Athanasius Schneider püspök a 2. Vatikán Zsinat értelmezéséről és az Egyház válságáról

A Rorate Coeli blog tette közzé Athanasius Schneider, astana-i (Kazahsztán) segédpüspök írását a 2. Vatikáni Zsinat értelmezéséről és az Egyház mai válságáról. A blog nem csak felhatalmazza olvasóit az írás teljes terjedelemben való közlésére, hanem erre kifejezetten bátorítja őket. Az alábbiakban az érdekes írás fordítását közöljük.

A 2. Vatikáni zsinat értelmezése és ennek kapcsolata az Egyház mai válságával

Az Egyház mai, előzmények nélküli válságos helyzete összehasonlítható azzal a 4. századi egyetemes válsággal, amikor az arianizmus megfertőzte a püspökségek túlnyomó részét és az arianizmus az Egyház életében uralkodó helyzetbe került. A jelenlegi helyzettel egyrészt a realitások talaján állva kell foglalkoznunk, másrészt ezt természetfölötti lelkülettel kell tennünk – anyánk, az Egyház iránti mély szeretetből, aki a félelmetes és mindenre kiterjedő tanbeli, liturgikus és lelkipásztori bomlás miatt Krisztus szenvedését szenvedi el.

Meg kell újítani hitünket abban, hogy az Egyház Krisztus biztonságot jelentő kezeiben van, és hogy Ő mindig közbelép azokban a pillanatokban, amikor az Egyház hajója felborulni látszik. Napjainkban nyilvánvalóan ez a helyzet.

A 2.Vatikáni Zsinattal kapcsolatban el kell kerülnünk két szélsőséges álláspontot: a zsinat teljes elutasítását (amint ezt a „szedevakantisták” és a Szent Piusz Társaság, SSPX egyes részei teszik) és mindannak a tévedhetetlennek tartását, amit a zsinat mond.

A 2. Vatikáni Zsinat törvényesen összehívott zsinat volt a pápák elnökletével, nekünk tisztelettel kell lennünk ezen zsinat iránt. Ez azonban nem jelenti, hogy el vagyunk tiltva attól, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban jól megalapozott kételyeinket és tisztelettel kifejezett tökéletesítési javaslatainkat elmondhatnánk az Egyház teljes hagyományára és a Tanítóhivatal változatlan tanítására támaszkodva. Folytatás

A transzcendentális tapasztalat kritikája

A blogon már többször esett szó egyes katolikus filozófusok transzcendentális filozófiáiról, amelyeket kezdetben transzcendentális tomizmusnak neveztek. (A legutolsó ilyen bejegyzés itt található.) Most ismét erről a témáról lesz szó, mégpedig a transzcendentális reflexióról, a transzcendentális tapasztalatról, ami a filozófiai megismerést illetően a transzcendentális filozófiák fő megismerési módszere. A „transzcendentális” szót Kant új értelemben kezdte használni, ez a megismerésnek egy olyan irányát jelöli ki, amely nem a tárgyak megismerésére, hanem a tárgyak megismerésének a megismerésére vonatkozik. A Kant megismeréssel kapcsolatos álláspontjait sok tekintetben elfogadó, de ezekkel mégis elégedetlen katolikus filozófusok a szónak egy további átértelmezését adták. Ők Kant metafizikát, és általában a dolgok valóságos megismerését kétségbevonó kritikáját elfogadták, ezért a valóságos megismerésnek és ezen belül a metafizikai megismerésnek egy olyan új alapját jelölték ki, amelyre nem vonatkozik Kant kritikája. Eszerint a valósággal való igazi találkozás, ennek igazi megismerése nem az érzékszervi adatokból kiinduló, fogalmi, tárgyi (néha kategorikusnak nevezett) megismerésben van, hanem inkább az ezen megismerés hátterében zajló nem fogalmi, nem kategorikus, lényegében nem tárgyi megismerésben. A fogalmi megismerés objektív voltáról is végső soron csak ez a háttérben zajló, transzcendentális reflexió kezeskedhet. A transzcendentális reflexió, a transzcendentális tapasztalat az a közvetítő nélküli, közvetlen megismerés, amely az úgynevezett „transzcendentális énre” vonatkozik. A transzcendentális én az empirikus énnel van szembeállítva. Az empirikus énre jellemző, hogy ebben az én bizonyos értelemben véve a külső tárgyakhoz hasonlóan tárgya a megismerésnek.Weissmahr Béla SJ így ír filozófiai istentanában 1:

Ez az a pont, ahol, mivel itt megvalósul a lét jelenléte önmaga számára, a tudott azonos a tudattal és a valóság a megismeréssel…A transzcendentális tapasztalatban számunkra adott „valóság mint olyan”, mely egyben a valóság megismerésének végső normája is, ezek szerint nem más, mint „a tiszta vagy transzcendentális én” maga.

