A végtelen és a véges találkozása a színről-színre látásban (3)

Egyik előző bejegyzésben említettük, hogy az üdvözültek boldogító istenlátásában  maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át a megismert tárgy értelembe nyomodó reprezentációjának, értelembe nyomott (nem mechanikus értelemben vett) képének a szerepét. Ezt a reprezentációt magát a skolasztikus terminológia species impressa-nak, specis intelligibis-nek nevezi. Ez a species intelligibilis  az ember esetében a megismert tárgyból kiinduló fizikai hatás (például a tárgyról visszaveredő, szemünkbe érkező fotonok vagy a dobhártyánkat elérő, tárgy által keltett levegőben terjedő hullámok), továbbá az érzéki adatokból a szellemi megismerést lehetővé tévő cselekvő értelem (intellectus agens) működése alapján készül el. Az angyali megismerés sem nélkülözheti a species intelligibilis-t. Az angyalok azonban ezeket teremtésükkel együtt kapják Isten teremtésről való tudásában való véges részesedésként. A species intelligibilis különbözik a tárgytól, amelyre vonatkozik, ezért ezt hasonlóságnak, similitudo-nak is nevezik. A természetes megismerésben a tárgyra vonatkozó közvetlen megismerés lehetetlen, mert a tárgy, a megismerő és ismerete is megvalósultságokat (actus) és ezeket befogadó képességeket (potentia) egyaránt tartalmazó létezők. Egyedül csak az isteni létezést jellemzi a tiszta megvalósultság (actus purus). Az ismeretnek így különböznie kell a megismert tárgytól, mert a megismert tárgy megvalósultsága mögött más képesség van, mint az ismeret megvalósultsága mögött. Az egyik esetben a befogadó képesség magában a tárgyban található meg, a másik esetben pedig ez az értelem képessége.

A megismerésben jelen van egy kettősség: a megismerő és a megismert tárgy kettőssége. Az ismeretben éppen ennek a kettőnek valamilyen egysége nyilvánul meg. A megismeréshez a külső tárgy valamilyen belsővé válása, „internalizálódása” szükséges. Ez a belsővé válás történik meg a species intelligibilis által, amely az értelemben van, de a megismert tárgy hasonlósága. Az megismerésben az értelem mint képesség fölveszi a megismert tárgy formáját. A megismert tárgy változatlanul létezik a valóságban, a megismerőben azonban változás történik, ennek egy új tulajdonsága lesz a tárgyról szóló ismeret. A már hivatkozott régebbi megjegyzés fontos megállapítása volt az is, hogy a species intelligibilis még nem azonos az ismerettel és így nem tekinthető a megismerés végső eredményének sem. Ez csak eszköz, amely által magát a tárgyat ismerik meg. Magában az ismeretben jelen van annak az okságnak a tudata is, amely okság alapján a species intelligibilis  létrejött, és amely okság mint okozóra, a tárgyra mutat. Jelen van továbbá annak a tudata is, hogy ez az ismeret a megismerő ismerete. Magát az ismeretet Szent Ágoston nyomán belső szónak (verbum internum, verbum cordis) nevezik.

A fentiekben a teremtett szellemi létezők megismeréséről volt szó. Van azonban a megismerésnek egy ettől különböző, alapvetően más rendje is. Az isteni megismerésben nincs szó egymástól különöző megismerőről, megismertről, ismeretről és megismerésről, hiszen Isten egyszerűsége miatt ezek azonosak egymással, az isteni lényeggel, Istennel. Így a megismert sem hasonlatként van jelen az ismeretben, hanem a maga teljes valóságában. Első pillanatra meglepőnek tűnik, hogy lehet egyáltalán megismerésről beszélni a fenti különbségek nélkül. Valójában azonban a szó legigazibb értelmében akkor beszélhetünk megismerésről, ha ez nem hasonlóságon keresztül, hanem teljes valóságában, minden közvetítés nélkül történik. A teremtmény megismerése csak véges részesedés az isteni megismerés tökéletességéből. A Szentháromság titka segít valamennyire megközelíteni az isteni megismerés titkát. Világunkban, amint láttuk, a megismerő, a megismert és az ismeret különböznek egymástól, a megismerés pedig egy változás, amelynek eredményeként létrejön az ismeret. Az isteni megismerésben nem különbözik egymástól a megismerő, a megismert, az ismeret és maga a megismerés sem. A megismerésben semmilyen változás nem történik, amelynek eredményeként állna elő az ismeret, de a megismerésben mégis jelen van egy változás nélküli születés, Isten Szavának, Isten Igéjének az Atyától való örök születése.

A János evangélium prológusában szereplő Logosz, Verbum, Ige szó utalása alapján a teológia hangsúlyozza, hogy a Fiú születése értelmi jellegű. A Fiú születésének analógiáját teológia az ismeret, a fogalom, értelemben való megszületésében, a belső szó belsőleg történő kimondásában találja meg. A teremtett világban a megismerés csak a megismerőnek egy cselekedete, az ismeret pedig a megismerőnek csak egy tulajdonsága. Az isteni megismerésben a megismerő, a megismert, az ismeret és a megismerés azonosak az isteni lényeggel, azonosak az isteni személyekkel, de mégis megvan az Atyának mint az Igét kimondónak és az Igének mint az Atya által kimondottnak a személyalkotó különbsége. A megtestesülésben és a megváltásban azonban az Atya már külsőleg, külső szóként is kinyilatkoztatja, kimondja magát a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban. (Nem tartozik szorosan a témánkhoz, de azért érdemes itt is említeni, hogy az Ige születése, belső kimondása feltétele annak, hogy az Atya külsőleg is kinyilatkoztassa, „kimondja” magát Jézus Krisztusban. Ez a külső kimondás azonban nem azonos a Fiú Atyától való születésével, az Ige Atya általi belső kimondásával. A modern teológia egyes irányzatai nincsenek mindig tudatában ennek a különbségnek.)

Visszatérve a színről-színre látás témájához, világos hogy ebben a látásban, megismerésben nem hasonlóságról van szó. Ezt tulajdonképpen XII. Benedek dogmát kimondó „Benedictus Deus” rendelkezés is kizárja. Aquinói Szent Tamás is kimutatja ennek lehetetlenségét (ST I q. 12 a. 2). Érvelésének egy részletét idézzük, mert ez a részlet arra is rávilágít, hogy semmilyen véges forma által megvalósuló ismeret nem érheti el az isteni lényeget:

…az isteni lényeg körülírhatatlan, a legnagyobb mértékben kiváló módon foglalja magában mindazt, amire a teremtett értelem utalhat vagy amit ez megérthet. Így semmilyen módon nem lehet az isteni lényeget valamely teremtett „species” által megjeleníteni, mert minden teremtett forma a bölcsességnek vagy az erénynek vagy magának a létezésnek vagy valami ehhez hasonlónak valamilyen szempontja szerint határolt.

