Az Egyház szertartásai között van hét olyan szertartás, amelyeknél a szertartás elvégzésének különleges hatása van. A szertartások célja általában Isten imádása, dicsérete, imádság Istenhez és a mi megszentelődésünk. Hét szertartás esetében a megszentelődés a szertartás helyes elvégzését szükségszerűen követi. Ez a hét szertartás, szentség krisztusi alapítású és ezekkel kapcsolatban az Egyház hitét fogalmazta meg a trienti zsinat híres „ex opere operato” kifejezése. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről (1128):
Ez az értelme az Egyház azon kijelentésének, [44] hogy a szentségek ex opere operato (“magából a ténybõl fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént”), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt üdvözítő művének erejéből hatnak. Ebbõl következik: “a szentség nem a szentséget kiszolgáltató vagy fogadó ember igazságából, hanem Isten erejébõl valósul meg”. [45] Abból fakadóan, hogy egy szentséget az Egyház szándéka szerint ünnepelnek, Krisztus és az õ Lelkének ereje működik benne és általa a kiszolgáltató személyes szentségétől függetlenül. Mindazonáltal a szentség gyümölcsei a fogadó fölkészültségétől is függenek.
Az ember megszentelődése csak Isten műve lehet, ezt önmagában semmilyen emberi cselekedet nem okozhatja. Az is nyilvánvaló, hogy megszentelődésünk Jézus Krisztus megváltó szenvedésének és halálának a gyümölcse. A Summa harmadik részének 48. kérdése foglalkozik azzal, hogy Krisztus szenvedése hogyan okozza üdvösségünket. (Ennek a kérdésnek a fordítása itt található meg.) A szentségi szertartások azonban Krisztus két eljövetele közti idő szertartásai, ezért a hit valamilyen szintű megértésére törekvő teológia joggal teszi föl a kérdést, hogy hogyan kapcsolódnak a most kiszolgáltatott szentségek Isten megszentelő cselekedetéhez, Jézus Krisztus üdvözítő szenvedéséhez. Találhat-e a hívő értelem ezek között olyan összefüggés, amelyben megmarad az isteni cselekvés elsősége, de mégis jelen van az emberi cselekedet is 1. A tomista teológia állítja ilyen összefüggés lehetőségét, és ezt a lehetőséget az Arisztotelész által még teljes egészében nem kidolgozott eszköz-okság fogalmával világítja meg. Eszköz-okról (causa instrumentalis) akkor van szó, amikor egy fő ok (causa principalis) hatását valamilyen eszköz igénybevételével fejti ki 2. Ilyen fő ok vagyok most, amikor ezt a bejegyzést írom, az eszköz-ok pedig a számítógép, amelyen begépelem a bejegyzés szövegét. A számítógép persze egy bonyolult eszköz-ok, különleges bonyolultságát az adja, hogy itt az eszköz mögött egy bonyolult technológia van. Ennél egyszerűbb eszköz a ceruza, amivel írok, vagy a szobrász vésője és kalapácsa. Az eszköz használata által kifejtett hatásnak tehát két oka van: a fő ok, az eszköz használója és az eszköz mint eszköz-ok. Az eszköz ebben az okságban alárendelt szerepet játszik, de ez mégis tényleges oknak tekinthető, mert az adott hatás létrejöttében szerepe van. Az eszköz-ok nem rendelkezik semmilyen önálló erővel a hatás létrehozásához, erejét a fő októl kapja és a fő ok adja azt a meghatározottságot is, amely következtében az eszköz-ok éppen ennek a hatásnak az elérésére irányul. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy az eszköz-ok részesedik a fő ok erejéből. Folytatás
Jegyzetek:
- A továbbiakban támaszkodunk Roger W. Nutt nemrégen megjelent könyvére (General Principles of Sacramental Theology, The Catholic University of America Press). ↩
- A fő ok és az eszköz-ok viszonyának leírása megtalálható Tudós-Takács János Bevezetés a filozófiába című könyvében ( Ős-Kép Kiadó 2017, 154. o.). ↩