Az egyik előző bejegyzésben a tomista pszichológiát foglaltuk össze vázlatosan. Az emberi lélek két szellemi képességünk, értelmünk és akaratunk mellet rendelkezik még biológiai létünkből fakadó képességekkel is. Szellemi képességeink működése az állatokkal közös érzékeléshez kötödő képességekre épül, de szellemi képességeink megvalósulásai már ezt meghaladják. Értelmünk ismerete a térben és időben lévő egyediséget meghaladó, általános ismeret, akaratunk pedig az általános, a teljes jó felé irányul. Szó volt a képességeinket (jó esetben) tökéletesítő készségeinkről (habitus) is, amelyek ugyan nem képességeink megvalósulásai, hanem egy adott megvalósulásra irányuló, ezt megkönnyítő tartós elrendezések, irányultságok. Készségeink részben adottak: egyrészt emberi természetünkkel együtt járó készségek, másrészt öröklöttek abban az értelemben, hogy egyénenként eltérő genetikai adottságokból erednek. Így természetünkkel együtt járó készség gondolkodásunk alapelvei (többek között ilyen az ellentmondás elve) alkalmazásának a készsége. Egyénileg adott készségek például a különböző tehetségek vagy egyes viselkedéstípusok felé való hajlam (például hirtelen harag). Vannak azonban szerzett készségeink is, ilyenek például a természetes erények. Az emberi képességeknek ugyanis különös adottsága, hogy adott típusú cselekedetek ismételt végrehajtása ezekre való készséget eredményez. Készségeink a szellemi és biológiai létezést egyaránt magába foglaló emberi létezésünk sajátos megnyilvánulásai. A tisztán szellemi létező angyalok esetében nem beszélhetünk természetes készségekről. (Természetfölötti készségről már az ő esetükben is lehet szó, mert a megvalósultságot nálunknál nagyobb mértékben tartalmazó angyali létezés a természetfölötti élettel szemben csak megvalósulatlan képesség. Ez a képesség nem is az angyali természetből eredő képesség, náluk is engedelmesség szerinti képességről, potentia oboedientialis-ról van szó.)

A tomista ismeretelmélet szerint képességeink és készségeink önmagukban nem megismerhetőek. Ezek megismerése a belőlük fakadó megvalósultságok, tudatos cselekedetek által történik. Ez a megismerési folyamat azonban nem feltétlenül mentes a hibáktól. Így a készségeink által adott „második természetünkről”, magunkról téves ismereteink is lehetnek. Erkölcsileg jobbnak, egy adott területen tehetségesebbnek gondolhatjuk magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk. A mélylélektan szerint azonban  van lehetőség második természetünknek egy más irányból történő megismerésére is nem tudatos vagy nem teljesen tudatos jelenségeken keresztül. Egyik ilyen tipikus jelenség az álom, de lehet szó olyan szabad asszociációk megfigyeléséről is, amelyek például akkor jönnek felszínre, amikor tudatos gondolkodás nélkül válaszolnak hívószavakra, alakzatokba valamit „beleolvasnak” vagy lelkiállapotukat valamilyen (nem feltétlenül művészi igényű) rajz, festmény által fejezik ki. Ezeket a módszerek az egyes pszichológiai iskolák különbözőképpen kezelik, de a lényeg az, hogy valamilyen nem tudatos módon belelátunk készségeink világába. Úgy tűnik, mintha lelkünkben lennének olyan megvalósultságok is, amelyek nem kötödnek tudatos lelki tevékenységhez vagy éppen ezeknek bizonyos háttérbe szorítása által jönnek elő.