A színről-színre látásban tehát a species intelligibilis szerepét maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át. Ebben a megismerésben így nincs szükség olyan eszközre, közvetítésre, amely által megismerhetjük a tárgyat, hiszen maga a tárgy közvetlenül jelen van az ismeretben. Az ilyen ismeretnek a megismerőhöz való viszonya is megváltozik. Ez nem lesz egyszerűen csak a megismerőnek valamely véges forma által határolt tulajdonsága, így nem arról van szó, hogy a befogadhatatlan Isten valamely véges ismeretként a befogadó megismerő tulajdonságává válik. A megismerő tulajdonságáról csak mint az értelem, a megismerés Istenre való közvetlen irányultságáról lehet beszélni. Istent csak analóg értelemben lehet itt az értelem formájának nevezni, mert nem lehatároló, teremtett formáról van szó, tehát ez az ismeret nem a lehatárolt forma és az általa megformázott értelem (mint képesség) egysége. Ez az egység az isteni értelem, aki maga az Isten, és a teremtett értelem közötti titokzatos egység, amelynek leírására a teremtett világban megszokott, forma és megformázott közti egység csak analóg értelemben, megszorításokkal használható. A teremtett forma és megformázottja a létezés szempontjából egy új egységet, új létezést alkotnak. A színről-színre látás egysége azonban nem ilyen egység, mert a megismerő és a megismerő értelem a létezés szempontjából megőrzi különbségét, a megismerő nem olvad bele Istenbe, nem válik istenné. A színről-színre látás ismeretében az értelem olyan belső egységbe kerül Istennel, hogy nincs szükség közvetítő species-re, de ennek ellenére teljes mértékben megmarad az értelem Istentől való különbsége. Ez az egység (nem véletlenül) emlékeztet a megtestesülésben megvalósuló egységre, ahol a személy egységében az Ige úgy válik emberré, hogy ezáltal nem szűnik meg az emberi természet isteni természettől való különbsége, hanem ez sértetlenül megmarad.

A színről-színre látás megismerésében tehát az ismeret maga az Isten, de a megismerő megőrzi Istentől való különbségét. Maga a megismerés, a megismerés képessége azonban jelentős változáson megy keresztül. Az előbb mondottak szerint az értelem a maga természetes adottságai szerint csak valamilyen korlátozott, véges species-en, hasonlóságon keresztül képes a megismerésre. A boldogító színről-színre látásban ettől lényegében eltérő megismerésről van szó, amelyre az értelemnek képessé kell válnia. Az értelem az említett változásban egy új (de teremtett) készséget kap, amely fölemeli őt arra a szintre, amely szinten a színről-színre látás megvalósulhat. A teológia ezt a készséget a dicsőség fényének, lumen gloriae-nak nevezi.

A dicsőség fénye tulajdonképpen a megszentelő kegyelem megfelelője az üdvözültek lelkében. Míg a megszentelő kegyelem arra képesíti az embert, hogy megismerése és szeretete természetfölötti célja, Isten felé irányuljon, addig a dicsőség fénye már a célba érkezés állapotának a jellemzője. Isten közvetlen látásában a szeretet legigazibb tárgyát látják, akit most már egészen közelről, a célhoz megérkezve, ezt elérve, az örök boldogságban szeretnek. Ezt az állapotot írják le Szent Anzelm imájának szavai: „Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek”.

A dicsőség fénye a megszentelő kegyelemhez hasonlóan az isteni természetben való részesedés, amelynek következménye a szentháromsági személyek lélekben lakása. A lélekben lakás a megigazultnak, az üdvözültnek a szentháromsági személyhez való valóságos kapcsolatát, vonatkozását jelenti. A második isteni személy, az Ige tehát jelen van a dicsőség fényében látó lélekben. Ez a jelenlét személyként való jelenlét. Az Igének viszont személyes tulajdonsága, hogy ő az Atya képmása, kimondott Igéje, aki csak születésében különbözik az Atyától, aki által az Atya kinyilatkoztatja magát a világban. Ezért Aquinói Szent Tamás és más teológusok 1, amikor a dicsőség fényében való látásról beszélnek, ezt többször az Igében (in Verbo) való látásnak nevezik. Így tulajdonítás alapján mondjuk, hogy a teremtett species helyét a teremtetlen Szó, az Ige veszi át, aki személye szerint van jelen a megigazult és üdvözült lélekben.

Aquinói Szent Tamás Krisztus bírói hatalmáról (ST III q. 59)

A Summa Theologiae harmadik részének 59. kérdése a krisztológiai rész lezárása, a következő kérdés már a szentségtannal foglalkozik. Az alábbi fordítás a latin szövegből készült.

59. KÉRDÉS

[Krisztus bírói hatalmáról]

A továbbiakban Krisztus bírói hatalmáról lesz szó. Ezzel kapcsolatban hat kérdéssel foglalkozunk:

  1. Van-e Krisztusnak bírói hatalma?
  2. Megilleti-e ez őt mint embert?
  3. Érdemei alapján nyerte-e el ezt a hatalmat?
  4. Ez olyan egyetemes hatalom-e, amely minden emberre kiterjed?
  5. Amellett hogy a jelen időben ítélkezik, hoz-e majd a jövőben egy egyetemes ítéletet?
  6. Kiterjed-e bírói hatalma az angyalokra is?

Az utolsó ítélet végrehajtását célszerűbb lesz majd a világ végével kapcsolatban tárgyalni 1. Most tehát elegendő azokat a dolgokat érinteni, amelyek Krisztus méltóságára vonatkoznak.

1. SZAKASZ  [Van-e Krisztusnak bírói hatalma?]

Az első problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztust különleges módon nem illeti meg a bírói hatalom. Valakinek a megítélése ugyanis az Úrra tartozik. Azt mondja a Rómaiaknak írt levél (Rom 14, 4), hogy ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?  A teremtmények fölötti uralom azonban a teljes Szentháromságra tartozik. Nem kell tehát Krisztusnak különleges módon bírói hatalmat tulajdonítanunk.

2.  Ezenkívül, Dániel próféta könyve írja (Dan 7, 9), hogy az Ősöreg leült – majd hozzáteszi – ítéletet tartani és a könyveket megnyitották. De az Ősöreg, amint Hilarius mondja, az Atyát jelenti, mert az Atyában van az örökkévalóság. Tehát a bírói hatalmat inkább az Atyának, mint Krisztusnak kell tulajdonítani.

3.  Ezenkívül, annak kell ítélnie, aki meggyőz. Az mondja az Úr János evangéliuma szerint (Jn 14, 8), amikor majd eljön az, tudniillik a Szentlélek, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Tehát a bírói hatalmat inkább a Szentléleknek kell tulajdonítani, mint Krisztusnak.

