek és nem hívőknek egyaránt szólnak. Ha viszont az érvekkel kapcsolatban feltételezéseket teszünk akár a kidolgozó, akár a befogadó erkölcsi állapotával kapcsolatban, akkor már közeledünk a fideizmus felé, mert azt sejtetjük, hogy valójában ez az utalás már nem mindenki számára értelmes, hanem csak a már „jók” számára.

Úgy gondolom, hogy éppen ebből kiindulva lehet megérteni a “voluntarista szempont” igazát, amit Ágoston még egyensúlyban tartott az “intellektualista szemponttal”. Sajnos ez az érett középkorban ezt a két eredetileg összetartozó szempontot szembenálló teológiai iskolák privatizálták.

Ilyen módon az újkori teológiai gondolkodás számára szinte elveszett az a patrisztikában még bizonyosan alapvető szempont, hogy az életvitel megfelelő infrastrukturája nélkülözhetetlenül szükséges a helyes gondolkodáshoz. A szellemi mélységű belátásokhoz, az itt szükséges “objektivitáshoz” nélkülözhetetlen az életszentség egy bizonyos foka. Ezért hiányoltam korábban, hogy a tomista ismeretelmélet (kognitív antropológia) mintha a “demokratizált racionalizmus” irányába lépne az ágostoni szintézistől eltávolodva, amely dialektikus egyensúlyban tartja a “credo ut intelligam” és az “intelligo ut credam” elvét. Én erről beszélek. A modern gondolkodás ezt a dialektikát nem nagyon tudja megemészteni, mert “episztemológiai szolipszizmust” szimatol benne, amit “demokratizált relativizmussal” próbál kivédeni.

XVI. Benedek pápa egyébként kapcsolódott a voluntarista hagyományhoz, amikor több megnyilatkozásában is a helyes teológia előfeltételének tekintette a radikális megtérést, a megismerő alany bizonyos belső átalakulását.

Az istenérvek mint istenérvek felfedezéséhez vajon kell megtérés vagy sem? Avagy a megtérést folyamatnak tekintve, csak annak egy bizonyos köztes szakaszában “hasznosak” az istenérvek, de a kezdő és kiindulóponton (más-más okból) nem? Ezen ponton nagyon érdekelne kontúrosan Szent Tamás eredeti álláspontja.

(Anzelm istenérve pontosan e határon mozog, ahol Isten végtelenségének bizonyos tapasztalata már megvan az egyénben, de ennek tudatosítása, a belőle fakadó fogalmi következtetés levonása és az Isten melletti tudatos döntés – a voltaképpeni megtérés – tulajdonképpen még nincs.)

Minthogy a sorok hossza a válaszokban egyre csökken, feljebb lépnék a stack-ben, így a válasz talán nem közvetlenül az alatt jelenik, meg amire válasz a válasz.

Lehet, hogy a theologia naturalis említett „bizonyos formája” viszonylag későbbről eredeztethető. Aquinói Szent Tamás nem írt önálló, nagyobb filozófiai művet. Viszont Francisco Suarez (1548-1617), a jezsuita skolasztika nagy vezéregyénisége megtette ezt, Disputationes metaphysicae címmel. Ez nagy hatást gyakorolt a későbbi századokra, ami nem véletlen, mert a teológiai és közoktatás az ellenreformáció után a katolikus országokban jelentős részben jezsuita kézben volt (például a magyar főpapság nagy része a jezsuita Gregoriana-n, vagy az innsbruck-i egyetemen tanult). Suarez műve erős befolyással volt Christian Wolff-ra (1679-1754) is, akinek racionalista hatást mutató (latin nyelven is megírt) filozófiai kézikönyvei elterjedtek protestáns területeken is. A skolasztika sok kritikusa a skolasztikát Christian Wolff könyveiből ismerte (így valószínűleg Kant is). A tomista iskola kommentátorainak ehhez semmi közük nem volt, őket az egészen szűk szakterületen kívül nem is ismerték.

A „mozdulatlan” mozgató, az első ok, az esse subsistens nehezen sorolható be közszereplőként, mert ezek teljesen kívül esnek a tapasztalatunk által közvetlenül megismerhető, teremtett dolgok körén. Istenhez csak az okokat kereső értelem „vékony fonalán” keresztül jut el a természetes értelem. De ez lehetséges, és az ebből adódó ismeretekről nem szabad lemondani.

Akinek a világról „abszurd” felfogása van, annak az istenérvek előtt arra van szüksége, hogy belássa, hogy az „abszurditás” nem a legjobb hozzáállás. Ahol bármi megtörténhet, bármi és az ellenkezője igaz lehet, ott az érveknek nincs sok helye. Valójában Istenhez sokféle út vezet, ezek egyike az érvek útja. Nem biztos, hogy sokan járnak rajta, de mégsem lehet ezt az utat feladni. Erre az utra nekünk hívőknek is szükségünk van. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltóak XVI.Benedek regensburgi beszédének szavai:

ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a késői középkorban a teológián belül kialakultak olyan irányzatok, melyek megbontották a görög és a keresztény szellem ezen szintézisét. Az úgynevezett ágostonos és tomista intellektualizmussal szemben Duns Scotussal egy olyan voluntarista felfogás kezdődött, mely későbbi fejleményeiben végül arra a tételre jutott, hogy mi mást nem ismerünk Istenből, csak a rendezett akaratot (voluntas ordinata). Efölött létezik Isten szabadsága, mellyel ő megteremthette volna és megtehetné mindannak ellenkezőjét is, amit megtett. Ebben olyan álláspontok mutatkoznak, melyek minden további nélkül Ibn Hazm felfogásához közelítenek és elvezethetnének egy olyan Önkény-Isten képéhez, aki nincs kötve sem az igazsághoz, sem a jóhoz