A következőkben a tomista pszichológia és a mélylélektan megközelítéseinek integrálására teszünk kísérletet. A már említett régebbi bejegyzésben volt szó a belső érzékelés képességeiről. A belső érzékelés képességei az egyes érzékszervek fölötti szint képességei, ezek megtalálhatóak az állatnál is. A belső érzékelés integrálja a különböző érzékszervek működését egységes érzéki képzetté, amely az érzékelt objektum (például az itt és most ugató Mackó kutya) jelenléte nélkül is felidézhető, beszélhetünk az érzéki képzetekre való emlékezésről. Ugyancsak ennek a szintnek a képessége az értékelés képessége, amely által az állat valamit hasznosnak vagy kerülendőnek tart. (Például a bárány ösztönei alapján a farkas konkrét megjelenését ártalmasnak találja, ettől menekülnie kell). A belső érzékelés képességeinek a működését a középkorban általában az agy működéséhez kötötték.

Az a tény azonban, hogy ezek a képességek a szellemi képességekkel rendelkező ember képességei, hozzáadnak valamit ezekhez, amivel a csak állatok nem rendelkeznek. A belső érzékelést Aquinói Szent Tamás szellemi megismerésünk közvetlen előzményének tekintette. A belső érzékelés és az egész érzéki szint formái értelmünk és akaratunk megvalósult formáiba beépülő formák. (A „forma” szót most nem a lényegadó forma értelmében használjuk, hanem általánosságban: minden aktus, megvalósultság egyben meghatározottság is. Erre utal általánosabb értelemben a forma szó.) A beépült formák megtartják eredeti képességeiket, de ezekhez éppen a beépülés miatt újabb képességek járulhatnak. Ez jól látszik az érzéki képzetek területén is. A különböző képzetek, képek, szellemi ismeretektől „itatódhatnak” át. Erre jó példa egy címer, amelyben előfordulhat kardot tartó oroszlán vagy kétfejű sas, ezek és a címer alakzatai valaminek a szimbólumai. A valóságban nem találkozunk kardot tartó oroszlánnal és kétfejű sassal, de képzeteinkben mégis megvan az a képesség, hogy ezek kombinálásával újabb képeket, sőt egész kép- vagy hangsorozatokat állítsunk elő. Képzelőerőnk tehát képes érzéki képzeteink ezen „nyitottságát” kihasználva olyan képeket, hangsorozatokat stb. előállítani, amelyek egészükben közvetlenül semminek sem felelnek meg a valóságban, mégis, mint művészi alkotások szellemi tartalmakat fejeznek ki.

Azt látjuk tehát, hogy az ember esetében magukban az érzéki képzetek formáiban lehetőség van arra, hogy ezek olyan új formákba épüljenek be, úgy módosuljanak vagy olyan struktúrákba, sorozatokba rendeződjenek, amelyeknek jelentésük lehet. Az így keletkezett formák ugyan szellemi tartalmakat hordoznak, mégis lényegesen különböznek attól a formától, ami szellemi ismeretünket jelenti. Az ismeret ugyanaz a forma, amely a megismerendőben van, de az ismeretben ez a forma nem az anyag, hanem értelmünk formája. (Értelmünknek ezt a formákat befogadó képességét nevezi a skolasztikus filozófia lehetőség szerinti értelemnek, intellectus possibilis-nek.) Értelmi ismeretünk tehát a közös forma miatt nem a megismerendőre valamilyen távolságból utaló jel, mint például a nyelv, amelynek mondatai, szavai már ismeretünkre és a megismerendőre utaló jelek. A képzeteinket csoportosító, módosító formák esetében azonban inkább jelekről, szimbólumokról lehet beszélni. Ezek azonban mégsem mesterséges jelek, ahogyan például a 65 mint szám számítógépes kódja az „A” betűnek.  Vannak természetes jelek is, ahogyan a füst jele a tűznek. A szimbólum és a jel közti különbség éppen abban áll, hogy a szimbólum olyan jel, ahol a jel és a jelzett között van valamilyen természetes hasonlóság. Képzeteink éppen azért, mert ez egy szellemi képességekkel rendelkező ember képzetei, képesek arra, hogy kiegészítve, összerendezve, szimbólumként szellemi tartalmakat hordozzanak. A képzet tehát egyrészt értelmi megismerésünk kiindulópontja és nélkülözhetetlen feltétele  megismerésünknek, amely még az ismeret birtokában sem szakadhat el a képzetektől, folyamatosan ezekhez kell fordulnia (conversio ad phantasmata). Másrészt azonban maga is olyan formák befogadására képes, amelyek szellemi tartalmakat hordoznak. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy szellemi életünk fénye visszatükröződik képzeteink világában is.