Ezzel szemben áll az, amit az Apostolok cselekedeteiben (ApCsel 10, 42) olvasunk: ő az, akit Isten élők és holtak bírájául rendelt.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ítélkezéshez három dolog szükséges. Először szükséges  az alattvalók kényszerítésére való hatalom; azt mondja ugyanis Jézus, Sirák fiának könyve (Sir 7, 6), hogy ne törekedj a bírói tisztségre, csak akkor, ha van erőd letörni a jogtalanságot. Másodszor szükséges a helyes ítéletre való törekvés, hogy ne a gyűlölet vagy az irigység, hanem az igazság szeretete alapján szülessen meg az ítélet, amint ezt a Példabeszédek könyve mondja (Péld 3, 12): akit ugyanis szeret az Úr, azt megfeddi és mint az atya a fiában, benne kedvét leli.   Harmadszor szükséges a bölcsesség, amely alapján formálódik az ítélet. Jézus, Sirák fiának könyve szerint (Sir 10, 1): a bölcs bíró igazságot tesz népének. Ezek közül az első kettő eleve szükséges, de sajátosan a harmadik az, ami szerint formálódik az ítélet. Az ítélet ugyanis a bölcsesség vagy az igazság törvényén alapszik, ezek szerint születik. A Fiú azonban az Atyától születő bölcsesség, az Atyától eredő igazság, aki őt tökéletesen megjeleníti, így az Isten Fiának sajátosan tulajdonítható a bírói hatalom. Ezért mondja Szent Ágoston az igaz hitről szóló művében: ez az a változatlan igazság, amelyről helyesen állítható, hogy minden alkotásnak a törvénye és a mindenható alkotó teremtő erejeAmint mi és minden értelmes lélek az alsóbb dolgokról az igazság szerint helyesen ítélünk, bennünket az ítél meg, aki egyedül az igazság, akihez tartozunk. Fölötte azonban nem ítélkezik az Atya, mert ő nem kisebb az Atyánál. Ezért amikor az Atya ítélkezik, általa ítélkezik. Majd hozzáteszi: az Atya tehát senki fölött nem ítélkezik, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ellenvetés érvelése igazolja, hogy a birói hatalommal való rendelkezés a teljes Szentháromság közös tulajdonsága, ami igaz. Bizonyos tulajdonítás alapján azonban ezt a Fiúhoz rendeljük, amint mondtuk.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Szent Ágoston írja a Szentháromságról szóló művének VI. könyvében, az örökkévalóságot az Atyának mint eredet nélkülinek tulajdonítjuk (az eredetnélküliségben benne van az örökkévalóság szempontja). Ugyanitt azt is mondja, hogy a Fiú az Atya teremtő ereje. Így tehát a bírói hatalmat az Atyának tulajdonítjuk, amennyiben ő a Fiú eredete. De a bírói hatalmat jelentése szerint a Fiúnak mint az Atya teremtő erejének és bölcsességének tulajdonítjuk. Az Atya ugyanis mindent a Fiú által teremtett, aki az ő teremtő ereje. Ennek megfelelően minden fölött a Fiú által ítél, aki az ő bölcsessége és igazsága. Erre utal Dániel próféta könyve is, amelyben olvashatjuk, hogy az Ősöreg trónján ül, majd később ehhez hozzáteszi, hogy az Emberfia az Ősöreghez járul, aki neki hatalmat, méltóságot és országot adott. Ezt úgy kell érteni, hogy az ítélet hatalmának eredete az Atyánál van, akitől ezt a hatalmat kapta a Fiú.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Szent Ágoston írja a János evangéliumról szóló kommentárjában, Krisztus úgy mondja a Szentlélekről, hogy meggyőzi a világot a bűnről, mintha azt mondta volna, hogy ő szeretetet önt szívetekbe, hogy a félelemtől megszabadulva szabadon érveljetek. Így tehát a Szentléleknek az ítélkezés nem eredeti jelentése szerint tulajdonítódik, hanem az emberekben lévő, helyes ítélkezésre irányuló vonzalom értelmében.

2. SZAKASZ  [Megilleti-e Krisztust mint embert a bírói hatalom?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert. Azt mondja ugyanis Szent Ágoston az igaz hitről szóló művében, hogy az ítélet annyiban illeti meg a Fiút, amennyiben ő maga az első igazság törvénye. Ez azonban Krisztusra mint Istenre vonatkozik. Tehát a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

2.  Ezenkívül, a bírói hatalomhoz hozzátartozik a helyesen cselekvők jutalmazása, a rosszak büntetése. A jó cselekedetek jutalma azonban az örök boldogság, amelyet csak Isten tud megadni. Azt mondja ugyanis Szent Ágoston János evangéliumáról szóló kommentárjában, hogy az Istenben való részesedés által lesz a lélek boldog, nem pedig valamely szentségben lévő lélekben részesedés által. Tehát úgy látszik, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

3.  Ezenkívül, Krisztus bírói hatalmához hozzátartozik a szív titkai feletti ítélet az Első korintusiaknak írt levél (1Kor 4,5) szerint: ne ítélkezzetek idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki megvilágítja a sötétség titkait és föltárja a szív szándékait. Ez azonban kizárólagosan az isteni hatalomhoz tartozik Jeremiás könyve (Jer 17, 9-10) szerint: gonosz és kifürkészhetetlen az ember szíve, ki ismeri ezt? Én, az Úr, aki kikutatja a szíveket és megvizsgálja a veséket, és aki kinek-kinek az útja szerint ad. Tehát a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 5, 27): hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.

Válaszul azt kell mondanunk, úgy tűnik, Aranyszájú Szent János János evangéliumát kommentálva azt mondja, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt csak mint Istent illeti meg. Az idézett szöveget így magyarázza: hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson. Minthogy ő az Emberfia, ne csodálkozzatok ezen! Ugyanis nem azért kapta ezt a hatalmat, mert ember, hanem azért bíró ő, mert a kimondhatatlan Isten Fia. Minthogy a mondottak felette vannak annak, hogy csak mint emberre vonatkozzanak, a kijelentést kifejtve mondja, hogy ne csodálkozzatok, mert az Emberfia maga az Isten Fia. Ezt a feltámadás hatása alapján bizonyítja, amikor hozzáteszi: mert eljön az óra, amikor mindazok akik sírban vannak, meghalják az Isten Fiának szavát. Tudnunk kell azonban, hogy jóllehet Istennél marad az ítélkezés eredeti hatalma, az embereknek is megadatik Istentől a bírói hatalom azok felett, akik felett joghatóságuk van. Ezért mondja a Második Törvénykönyv (MTörv 1, 16): ami igazságos, azt ítéljétek, majd később hozzáteszi, hogy Istennél az ítélet, ti az ő hatalmából ítéltek. Az előzőekben azonban kifejtettük, hogy Krisztus emberi természetében az egész Egyház feje, Isten mindeneket a lába alá vetett. Így tehát megilleti őt mint embert is, hogy bírói hatalommal rendelkezzen. Ezért az Evangéliumban fent említett hatalmat így kell érteni: hatalmat adott neki az ítélkezésre, mert ő az Emberfia, nem ugyan a természet állapota miatt, mert így minden ember ilyen hatalommal rendelkezne. Aranyszájú Szent János ezt ellenzi. Ez a hatalom ugyanis a főség kegyelméhez 2. tartozik, amelyet Krisztus emberi természetében kapott. Tehát így a bírói hatalom három okból is megilleti Krisztust emberi természetében. (1) Megilleti őt ez az emberekkel való megegyezése és rokonsága miatt. Amint Isten a közbenső okok mint közelebbi hatások által működik, úgy az ember Krisztus által ítéli meg az embereket, hogy kedvesebb legyen nekik az ítélet. Ezért mondja a Zsidóknak írt levél (Zsid 4, 15), hogy nem olyan főpapunk van, aki ne tudná megtapasztalni gyöngeségeinket, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett, bűn nélkül. Járuljunk tehát bizalommal kegyelmének trónjához. (2) Mert az utolsó ítéletkor, amint Ágoston  mondja János evangéliumát kommentálva, megtörténik a halottak testének föltámadása, amelyet Isten az Emberfia által visz végbe, amint ugyanaz a Krisztus mint Isten Fia föltámasztja a lelkeket 3. (3) Mert, amint Szent Ágoston mondja az Úr igéjéről szóló könyvében, helyes, hogy a megítélendők lássák a bírót. A megítélendők pedig a jók és a rosszak. Úgy kell tehát ennek lennie, hogy a szolga formája mind a jóknak, mind a rosszaknak megmutatkozik, Isten formája azonban csak a jóknak lesz fenntartva.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ítélet úgy tartozik az igazsághoz, mint ennek szabályához. Az ítélet pedig aszerint tartozik ahhoz az emberhez, akit átjár az igazság, ami szerint ő magával az igazsággal van valamilyen módon egységben. Úgy tartozik hozzá az ítélet, mint valamely törvényhez, valamely élő igazsághoz. Ezért Ágoston ugyanebben a könyvében hivatkozik arra, ami az Első korintusiaknak írt levélben van (1Kor 2, 15): a lelki ember mindent megítél. Krisztus lelke azonban minden egyéb teremtménynél inkább egységben volt az igazsággal és ez mindenkinél inkább betöltötte őt, ahogyan János evangéliuma (Jn 1, 14) mondja: láttuk őt, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Eszerint Krisztus lelkéhez a legnagyobb mértékben hozzátartozik az, hogy ő mindenek fölött ítélkezzen.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy egyedül Isten tudja a lelkeket a benne való részesedés által boldoggá tenni. De Krisztushoz tartozik az, hogy mint fejük és üdvösségük szerzője, az embereket az üdvösségre vezesse, amint ezt a Zsidóknak írt levél mondja (Zsid 2, 10): aki sok fiat vezetett a dicsőségbe, üdvösségük szerzőjét, a szenvedés által vitte a tökéletességre.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a szívek titkainak az ismerete és az ezek feletti ítélet önmagában véve egyedül Istenre tartozik. De Krisztus lelkének az istenségben való részesedése által megilleti őt is az, hogy megismerje és megítélje a szívek titkait, amint ezt Krisztus tudásával kapcsolatban  kifejtettük 4. Ezért olvashatjuk a Rómaiakhoz írt levélben (Rom 2, 16), hogy azon a napon Isten ítélni fog az emberek rejtett dolgai fölött Jézus Krisztus által.