A szerző ehhez még hozzáteszi, hogy a transzcendentális tapasztalatban, a transzcendentális énben megragadjuk valamilyen értelemben a „feltétlent” is, azaz Istent. Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy a Tanítóhivatal többször foglalkozott az ontologizmus tévedésével, amely Isten ebben a világban való közvetlen megismerését állította. A transzcendentális filozófiák kidolgozói szerint az ő esetükben nincs szó ontologizmusról, mert ők csak háttéri, nem pedig tárgyszerű megismerésről beszélnek. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Weissmahr Béla SJ: Filozófiai istentan, Mérleg – Távlatok, 1996, 30.).

Aquinói Szent Tamás Jézus Krisztusról mint Isten és az emberek közti közvetítőről (ST III q. 2)

A Summa harmadik  részének az a rövid kérdése, amelynek fordítása az alábbiakban következik, a megtestesülésről szóló szoros értelemben vett dogmatikai rész utolsó kérdése. Ezt a Jézus Krisztus életével foglalkozó kérdések követik.

26. KÉRDÉS

[Krisztus mint Isten és az emberek közti közvetítő]

A következőkben arról lesz szó, hogy Krisztus Isten és az emberek közti közvetítő. Ezzel kapcsolatban két problémával foglalkozunk:

  1. Csak Krisztust illeti-e meg az, hogy közvetítő Isten és az emberek között?
  2. Megilleti-e őt ez emberi természete szerint? Folytatás

A szentségi kegyelem

Az előző bejegyzés témája a szentségek hatékonysága volt, azaz hogyan hozzák létre a szentségek hatásukat. Ebben a bejegyzésben is egy általános szentségtani témával foglalkozunk, azzal, hogy mi a szentségek hatása. A szentségeknek az ezeket fölvevőkben három hatása van: a szentségi kegyelem közlése minden szentség hatása. A második hatás, a szentséget befogadó lelkében eltörölhetetlen szentségi jegy létrehozása. Ez csak három szentség, a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend hatása. A harmadik hatás csak egyetlen szentség, a házasság szentsége esetében van meg, ebben létrejön a fölbonthatatlan házasság. Ez a bejegyzés most a szentségi kegyelemmel foglalkozik.

A megszentelő kegyelem létrejötte a lélekben csak három szentségnek, a keresztségnek, a gyónás szentségének és a betegek kenetének (utolsó kenetnek) a hatása. A betegek kenetének ez a hatása azonban nem teszi fölöslegesség a gyónást, mert amint a Katolikus Egyház Katekizmusa megjegyzi, ennek akkor van meg ez a hatása, ha „ezt a beteg a bűnbánat szentsége révén nem tudta elnyerni” (1532). Tehát ehhez is szükséges valamilyen előzetes bűnbánat, amelynek azonban a hittudósok szerint nem kell kifejezettnek lenni, elég az a „habituális” bánat, amely a keresztény életvitelt folytatóknál föltételezhető 1. Az élők szentségei esetében a megszentelő kegyelem azonban föltétele a szentség fölvételének, ezért fölmerül a kérdés, hogy a szentségi kegyelem hogyan viszonyul a megszentelő kegyelemhez, ehhez képest mi újat ad a szentségi kegyelem. Az állapotszerű megszentelő kegyelemmel szemben az aktuális (segítő) kegyelem Isten átmenő, tranziens hatása a lélekben. Ha csak ebben látnánk azt a „többletet”, amit a szentségi kegyelem a megszentelő kegyelemhez hozzátesz, akkor ez is valamilyen tranziens hatás lenne a szentség fölvételével kapcsolatban. A szentségi kegyelem azonban hosszabb időre vonatkozik, ezért ez még ebben a kérdésben a kevésbé „ontológiai” fölfogást képviselő Suarez szerint is jogcím a szentség jellegének megfelelő aktuális kegyelmekre 2. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Schütz Antal Dogmatika 2. kötet, 431. o.
  2. Schütz Antal Dogmatika 2. kötet, 243. o.