Az ember életében egy érdekes kettősség figyelhető meg, ez a biológiai és a szellemi élet kettőssége. Ez a kettősség azonban nem két szubsztancia összezárásából, párhuzamos működésre való hangoltságából adódó kettősség (ahogyan ezt az újkor kezdetén és később is a karteziánusok, Descartes követői gondolták). Ez a kettősség a megformált (elsődleges) anyag és a (lényegadó) forma kettőssége. Ez a kettősség készségeink szintjén is jelen van. Szellemi életünk készségeinek van biológiai „lenyomata” is, készségeinknek idegrendszeri, agyi struktúrák, formák felelnek meg. Ezek a biológiai lenyomatok nem azonosak készségeinkkel, ezek csak lenyomatok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a készség érvényesüljön. Maguknak a készségeknek a gyakorlása, az ezekből fakadó cselekedetek egyértelműen a szabad akarat uralma alatt állnak. Készségről tehát csak ott lehet szó, ahol szabad akarat is van. Akarati készségeink, erényeink vagy rossz szokásaink nem jelentenek determináltságot, hanem csak adott irányba húzó hatásokat, amelyeknek nem feltétlen következménye a készségnek megfelelő cselekedet. Értelmi készségeink gyakorlása is akaratunk döntésének a következménye. Eldönthetjük például, hogy most akarunk-e emlékezni vagy pedig a felmerülő emlékkel nem akarunk a továbbiakban foglalkozni.

Életünknek nem minden pillanatát jellemzi a tudatos szellemi élet. Az embrió esetében ez nincs meg és ugyanez a helyzet akkor, amikor alszunk ¹. Vannak az embernek olyan „üzemmódjai”, amelyekre nem vagy nem teljesen jellemző a tudatosság. A tudatosság hiánya azonban nem jelenti azt, hogy ilyenkor eltűnnek azok az anyagi, biológiai, agyi struktúrák, amelyek például készségeinkkel vannak kapcsolatban. Ezek ebben az üzemmódban is jelen vannak, de így „önállóan”, a készséghez szükséges szabad akarat nélkül, biológiai szinten megvalósult formákként nyilvánulnak meg. Így például az álomban nem arról van szó, hogy készségeink valamilyen tudatalatti szinten aktualizálódnak, megvalósultsággá válnak. Ehelyett a készség agyi lenyomatának megvalósultságkénti megnyilvánulása történik álmaink képeiben, történetében. Ebben a megnyilvánulásban azonban a készséget vagy ennek inkább álombeli megfelelőjét kényszerítő erőnek érezhetjük.

Így tehát azt mondhatjuk, hogy a megismeréshez tényleg az aktus, a megvalósulás szükséges. Életünk egy alacsonyabb  szintű üzemmódjában azonban készségeink biológiai, agyi lenyomatainak biológiai megvalósultsága érvényesül, éppen a szabad akaratú cselekvések hiánya miatt. Álmaink folyamán a szellemi jelentést szimbolikusan hordozó képek, képsorok, álombeli történések homályosan, szimbolikusan utalhatnak jó és rossz képességeinkre, hajlamainkra, éppen ezek biológiai, agyi lenyomatai által. A pszichológusok szerint azonban nem minden álmunk ilyen, az analitikus pszichológia szempontjából mély álmok általában elég ritkák. A pszichoanalízis a terápiában éppen a homályos utalásoknak, szimbólumoknak a megfejtés általi tudatba emelésére törekszik.