3. SZAKASZ  [Érdemei alapján nyerte-e el Krisztus a bírói hatalmat?]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat. A bírói hatalom ugyanis a királyi méltóságból következik, amint ezt a Példabeszédek könyve mondja (Péld 20, 8):  a király, aki a bírói székben ül, minden gonoszt megsemmisít tekintetével. De a királyi méltósággal Jézus érdemek nélkül rendelkezik, mert ez az alapján jár neki, hogy ő az Atya Egyszülötte. Ezt írja ugyanis Lukács evangéliuma (Lk 1, 32): az Úristen neki adja atyjának Dávidnak trónját, és ő uralkodni fog Jákob házában mindörökké. Tehát Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat.

2. Ezenkívül, amint mondtuk, a bírói hatalom megilleti Krisztust mint a mi főnket. A főség kegyelme azonban nem érdemei alapján jár Krisztusnak, hanem ez az isteni és emberi természet személyes egységéből következik. Láttuk dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal…mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, ami főség kegyelmére vonatkozik. Tehát Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat.

3. Ezenkívül, az Apostol mondja az Első korintusiaknak írt levélben (1Kor 2, 15): a lelki ember mindent megítél. De az ember a kegyelem által válik lelkivé, amelyet nem érdemei alapján kap, egyébként nem lenne kegyelem, amint a Rómaiaknak írt levél mondja (Rom 11, 6). Tehát, úgy látszik, hogy érdemeik alapján sem Krisztust, sem másokat nem illet meg a bírói hatalom, ez egyedül csak kegyelemből van.

Ezzel szemben áll az, amit Jób könyvében (Jób 36, 17) olvasunk: a te ügyed, mint az istentelen ügye ítéltetett meg, az üggyel az ítéletet is megkapod 5. Szent Ágoston is az Úr szavairól szóló könyvében azt mondja, hogy törvényt ül majd a bíró, aki maga is bíró előtt állt, elítéli majd az igazán bűnösöket az, akit hamisan ítéltek bűnösnek. 

Válaszul, azt kell mondanunk, semmi akadálya nincs annak,  hogy valakinek egy és ugyanaz a dolog különböző okok alapján járjon. Így Krisztusnak a feltámadt test dicsősége nemcsak az istenségnek való megfelelés és a lélek dicsősége miatt jár, hanem az emberi szenvedés érdemei alapján is. Hasonlóan azt kell mondanunk, hogy az ember Krisztus bírói hatalmát mind isteni személye, mind a főség méltósága, mind az állapotszerű kegyelem teljessége, mind pedig  érdemei miatt kapta. Isten igazságossága alapján bíró lett az, aki Isten igazságosságáért küzdött és győzött, és akit igazságtalanul elítéltek. Ezért mondja a Jelenések könyve (Jel 3, 21): győztem és Atyám trónján ülök. A trón pedig a bírói hatalomra vonatkozik a zsoltár szavai szerint (Zsolt 9, 5): a trónon ül és igazságosan ítélkezik.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az érvelés itt arra vonatkozik, hogy Krisztusnak a bírói hatalom az Isten Igéjével való egység miatt jár.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az érvelés itt a főség kegyelmére vonatkozik.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy itt az érvelés az állapotszerű kegyelemre vonatkozik, ami Krisztus lelkének tökéletessége. Az azonban, hogy Krisztusnak emiatt jár a bírói hatalom, nem zárja ki azt, hogy ez érdemei alapján is jár neki.

4. SZAKASZ  [Krisztus bírói hatalma olyan egyetemes hatalom-e, amely minden emberre kiterjed?]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztust nem illeti meg a minden emberre kiterjedő bírói hatalom.  Azt olvassuk ugyanis Lukács evangéliumában (Lk 12, 13-14), hogy Krisztus, amikor valaki a tömegből ezt mondta: mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget, ezt válaszolta: ember, ki tett meg engem bírónak vagy végrehajtónak köztetek? Tehát Krisztusnak nincs bírói hatalma minden emberi dolog fölött.

2.  Ezenkívül, senki sem ítélkezhet azok fölött, akik nincsenek neki alávetve. De a Zsidóknak írt levél szerint (Zsid  2, 8) még nem látjuk, hogy Krisztusnak mindenki alá lenne vetve. Tehát, úgy tűnik, Krisztusnak  nincs hatalma minden emberi dolog fölött.

3. Ezenkívül, Szent Ágoston mondja az Isten városáról című művében (XX), hogy az isteni ítélethez hozzátartozik az, hogy a jók ebben a világban időközönként szenvednek, máskor pedig jól élnek. Hasonlóan van ez a rosszakkal is. De így volt ez már Krisztus megtestesülése előtt is. Tehát Istennek nem minden emberi dologra vonatkozó ítélete tartozik Krisztus bírói hatalmához.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 5, 22): Isten minden ítéletet a Fiúnak adott.