Befejezésül szeretnénk hangsúlyozni tudatos szellemi életünk elsődlegességét. Erre ma különösen fel kell hívni a figyelmet még az Egyházon belül is a terjedő pszichologizáló tendenciákkal szemben. Tudatos szellemi életünkben hasonlítunk az angyalokhoz, sőt még annak az Istennek az életéhez is, aki maga az Igazság és a Szeretet. Isten teremtői akarata szerint viszont ezt a tudatos szellemi életet testünkben éljük meg.

Annak érdekében, hogy a tudattalannak mint jelenségnek a helyét megtaláljuk a tomista antropológiában, pszichológiában, foglalkoznunk kell további antropológiai, pszichológiai fogalmakkal.

Az egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az ember mint az anyagi világot a szellemi világgal összekötő híd, szellemi lélek által megformált anyag. Az emberi lélek, mint forma mindazokat a képességeket is tartalmazza, amelyeket a növényi és az állati lélek tartalmaz. Ez a tartalmazás azonban nem azt jelenti, hogy az ember három lényegadó forma hierarchiájaként létezik. Az ember egyetlen lényegadó formája az emberi lélek, amely teljes mélységben, az elsődleges, minden formától mentes anyagig átfogó forma. A közbeeső formák nem lényegadó formaként, hanem csak beépülő formaként, erő szerint, virtualiter vannak jelen. Az erő szerinti jelenlét azt jelenti, hogy az ezekből a formákból fakadó képességek jelen vannak. Ezeknek képességeknek lehetnek olyan megvalósultságaik is, amelyek már lehetetlenné teszik a megformált anyag és a lényegadó forma egységét és ez az egység felbomlásához vezethet. Így például, ha a testet alkotó egyes vegyületekben (pl. mérgezés folytán) bekövetkezhetnek olyan változások, amelyek az ember halálát okozhatják.

Az ember képességei

A képességek az élettelen világban automatikusan, a környezetük által teljesen meghatározva irányulnak megvalósulásuk, ténylegességük felé ¹. Az állati világ fejlett szintjein azonban megjelenik egy olyan képesség, amelynek megvalósulása egy érzékelhető jelenség valamilyen értelemben vett befogadása. Ezen képesség megvalósulása előzetesen, az állat természete által nincs teljesen meghatározva, mert ez képesség különböző érzékelhető dolgok befogadására, attól függően, hogy az állat érzékszervei hol müködnek, hogy mi van az állat érzékszervei által elérhető környezetében. Az ilyen befogadó, felfogó képességekre a skolasztika a potentia apprehensiva kifejezést használja. Az állati élet azért lehetséges, mert van az állatnak egy másik, párhuzamos képessége is, amely az állatot megmozdítja, vágyra, cselekvésre indítja az érzékelt dologgal kapcsolatban. Amennyiben az érzékelt dolog jó, hasznos az állat számára, vágy keletkezik, ellenkező esetben pedig a vágy ellentéte, valamilyen taszítás ébred az állatban. Ez a vágyó, törekvő képesség, potentia appetitiva mozdíthatja is az állatot az érzékelt jó megszerzésére, vagy az érzékelt rossz elkerülésére.