Válaszul azt kell mondanunk, ha Krisztusról isteni természete szerint beszélünk, nyilvánvaló, hogy az Atya minden ítélete a Fiúra is tartozik, minthogy az Atya mindent Igéje által tesz. Ha azonban Krisztusról emberi természete szerint beszélünk, akkor is nyilvánvaló, hogy minden emberi dolog az ítélete alá tartozik. Ez három okból nyilvánvaló: (1) Krisztus lelkének az Isten Igéjéhez való viszonya alapján. Ha ugyanis a lelki ember mindent megítél (1Kor 2, 15), annál inkább igaz ez Krisztus lelkére, amely telve van Isten Igéjének igazságával. (2) Krisztus halálának érdeme alapján. Azt mondja ugyanis a Rómaiaknak írt levél (Rom 14, 10), hogy Krisztus azért halt meg és támadt föl, hogy a holtak és az élők fölött uralkodjon. Ezért mindenek felett ítélkezik. Az Apostol még hozzáfűzi, hogy mindnyájan az ő ítélőszéke előtt fogunk állni. Dániel próféta pedig azt mondja (Dan 7, 14), hogy hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden népből, törzsből és nyelvből  szolgáljanak neki. (3) Az emberi dolgoknak az emberi üdvösség céljával való összefüggése alapján. Akit ugyanis megillet a fő dolog, azt megilletik az ehhez tartozó járulékos dolgok is. Minden emberi dolog azonban a boldogsághoz mint célhoz van rendelve. Ez pedig az örök üdvösség, amelyet Máté evangéliuma szerint (Mt 25, 31) Krisztus ítélete alapján egyesek elérnek, mások pedig nem. Így tehát nyilvánvaló, hogy Krisztus bírói hatalma minden emberi dologra kiterjed.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint azt már említettük, a bírói hatalom a királyi méltóságból következik. Krisztus pedig, jóllehet őt az Isten királlyá tette, nem akart ideiglenesen egy földi királyságot a földön élve kormányozni, hiszen János evangéliuma szerint (Jn 18, 36) kijelentette: az én országom nem ebből a világból való. Hasonlóan nem akarta bírói hatalmát ideig való dolgok fölött gyakorolni az, aki azért jött, hogy az embereket az isteniekhez vezesse, amint azt Szent Ambrus az ellenvetésben említett hellyel kapcsolatban mondja: helyesen utasította el a földieket az, aki az isteniek miatt szállt le; nem tartotta méltónak, hogy perek bírája legyen és anyagi javak fölött döntsön, mert ő az élők és holtak bírája és az ő érdemeikről dönt.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztusnak minden alá van vetve annak a hatalomnak megfelelően, amelyet az Atyától mindennel kapcsolatban kapott, amint ezt Máté evangéliumában (Mt 28, 18) olvashatjuk: nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Hatalma gyakorlásának szempontjából azonban még nincs minden alávetve neki. Ez a jövőben fog megtörténni, amikor mindenkivel kapcsolatban beteljesíti akaratát, egyeseket üdvözítve, másokat büntetve.

A 3.ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a megtestesülés előtt az ilyen ítéletek Krisztus mint Isten Igéje által történtek, a megtestesülés által lett az Igével személyes egységben lévő lelke részese ennek a hatalomnak.

5. SZAKASZ  [Amellett, hogy Krisztus a jelen időben ítélkezik, hoz-e majd a jövőben egy egyetemes ítéletet?]

Az ötödik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy a jelen időben folyó ítélkezés mellett nem lesz másik, egyetemes ítélet. A végső jutalmak és büntetések kiosztása után ugyanis fölösleges egy másik ítélet. De a jelen időben megtörténik a jutalmak és büntetések kiosztása, Lukács evangéliuma szerint (Lk 23, 43) ugyanis ezt mondja az Úr a latornak a kereszten: még ma velem leszel a Paradicsomban.  Továbbá Lukács evangéliumban olvassuk (Lk 16, 22), hogy  a gazdag meghalt, eltemették és a pokolban van. Tehát fölösleges az utolsó ítéletre várni.

2. Ezenkívül, Náhum próféta – egy másik fordítás szerint – azt mondja (Nah 1, 9), hogy nem ítéli meg az Úr ugyanazt kétszer. De Isten a jelen időben ítélkezik mind az ebben az időben lévőkre, mind a lelkiekre vonatkozóan. Tehát, úgy tűnik, nem kell másik, utolsó ítéletet várni.

3. Ezenkívül, a jutalom és a büntetés megfelel az érdemnek és az érdemtelenségnek. Ezek azonban nem tulajdonítódnak a testnek, csak amennyiben a test a lélek eszköze. Tehát a testnek semmilyen jutalom vagy büntetés nem jár, csak a lelken keresztül. Nincs tehát szükség másik ítéletre a végidőkben azért, hogy az ember testében jutalmazódjon vagy büntetődjön, azon kívül hogy ez most a lelkében megtörténik.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 12, 48): azok a szavak, amelyeket nektek mondottam, ítélnek majd meg benneteket az utolsó napon. Tehát lesz valamilyen ítélet az utolsó napon azon ítélet mellett, amely most történik.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy valamely változó dolog fölött nem lehet ítéletet mondani, amíg ez a végső állapotát el nem éri. Nem lehet tökéletesen megmondani, hogy egy cselekedetre vonatkozó ítélet milyen lesz, amíg ez magában és hatásaiban le nem záródik, mert sok olyan cselekedet jónak látszik, amely hatásaiban káros. Ehhez hasonlóan az emberről sem lehet tökéletesen ítéletet mondani addig, amíg az élete be nem fejeződik, mert addig többször változhat a jóról rosszra, a rosszról jóra vagy a jóról még jobbra vagy a rosszról még rosszabbra. Ezért mondja az Apostol a Zsidókhoz írt levélben (Zsid 9, 27), hogy úgy van meghatározva, hogy az ember egyszer hal meg, ezt pedig követi az ítélet. Tudni kell azonban, hogy jóllehet önmagában véve a halálban az ember élete befejeződik, a tőle függő dolgokban azonban a jövőben is megmarad. Ez pedig ötféle módon történhet:

  1. Az emberek emlékezete által, néha az igazsággal ellentében lévő jó vagy rossz hír által.
  2. A gyermekek által, akik mintha az atyjukból lennének valamik. Jézus Sirák fiának könyve szerint (Sir 30, 4) meghalt ugyan ennek az atyja, de mintha nem halt volna meg, ugyanis hozzá hasonlót hagyott maga után. Sok jó atyának vannak rossz gyermekei és ez megfordítva is igaz.
  3. A tettek hatása által. Arius és mások csalása nyomán a hitetlenség a világ végéig jelen lesz, a hit  pedig az idők végéig fog terjedni az apostolok prédikációja nyomán.
  4. A test miatt, amelyet néha tisztességgel eltemetnek, néha pedig temetetlen marad, végül pedig elporladva teljesen elenyészik.
  5. Azon dolgok miatt, amelyekhez az ember érzelmileg erősen kötődött (gondoljunk itt bármilyen evilági dologra). Ezek közül egyesek gyorsabban elpusztulnak, mások hosszabb ideig fennmaradnak.

A fentiek azonban mindnyájan alá vannak vetve az isteni ítélet mérlegelésének, így ezekről tökéletes és nyilvános ítélet nem hozható mindaddig, amíg ennek a világnak a folyása tart. Ezért van szükség a végítéletre az utolsó napon, amikor az, ami bármely emberhez valamilyen módon hozzátartozik, tökéletesen és nyilvánosan megítéltetik.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy egyesek véleménye szerint az ítélet napjáig a szentek lelke nem kapja meg jutalmát a mennyben és a kárhozottak lelke nem bűnhődik a pokolban 6. Ez azonban téves vélemény, mert az Apostol a Korintusiaknak írt második levelében (2Kor 5, 8) ezt mondja: bizakodunk és jobban szeretnénk kiköltözni a testből és az Úrral lenni, azaz ekkor már nem a hitben „járunk”, hanem a szemlélésben, amint ez kitűnik az ezt követő szövegből. Ez a szemlélés azonban Isten lényegében való látását jelenti, ez ugyanis az örök élet, amint ezt János evangéliuma (Jn 17, 3) mondja. Ezért nyilvánvaló, hogy a testtől elvált lelkek már az örök életben vannak. Így azt kell mondanunk, hogy a halál után az, ami a lélekre tartozik, változatlan állapotba kerül, ezért ami a lélek jutalmát illeti, nincs szükség további ítéletre. De vannak más, emberhez tartozó dolgok is, amelyek az idő teljes folyamatában hatnak, és ezek sem kerülik el az isteni ítéletet. Ennélfogva szükséges, hogy mindezek a dolgok az idők végén még egyszer ítélet alá kerüljenek. Jóllehet, az ember ez által már nem szerez érdemet vagy nem válik érdemtelenné, mégis ez hozzátartozik valamennyire jutalmához vagy büntetéséhez. Így szükséges van arra, hogy az utolsó ítéletben mindezek mérlegre kerüljenek.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Isten nem ítéli meg kétszer ugyanazt. De a különböző szempontok szerinti kétszeri ítélkezés nem ellentmondás.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy jóllehet a test jutalma vagy büntetése a lélek jutalmától vagy büntetésétől függ, mégis, mivel a lélek a test miatt csak járulékosan változhat, a lélek elválva a testtől azonnal változatlan állapotba kerül és megkapja ítéletét. A test azonban a változásnak van alávetve egészen az idők végéig. Így szükséges az, hogy ekkor, az utolsó ítéletkor kapja meg jutalmát vagy büntetését.