Az értelmes természetek esetében a befogadó képesség az értelem. Ennek megvalósultsága a szellemi ismeret, a szellemi megismerés, amely egyetemes ismeret, meghaladja az egyedi érzékelésében lévő térbeli és időbeli korlátot. A vágyó, törekvő képesség pedig az akarat, amely vágyódik az értelem által felismert jóra, amely törekszik ezen jó felé. Az értelem a jót az egyetemes, univerzális, minden szempontból jó szemszögéből nézi. Így a biológiai szempontból jó és hasznos helyét a szellemi értelemben vett jó veszi át, a biológiai jó azonban ebből automatikusan nem záródik ki. Az ember képességeivel kapcsolatban tehát több szintről beszélhetünk: a szellemi értelem és akarat mellett a testből és szellemi lélekből való összetettség miatt jelen van az érzéki megismerés és az érzéki vágyódás képessége is. Ezek az állati képességek azonban mégsem úgy vannak jelen mint a szellemi lélekkel nem rendelkező állatokban, ezek is a szellemi lélek által megformált ember képességei. Aquinói Szent Tamás Arisztotelészre hivatkozva megállapítja, hogy ezen képességek szellemi (racionális) képességeknek tekinthetők, nem ugyan lényegük szerint (ellentétben a szellemi értelemmel és akarattal), hanem részesedés által (ST I/II q. 50 a. 4). Ezeket a képességeket is áthatja a szellemi lélek mint forma. Az ember persze egyéb képességekkel is rendelkezik, hiszen rá is érvényesek a fizikai, kémiai és egyéb biológiai törvények. Így például meg van bennünk az a képesség is, hogy ha a Balatonban úszunk, akkor súlyunkból annyit veszítünk, amennyi a testünk által kiszorított víz súlya.

A külső és belső érzékelés

A szellemi ismeret létrejöttét (ha nem is feltétlenül időben) megelőzi az érzékszervek és az előzőekben említett érzéki képességek működése. Az érzékeléshez kapcsolodó képességek (az állatban és az emberben) két réteget alkotnak. A skolasztikus pszichológia ezt a két réteget külső és belső érzékelésnek nevezi. A külső érzékelés az érzékszervekben megvalósuló érzékelés. Az érzékszervek klasszikus felsorolása szerint ezek a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás. A külső érzékelés azonban összerendezésre integrálásra szorul, de az egyes érzékszervek erre önmagukban nem képesek. Az összerendezés már a belső érzékelés első megnyilvánulása, a sensus communis által történik. Ez tesz például képessé arra, hogy a kutya látását összekössük a kutya ugatásának hallásával. Egy másik képességünk következtében az összerendezett külső érzékelés által keletkezett érzéki képzet megjelenítéséhez nem szükséges például az, hogy a kutya jelen is legyen. Ezeket a képzeteket (phantasmata) tárolni tudjuk és vissza tudjuk idézni. A képzetek fontos szerepet játszanak az értelmi megismerésben, mert ezeket világítja át a cselekvő értelem (intellectus agens), ami által a befogadásra képes értelem (intellectus possibilis) ténylegességeként, aktualitásaként megjelenik a szellemi megismerés, a szellemi ismeret. A teljesség kedvéért még megemlítjük a belső érzékelésnek azt a képességét is, amely szerint az érzéki képzetet hasznosnak vagy károsnak ítélik (vis aestimativa ennek helyét az emberben a vis cogitativa veszi át). A belső érzékelést Aquinói Szent Tamás a szellemi megismerés előzményének tekinti, az ezekhez tartozó képességek összességére a praeambula szót használja (ST I q. 78). Fontos megjegyzés, hogy a belső érzékelést maga még nem szellemi működés, ez az agy működésének az eredménye. A szellemi élet két képessége, a megismerő értelem és a megismerésben felismert jót választó akarat azonban támaszkodnak az állatokkal is közös belső érzékelés képességeire ².