6. SZAKASZ  [Kiterjed-e Krisztus bírói hatalma az angyalokra is?]

A hatodik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztus bírói hatalma nem terjed ki az angyalokra. A jó és rossz angyalok megítélése ugyanis már a világ kezdetén megtörtént, akkor, amikor egyesek a bűn által elestek, mások pedig megerősítést nyertek a boldogságban. Akiket azonban már megítéltek, nem szorulnak újabb ítéletre. Tehát Krisztus bírói hatalma nem terjed ki az angyalokra.

2.  Ezenkívül, nem lehet ugyanaz az ítélő és a megítélt. De az angyalok eljönnek Krisztussal együtt ítélni, amint azt Máté evangéliumában (Mt 25, 31) olvashatjuk: amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele együtt összes angyalai. Tehát, úgy tűnik, az angyalok fölött nem fog ítélkezni Krisztus.

3.  Ezenkívül, az angyalok a többi teremtmény fölött állnak. Ha tehát Krisztus nemcsak az emberek, hanem az angyalok bírája is, hasonló érvelés alapján az összes teremtmény bírája is. Ez azonban tévedésnek tűnik, mert ez az isteni gondviselés sajátossága. Ezt olvassuk Jób könyvében (Jób 34, 13): kit állított az egész föld fölé? Vagy kit tett a mindenség fölé, amelyet alkotott? 

Ezzel szemben áll az, amit az Apostol mond az Első korintusiaknak írt levélben (1Kor 6, 3): vajon nem tudjátok, hogy az angyalok fölött ítélkezünk? Krisztus tehát annál inkább rendelkezik bírói hatalommal az angyalok fölött.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az angyalok Krisztus bírói hatalma alatt vannak, nemcsak abból a szempontból, hogy ő az Isten Igéje, hanem emberi természete szempontjából is, ami háromféleképpen látható be:  (1) A felvett természet Istenhez való közelsége miatt. Azt olvassuk ugyanis a Zsidóknak írt levélben (Zsid 2, 16), hogy nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát. Ezért Krisztus lelke inkább telve van Isten Igéjének igazságával, mint bármelyik angyal. Ezért ő világítja meg az angyalokat, ahogyan Aeropagita Dénes mondja a Mennyei hierarchiáról című műve 7. fejezetében. Így ő megítéli az angyalokat.  (2) A szenvedés alázata miatt Krisztus emberi természete kiérdemelte, hogy az angyalok fölé emeltessék, úgy, amint a Filippieknek írt levél mondja: Jézus nevére minden térd hajoljon meg, a mennyből, a földről és az alvilágból. Ezért Krisztusnak bírói hatalma van a jó és rossz angyalok fölött. Ezt jelzi a Jelenések könyve (Jel 7, 11): az összes angyal a trón körül állt.  (3) Az angyalok tevékenysége miatt, amelyek azon emberekre irányulnak, akiknek Krisztus különleges módon a feje. Ezt mondja ugyanis a Zsidóknak írt levél (Zsid 1, 14): ők mindnyájan szolgáló lelkek, azok miatt küldve, akik az üdvösség örökségét kapják.

Az angyalok alá vannak vetve Krisztus ítéletének a következő módokon:  (1) Az általuk végzett feladatok rájuk bízása miatt. Ez a feladattal való megbízás az ember Krisztus által is történt, akinek az angyalok szolgáltak Máté evangéliuma szerint (Mt 4, 11), és akit az ördögök kértek, hogy őket a disznókba küldje, amint ezt ugyancsak Máté evangéliuma mondja (Mt 8, 31).  (2) Az angyalok járulékos jutalmazása miatt. Az angyalok örülnek az ember üdvösségének, amint ezt Lukács evangéliumában (Lk 15, 10) olvassuk: Isten angyalai örülnek egy megtérő bűnös miatt. De az angyalok járulékos büntetése miatt is, amelyet itt szenvednek el vagy a pokolba zárva. Ez a járulékos büntetés Krisztustól mint embertől is van, ahogyan ezt Márk evangéliuma (Mk 1, 24) írja: mi közünk hozzád Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket?  (3) A boldog angyalok lényegi jutalmát illetően, ami az örök boldogság és a rossz angyalok lényegi büntetését illetően, ami az örök kárhozat. Ez az alávetés azonban Krisztusnak mint Isten Örök Igéjének való alávetés.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ellenvetés érvelése arra az ítéletre vonatkozik, amelynek eredménye a lényegi jutalom és a fő büntetés.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Ágoston mondja az igaz vallásról szóló könyvében, jóllehet a szellemi mindenek fölött ítél, mégis őt megítéli maga az igazság. Ezért, jóllehet az angyalok szellemi létezésük folytán ítélnek, megítéltetnek azonban Krisztus által, aki maga az igazság.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus ítélete nem csupán az angyalokra, hanem az egész teremtés kormányzására kiterjed. Ha ugyanis, amint Ágoston mondja a Szentháromságról szóló harmadik könyvében, az Isten az alsóbbakat valamilyen rend szerint a fölsőbbek által irányítja, szükséges, hogy mindent Krisztus összes teremtmény fölött lévő lelke kormányozzon. Ezért mondja az Apostol a Zsidóknak írt levélben (Zsid 2, 5): Isten nem az angyaloknak vetette alá az eljövendő világot, amely tudniillik annak van alávetve, akiről beszélünk, Krisztusnak. De e miatt mást sem állított Isten a föld fölé, mert egy és ugyanaz, Isten és ember az Úr Jézus Krisztus. Az ő megtestesülésének titkáról eddig mondottak legyenek a mostani időre elegek.

Jegyzetek:

  1. Valójában Szent Tamás soha sem jutott el a Summa-ban az eszkatológia tárgyalásáig. A gyónás szentségének tárgyalása közben, a 90. kérdésnél abbahagyta a Summa írását.
  2. A teológia Jézus Krisztusban három kegyelemről beszél (ST III q. 8 a. 5 ad 3): (1) az egység kegyelméről (gratia unionis), amelynek alapja az, hogy Krisztus emberi természetét hordozó személy az Örök Ige, (2) a benne lévő állapotszerű (habituális, megszentelő) kegyelemről és (3) a főség kegyelméről (gratia capitis), amely azt a kegyelmet jelenti, amelyben ő az Egyház, sőt az egész emberiség feje. Ez utóbbi az állapotszerű kegyelemtől csak szempontjában különbözik (ST III q. 8 a. 5).
  3. A lelkek föltámasztása az örök haláltól, a kárhozattól való megmentést jelenti.
  4. Szent Tamás a szövegben a „refluentia” szót használja, amelyet részesedéssel fordítottunk, de ami szószerint visszafolyást jelent. Itt Krisztusnak az emberi természet által befogadható olyan tökéletességéről van szó, amely  a boldogító istenlátásnak csak az egyedül őt megillető mértékét jelenti (ST III. q. 10 a. 2). Ebben az istenlátásban ismeri Krisztus mint ember a szívek titkait
  5. Szent Tamás a Vulgáta szövegeit használja. A most idézett résznél az újabb fordítások eltérnek a Vulgátától.
  6. Ezt a Szent Tamás által tévesnek mondott véleményt képviselte a 14. század elején XXII. János pápa (aki egyébként szentté avatta az Angyali Doktort). Utódának, XII. Benedeknek „Benedictus Deus” kezdetű rendelkezése dogmaként jelenti ki, hogy a a halált követően azonnal bekövetkezik az üdvözültek boldogító színről-színre látása, a kárhozottak szenvedése, illetve a még tisztulásra szorulók tisztító szenvedése.

A végtelen és a véges egysége a színről-színre látásban (2)

A Katolikus Egyház dogmája szerint a üdvözültek színről-színre látják az isteni lényeget. A „lényeg” szónak Isten esetében különleges jelentése van. A lényeg az, amire a „mi az” kérdésre adott válasz utal. A lényeg fogalmát sokszor együtt használjuk az önmagában létező, a szubsztancia fogalmával. A lényeg a teremtmények esetében arra utal, hogy a szubsztancia milyen osztályba sorolható. Így például bizonyos szubsztanciák lényegük szerint emberek, mások elektronok stb. Isten esetében azonban nem lehet arról szó, hogy őt lényege alapján valamilyen osztályba soroljuk. Ő minden osztályozást meghalad, minden osztályozás felett áll. Egyszerűsége miatt azonos a lényegével, a létezésével. Minden összetételtől mentessége miatt nincs különbség lényege, létezése, tulajdonságai, kívülre irányuló cselekedetei között. A teremtett anyagi szubsztanciák lényege általunk megismerhető, jóllehet ez a megismerés nem egyszerű folyamat. A lényeg megismerésének lehetősége éppen azáltal adott, hogy a teremtett dolgok lényege csak valamilyen korlátozott létezésre terjed ki, éppen a lényeg az, ami ezt a létezést korlátozza. Isten lényege és létezése azonban azonos, ő a tiszta, korlát nélküli létezés. A véges értelem ugyan természetes erejénél fogva képes tudomásul venni ezt a tényt, de nem érti meg, nem képes felfogni, hogy hogyan van az ilyen létezés. A fenti dogma tehát meglepő dolgot állít: az üdvözültek színről-színre látják az isteni lényeget. Tehát az üdvözültek megismerésének az igazi tárgya az isteni lényeg, a megismerés módja pedig a közvetlen színről-színre látás. Tulajdonképpen abból, hogy a megismerés igazi tárgya az isteni lényeg, már következik, hogy ennek a megismerésnek csak egyetlen módja van, a közvetlen látás (ST I q. 12 a. 2). Az is következik, hogy ehhez a megismeréshez az értelem felemelése szükséges (ST I q. 12 a. 4), hiszen a véges értelem saját erejéből nem képes a végtelen isteni lényeget megérteni. Az isteni lényeg a Szentháromságban fennálló Isten lényege.

Annak érdekében, hogy Isten lényegi megismerésének különleges voltát lássuk, először általában foglalkozunk nagyon röviden a megismeréssel. A megismerés tulajdonképpen valamilyen egységet jelent, a megismerő és a megismert közti egységet. A megismerés igazsága éppen ennek az egységnek folyománya: a megismert tárgy és a megismerő értelem éppen ennek az egységnek erejében felelnek meg egymásnak (adaequatio rei et intellectus). A megismeréssel már a legfejlettebb állatoknál is találkozunk, ezek képesek valamilyen érzékszervi megismerésre. A szellemi megismerést megértésnek is mondjuk, ez tulajdonképpen a szellemi létező, ezen belül is az értelem olyan tökéletessége, kiválósága, amely a megismerő és a megismert valamilyen egységében nyilvánul meg. A szellemi létezésnek és ennek megfelelően a szellemi megismerésnek három rendjét különböztetjük meg. A legfelső rendben egyedül csak Isten van. A második rendet azok a szellemi létezők alkotják, amelyeknek létezési módja a tiszta (de teremtett) szellemi létezés olyan értelemben, hogy lényegük nem összetett, nincs meg bennük a forma és az anyag összetettsége. Jóllehet ugyan ezek a létezők a lényeg szintjén nem összetettek, mégis megvan bennük a lényeg és a létezés összetettsége. Ez a lényegből (essentia) és a létezés aktusából (existentia) való összetettség minden teremtményt jellemez, mert ezek lényege nem terjed ki a létezésre, ezt csak kívülről kapják. Ebbe a rendbe tartoznak az angyalok, és az emberi lelkek a halál és a test föltámadása közötti időszakban (animae separatae). A harmadik rend az emberi létezés rendje, amelyre már a lényeg szerinti összetétel is jellemző: a szellemi lélek formálja meg a testet, az anyagot.

Mint említettük, a megismerés a megismerő és a megismert egysége. Az isteni megismerésben ez az egység Isten egyszerűsége miatt teljes és tökéletes, benne a megismerő és a megismert azonos. Isten a teremtett világ dolgait is saját magában ismeri, mert ő az ezeket a dolgokat teremtő ok. Az angyal elsődleges természetes ismeretének a tárgya önmaga. Az angyal önmagára vonatkozó ismeretében is a megismerés egysége ontológiai természetű. Nála ugyan a megismerő angyali értelem nem azonos magával az angyallal (csak Isten esetében azonos a megismerő értelem magával az Istennel), de ez az angyal képessége. Az angyal a természetes rendben Istent is saját magán keresztül, saját teremtőjeként ismeri meg. Nyilván ez az istenismeret korlátozott, közvetített istenismeret. A tőle különböző teremtett dolgokat az angyal a teremtésénél fogva Isten által belé öntött fogalmakon keresztül ismeri. Azt is mondhatjuk, hogy az angyalok esetében a teremtő Isten ismeretében való véges részesedés által valósul meg a megismert tárgy és a megismerő egysége, mert egyrészt Isten ismerete szerint teremti meg a dolgokat, másrészt az ezekre vonatkozó ismereteket véges, részesedett hasonlóságként, fogalomként beleteremti az angyalba.