A készség (habitus)

Az ember szellemi életében is fejlődik, a fogantatástól a halálig tartó biológiai pályát végigkíséri a szellemi élet fejlődése, ami jó esetben az ismeretekben és az erényekben való növekedést jelenti. A fejlődés maga anyaghoz kötött jelenség, ez feltételezi az állandó változást, de egyúttal valamilyen cél, célok jelenlétét is. Az állandó változás a megvalósultság hiányára, a képességiségre utal, hiszen a változás valamely képesség (potentia) megvalósultságba (actus) való átmenetét jelenti. A tisztán szellemi (angyali) létezést a megvalósultság nagyobb foka jellemzi, velük kapcsolatban nem beszélhetünk az anyagi világban tapasztalhatóhoz hasonló fejlődésről. Az angyal már teremtésénél fogva a megvalósultság magasabb fokán áll. Tehát az ember szellemi fejlődése is testből és lélekből való összetettségének következménye. Ez egy olyan emberi sajátosság, amellyel az angyalok nem rendelkezneki, nekik például nem kell iskolába járniuk. Ezt az emberi sajátosságot vállalta a megtestesült örök Ige, aki „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2, 52).

Az emberben maga az emberi természet a fogantatástól kezdve ténylegesség, megvalósultság, de ez az „első” ténylegesség az emberi élet folyamán az ember cselekedetei, az ember fejlődése által kiegészítődik a „második” ténylegességekkel. Felmerül azonban a kérdés, hogy maguk a képességek, mindenekelőtt a szellemi megismerés és akarat fejlődhetnek-e vagy pedig csak az ezekből fakadó cselekedetek jelentik a fejlődést. Mint említettük, a tiszta szellemi, angyali létezésben ezek a képességek a megvalósultság magasabb fokán állnak, fejlődésről ilyen értelemben náluk nem beszélhetünk.

A skolasztikus pszichológia szerint magában szellemi képességeinkben, értelmünkben és akaratunkban is lehet fejlődésről beszélni. Az ilyen fejlődés lehetőségét a készségek, a habitus-ok alapozzák meg. A készség a skolasztikus pszichológia és erkölcstan központi fogalma, a készség teszi lehetővé, hogy képességeink (elsősorban értelmünk és akaratunk) bizonyos szerkezetéről, struktúrájáról beszéljünk, anélkül, hogy ezzel megszüntetnénk a képességek képesség jellegét. Szent Tamás erkölcstana az erények köré épül fel, az erények azonban a jóra irányuló készségek. Az élettelen dolgok és az élőlények természetüknél fogva, emberi értelemben vett tudatosság nélkül törekednek a teremtésben kitűzött céljuk felé. Az ember azonban képes a számára kitűzött céltól eltérni. A kifejlődött erények mintegy „második természetet” alkotva képességeinket a cél felé hajlítják, a célnak megfelelő cselekvést megkönnyítik.

A készség tulajdonképpen a képesség és a megvalósultság között helyezkedik el. Készségről csak akkor lehet beszélni, ha a képesség megvalósultsága többféle is lehet. Így a tárgyak földre esésének képességével kapcsolatban nem lehet semmilyen készségről sem beszélni, mert ennek a képességnek csak egyetlen megvalósultsága van: a földre esés. Ha valami nem esik le a földre, ez azért van, mert a képesség megvalósulását valamilyen külső akadály gátolja, például az, hogy a tárgyat az asztal lapja megakadályozza a leesésben. Jóllehet készségről nem beszélhetünk az élettelen tárgyakkal kapcsolatban, mégis a következőkben egy élettelen tárggyal kapcsolatos analógiával szeretnénk megvilágítani a készség fogalmát. Ez az analógia csak azért lehetséges, mert bizonyos körülmények között, a véletlen miatt az élettelen tárgyak esetében is beszélhetünk arról, hogy valamilyen „élettelen” képességnek is többféle megvalósulása lehet ³. A hatlapú dobókocka lapjaira az 1, 2, 3, 4, 5, 6 számok vagy ezeknek megfelelő számú pont van rávésve. A számok úgy helyezkednek el a kockán, hogy az egymással szemközti lapokon lévő számok összege mindig hét. Az egyenletes súlyeloszlású kockának megvan az a képessége, hogy a kocka feldobása után legfelső lapja egyet vagy kettőt vagy hármat vagy négyet vagy ötöt vagy hatot mutat. Ha sokszor dobjuk föl a kockát, a különböző számok gyakorisága nagyjából azonos lesz, mert a kocka ebből a szempontból teljesen szimmetrikus. Ha azonban például a kocka hármas számot tartalmazó lapja alá, a kockában (például fúrással, majd nyomának a lapon való eltüntetésével) valamilyen súlyt (például apró cink vagy ólom darabot) helyezünk, akkor ez a helyzet meg fog változni, a dobások után a felül lévő szám gyakrabban lesz a négyes (3 + 4 = 7), mint a többi szám. Átvitt értelemben azt mondhatjuk, hogy a kocka eredetileg szimmetrikus képességébe valamilyen négyes szám felé „húzó” készséget helyeztünk el. A súly nagysága arányban áll ennek a készségnek az erejével, elég nagy súly esetében előfordulhat, hogy szinte mindig a négyes szám lesz fölül. A kockában lévő teljes szimmetriát tehát a kocka „megcinkelésével” megbontottuk. Elszakadva ettől a nem minden szempontból tökéletes analógiától, azt mondhatjuk, hogy az ember képességeiben is lehetnek olyan készségek, amelyek nem determinálják a képesség megvalósulását olyan módon, ahogyan ezt például a fizikai, kémiai törvények teszik, mégis olyan értelemben megbontják a képesség „szimmetriáját”, hogy ez egy adott megvalósulás felé hajlik. A tiszta képesség felöl nézve a készség valamilyen megvalósulásnak, jóra való készség esetében tökéletességnek tekinthető, de nem a képesség megvalósulásáról van szó, mert a képesség megvalósulása oldaláról nézve a készség képességnek tekinthető. A készség tehát a képesség és megvalósulása között helyezkedik el. A készség valamilyen olyan (nem minden esetben fizikai értelemben vett) elrendezést (dispositio) jelent, amely a képesség egy adott megvalósulása felé irányul. Azokat az elrendezéseket, amelyek csak átmeneti jellegűek, nem szokták készségnek nevezni. Így például a rajtgépen elhelyezkedő rövidtávfutó esetében csak elrendezésről van szó, az edzések által azonban valódi készséget lehet szerezni.

A készségeknek fontos tulajdonsága, hogy intenzitásuk növekedhet vagy csökkenhet. A készségek lehetnek velünk született vagy szerzett készségek. Készségek szerzésére az ad lehetőséget, hogy cselekedeteink valamilyen nyomot hagynak bennünk. Egy adott típusú cselekedet ismételt végrehajtása az ilyen típusú cselekedet végrehajtása felé hajlító készséget eredményez, ezáltal megkönnyítve a cselekedet végrehajtását. Ezért a jó gyakorlása által kialakulnak bennünk az erények, az ismételt rossz cselekedetek pedig rossz irányba hajlító készségeket eredményeznek. A készség jellegzetesen emberi tulajdonság (jóllehet ez nem tudatos formában az állatoknál is előfordulhat, egyes állatok jól idomíthatóak). Az ember szellemi jellegű (értelmi és akarati) készségei nem azonosíthatóak neurobiológiai folyamatokkal, de ezek szerepet játszhatnak ezek kialakulásában. A velünk született készségek lehetnek olyanok, amelyek minden ember készségei, ezek az emberi természetből adódó készségek. Egyik ilyen értelmi készség az ellentmondás elve alkalmazásának a készsége. Az ellentmondás elve nem egy olyan értelemben vett velünk született elv, hogy ez valamilyen, minden ismeret előtti ismeretként jelen lenne bennünk. Míg vannak velünk született készségek, velünk született ismeretek nincsenek, értelmünk kezdeti állapota tényleg leírható a tabula rasa kifejezéssel. Viszont van olyan velünk született készség, amely nem engedi, hogy gondolkodásunkban egyszerre valamit ugyanabból a szempontból létezőnek és nem létezőnek, igaznak és tévesnek tekintsünk. De ez csak készség, értelmünk valami felé hajlása, amellyel szembe is lehet helyezkedni. Az értelmességet el is lehet hanyagolni, amint ezt a modern és posztmodern európai filozófia és teológia gyakorlata többször is tanúsítja. Más velünk született készségek nem minden emberre jellemző készségek, mert ezek saját testi, biológiai adottságainkkal járnak együtt. Ilyen készség lehet például a különleges matematikai érzék, a zene iránti tehetség vagy a hirtelen haragra való hajlam, ”lobbanékony természet”. A velünk született készségek intenzitása is a készség gyakorlásával erősödik, ennek híján vagy a készséggel ellentétes cselekedetek által viszont gyengül.