Az emberi megismerésben a megismerő és a megismert egysége összetettebb módon valósul meg. A folyamat azzal kezdődik, hogy a megismerendő tárgy fizikai hatást gyakorol a megismerőre az érzékszerveken keresztül. A hatással kapcsolatban általában van egy hatást kifejtő, megvalósító ok (ebben az esetben a megismerendő tárgy) és egy hatást befogadó (ebben az esetben a megismerő). A hatás a befogadóban változást hoz létre. Az ismeret esetében a  hatást befogadónak képesnek kell lennie arra a befogadásra, amely ismeretet eredményez. A hangot kifejtő például a hallás érzékletét csak abban tudja okozni, akinek van dobhártyája a megfelelő idegrendszeri kapcsolattal. Az emberi megismerés tehát egy fizikai hatással kezdődik. Az ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy ezt a fizikai hatást a megfelelő érzékszervek által befogadja és így a hatás, továbbá az érzékszervek, az idegrendszer működése alapján érzetek keletkezzenek benne. Az érzékelés képessége az embernek és a magasan fejlett állatoknak közös képessége. Az emberben azonban az érzékelésre ráépül egy másik képesség, a szellemi megismerés képessége. Az érzékelt tartalmak ugyanis érthető tartalmak is, de az állati érzékelés nem képes ezt az érthetőséget megragadni. Az emberben viszont a szellemi megismerés képes az érthetőség megragadására. Ahogyan az érzéki megismerés az érzékszervekben és az idegrendszerben változásokat idéz elő, ehhez hasonlóan a szellemi megismerésnél is ennek képességében, az értelemben változás történik. Létrejön a megismert tárgy értelembe nyomodó, érthető, tárgyhoz hasonló reprezentációja, a tárgy nem mechanikus értelemben vett érthető képe, az úgynevezett species impressa vagy species intelligibilis, hasonlóan ahhoz, ahogyan az érzéki megismerés eredménye a species sensibilis. Az emberben a tárgy érthető reprezentációja úgy keletkezik, hogy az érzéki megismerés végeredményét, a képzetet, a phantasma-t átvilágítja az értelem természetes fénye, amelyet cselekvő értelemnek (intellectus agens) is neveznek. Így emelődik ki az az érthető tartalom, amely reprezentációként, képként az úgynevezett passzív értelemnek (intellectus possibilis) formát ad, ebbe nyomódik be, lesz species impressa. Tehát itt az egység alapja a fizikai értelemben vett tárgy mint ok és a species impressa mint okozat közti egység. Ez az egység biztosítja, hogy a megismert és az ismeret között megfelelőség van.

Az érthető képmás, a species impressa szerepét félre is lehet érteni, mintha ez lenne a tulajdonképpeni megismerés végpontja. Aquinói Szent Tamás hangsúlyozza, hogy a megismerésben nem a species impressa-t ismerjük meg: ez csak megismerésünk eszköze (ST I q. 85 a. 2), amely által magát a tárgyat ismerjük meg. A megismerésnek tehát nem a species impressa a végpontja, mert ez csak eszköz. Az igazi végpont a tárgyról szóló ismeret, amely magába foglalja annak az okságnak a tudatát, amely a megismert tárgy mint kiinduló ok és az ismeret mint az ez által és az értelem működése által okozott okozat között van. Az ismeretben benne van a magunkra mint megismerőre vonatkozó reflexió is, tehát az, hogy ez a mi ismeretünk, mi ismerjük meg a tárgyat. A megismerést lezáró pont (terminus) a mi tárgyról szóló ismeretünk, a species expressa. Szent Tamás egyébként nem használta ezt a kifejezést, helyette Szent Ágoston nyomán az értelem belső szaváról (verbum mentis, verbum cordis, a szív szava) beszél, amelyre külsőleg a nyelv szava utal. A szóhasználat emlékeztet a második isteni személynek a János evangélium prológusában adott nevére: Logosz, Verbum, Ige, Szó. A későbbiekben erre még visszatérünk.

A következő bejegyzés – az egyházi év végének közeledtével – az ítélő Krisztusról szól majd: ez a Summa Theologiae harmadik része 59. kérdésének a fordítása lesz. Majd ezt követően  térünk vissza ismét a színről-színre látás témájára. Amint látni fogjuk, a színről-színre látásban  a megismerésnek egészen különleges módja valósul meg. A species impressa helyét, szerepét ebben az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át.

A végtelen és a véges egysége a színről-színre látásban (1). Szent Anzelm imája

Az ezt követő bejegyzésekben olyan egységről lesz szó, amelyben az egyik résztvevő a végtelen Isten, a másik pedig a véges szellemi létező. Tulajdonképpen három ilyen egységről beszélhetünk. Az első és a legalapvetőbb az az egység, amely a megtestesült Igében valósul meg. Ez az Ige személyében megvalósuló egység (unio hypostatica). A második ilyen egység az üdvözültek színre-színre látásában, megismerésében megvalósuló egység. Ebben a véges (emberi vagy angyali) értelem és a végtelen Isten olyan egységbe lép egymással, amelyben a végtelen Isten közvetlenül lesz a véges értelem ismerete. A harmadik egység a színről-színre látás felé vezető úton megvalósuló egység. Ez a megszentelő kegyelem állapotában megvalósuló egység a színről-színre látás előzménye.

Az ilyen egységek téves felfogásának „őstípusait” tulajdonképpen már a legfontosabb egységgel, a megtestesüléssel kapcsolatos eretnekségekben megtalálhatjuk. Az alapkérdés ugyanis minden esetben az, hogy lehetséges-e egyáltalán ilyen egység anélkül, hogy az egység véges részvevője istenné válna, és hogy Istenbe ne jelenjen meg valamilyen teremtettségre utaló vonás az egység következtében. A monofizita álláspont szerint az ilyen egység megköveteli a teremtettség elvesztését, a nesztoriánus álláspont szerint pedig csak laza, nem igazi egységről lehet szó. A színről-színre látás teológiai tárgyalásában is ilyen szélsőségek fenyegetnek. A bizánci egyházban elterjedt palamizmus  álláspontja szerint a színről-színre látás Isten lényegére nem vonatkozhat, mert ez a teremtményt a szó szoros értelmében istenné tenné.

A színről-színre látásról már volt szó a blogon, a következőkben most ismét ezzel a témával foglalkozunk. A témával kapcsolatban találtam egy majdnem 100 évvel ezelőtt beadott, érdekes doktori disszertációt, amelyről még lesz szó. Ezt a disszertációt szerzője Szent Anzelm Proszlogion című művét befejező imájával zárja le. Mintegy bevezetésül, az ima Dér Katalin fordításában (Religio könyvek, MTA Filozófiai Intézetének kiadása, 1991):

Nem mondtam még el tehát, el sem gondoltam, Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek. Hát akkor, mennyire fognak ismerni Téged, Uram, és mennyire fognak szeretni! Bizonyos, hogy ebben az életben „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta”, hogy mennyire fognak ismerni és szeretni abban a másik életben. Isten könyörgöm, hogy ismerjelek meg, hogy szeresselek, hogy örülhessek Neked!  És ha ebben az életben nem tudom a beteljesedésig vinni, haladjak előre napról-napra, míg végül az öröm eljut a beteljesedésre! Haladjon előre bennem itt a Te megismerésed, s majd ott legyen teljessé; növekedjen bennem az Irántad érzett szeretet, s majd ott legyen teljes; amiképpen legyen nagy az én örömöm itt a reményben, azonképpen legyen ott teljes valóságosan! Uram, Fiad által azt parancsolod, vagy inkább tanácsolod: kérjük, s ígéred, megkapjuk, hogy „örömünk teljes legyen”! Igazszavú Isten, kérek, hogy kapjak: „örömöm teljes legyen”! Addig is erről elmélkedjék az elmém, erről szóljon a szám! Szeresse szívem, beszélje ajkam! Ezt éhezze lelkem, ezt szomjazza testem, ezt kívánja egész lényem, míg csak be nem mehetek „Uram örömébe”, aki a Háromságos Egyisten, a „mindörökké áldott, Ámen”!