A tomista ismeretelmélet szerint képességeink és készségeink önmagukban nem ismerhetőek meg. Megismerésünk közvetlen tárgya csak a megvalósulás, a ténylegesen létező lehet. A megvalósulásból tudunk eljutni a készséghez illetve képességhez, ebből pedig ahhoz a természethez, amelynek a képességéről van szó. Magunkat tehát értelmünk és akaratunk működésével párhuzamosan, ennek megvalósultságaival együtt ismerhetjük meg. Ezért nincs valamilyen eleve adott, lényegi önismeret. A lélek tudományos szintű ismeretéhez, de a gyakorlati önismerethez is értelmi és akarati ténylegességeinkből kiindulva jutunk el. A szellemi élet sajátossága az önreflexión alapuló tudatosság. Szellemi életünk tudatosságát éppen az jelenti, hogy amikor megismerünk valamit, akkor ez a megismerés elválaszthatatlan attól az ismerettől, hogy én vagyok az, aki most ezt megismeri, én vagyok az, aki valamit akar.

A fentiek figyelembevételével már kijelölhetjük a lélek működésének néhány olyan területét, amelyekre nem feltétlenül jellemző a tudatosság. Így nem teljesen  tudatosan játszódik le bennünk készségeink felépülése, fejlődése, esetleg lebomlása. Hasonlóan nincs tapasztalás előtti tudatos ismeretünk a velünk született, esetleg örökölt készségeinkről se. De említhetnénk a különböző dolgokra vonatkozó emlékeinket is. Emlékezetünk, memóriánk tartalma ebben a pillanatban már nem tudatosan ismert, fölfogott tartalom, de megvan a készségünk arra, hogy az emlékezéssel emlékezetünk tartalmát ismét tudatossá tegyük. Első pillanatra a tomista értelemben vett tudattalan és tudatunk viszonya viszonylag egyszerű: ami bennünk nem tudatos, az képességeink, készségeink megvalósultságai, aktusai által válnak megismerhetővé, tudatossá. A modern mélylélektan a tomista pszichológiával összhangban vallja, hogy lelkünk lényegének, teljességének, mélységének közvetlen, tudatos megismerésére nem vagyunk képesek, az erről szóló ismeret csak közvetített ismeret. A tomista pszichológia szerint az ilyen ismereteket lelkünk tudatos megnyilvánulásai közvetítik. A mélylélektan, a pszichoanalízis szerint viszont léteznek az ismereteknek  olyan csatornái is, amelyek éppen a tudatosságnak valamilyen gyengítése, kiiktatása által valósulnak meg. Ilyen csatornák például az álom vagy a különböző asszociációs módszerek alkalmazása. Az álmokkal való foglalkozás fontos része  a mélylélektannak. Szó van a tudatos és a tudattalan közti feszültségekről is, amelyek enyhébb esetekben neurózishoz, súlyosabb esetekben pszichózishoz vezethetnek. A gyógyulást pedig sokszor éppen az hozza meg, hogy a tudattalan tartamok tudatossá válnak a pszichoanalízis folyamán. Az egyik következő bejegyzés ezekkel a kérdéssekkel foglalkozik majd.