Havi archívum: november 2015

Az együtt érző Isten. 1. rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófiai istentan,teológia,teremtés Hozzászólás

Ferenc pápa december 8-án, a Szeplötelen Fogantatás ünnepén megnyitja az irgalmasság rendkívüli szent évét. Természetes és természetfölötti életünket Isten irgalmasságának köszönhetjük. A megváltás műve az irgalmasság műve. Kasper bíboros irgalmasságról szóló könyvében 1 panaszkodik, hogy a teológia elhanyagolja az irgalmasság témáját. Van olyan dogmatika könyv, amely mindössze nyolc sort szentel az irgalmasságnak, mint Isten tulajdonságának. Kasper bíboros kritikáját nem érzem jogosnak, hiszen a dogmatika könyvek másról sem szólnak, mint Isten irgalmas szeretetéről, hiszen ez a motívuma a teremtésnek, a megváltásnak és a megszentelésnek.

Az irgalmasság lényege a bajban lévővel, a valami rosszat elszenvedővel való olyan együttérzés, együtt érző szeretet, amely arra indítja az irgalmas embert, hogy cselekedetekkel próbálja meg a rosszat megszüntetni vagy mérsékelni. Az együttérzés alapja egyrészt a szeretet, amelynek következtében a rosszat elszenvedőt velünk valamilyen egységben lévőnek, hozzánk tartozónak tekintjük, másrészt közös emberi természetünk miatt a rossz minket is érinthet, ezt mi is elszenvedhetjük, tudjuk tehát, miről van szó (ST II/II q. 30). Az igazi együtt érző szeretet együtt szenvedést is jelent. Ezen a ponton azonban felmerül a kérdés, hogy lehet-e Isten irgalmas, együtt érző olyan mértékig, hogy együtt szenvedjen velünk. Isten együtt szenvedésének, egyáltalán Isten szenvedésének a kérdése a huszadik századi teológia egyik központi kérdésévé vált. A keresztény hagyomány szilárd álláspontja az, hogy Isten nem képes a szenvedésre, a huszadik században viszont voltak olyan teológusok, akik úgy vélték, hogy Isten velünk együtt szenvedése most már az „új ortodoxia” álláspontja. Ennek a bejegyzésnek a további részében két cikk alapján (itt és itt) áttekintést adunk a huszadik század ezzel a kérdéssel foglalkozó teológiájáról.

Az Isten változatlanságát és ennek következtében szenvedéstől mentességét (impassibilitas, apatheia) valló keresztény tanítás huszadik századbeli, meglehetősen elterjedt elutasítása három véleményen alapul:

  1. A kereszténység az eredeti szentírási istenképet eltorzította a hellenizmus, a görög filozófia hatására. Isten görög filozófia alapján vallott változatlansága ellentmond az Ószövetség istenképének, amely Istent többször érzelmeiben változónak mutatja be.
  2. Az emberi szenvedés huszadik századi tapasztalata, a háborúk, a diktatúrák által okozott mérhetetlen szenvedés után már nem lehet olyan Istenre gondolni, aki nem szenved együtt az emberrel, aki mindezt részvétlenül tűri, megengedi.
  3. Kant után már nem lehet olyan metafizikai istenismeretről beszélni, amely metafizikai gondolatmenetek eredményeként állítja, hogy a teljesen egyszerű Isten változatlan és így szenvedéstől mentes. A sztatikus, metafizikai istenfogalom helyett (Hegel majd tőle függetlenül Alfred North Whitehead hatására) egy dinamikus istenfogalmat helyeznek előtérben, amely történésekben, folyamatokban bontakozik ki (folyamat-teológia). Ezért a változatlanságot és vele együtt a szenvedéstől mentességet tükröző metafizikai istenfogalom helyét át kell vennie a világgal kölcsönhatásban lévő, az emberrel együtt szenvedő Isten képének.

Napjaink nem katolikus és katolikus teológiájában elterjedtté vált a fentiekben vázolt álláspont. Néhány ismertebb protestáns teológus, akik valamilyen szempontból osztják ezt az álláspontot: Karl Barth, Jürgen Moltmanm, Eberhard Jüngel, Wolfhart Pannenberg. Néhány katolikus név: Raniero Cantalamessa, Hans-Urs von Balthasar, Jon Sobrino. Ferenc pápa mondja egyik beszédében: „És Jézusnak ez a sírása az Atyaisten sírása, aki mindannyiunkat magához akar ölelni”.

Az persze első pillanatra nyilvánvaló, hogy Ferenc pápa szavait nem szószerinti értelemben kell venni, hiszen Istennek, a szellemi létezőnek nincs szeme, így könnyei sem lehetnek, tehát nem tud úgy sírni, mint az ember. Jézus ember és ezért meg tudta síratni Jeruzsálemet emberi könnyekkel. A kalkhedóni zsinat azonban elítéli azt az álláspontot, amely szerint „az Egyszülött isteni természete szenvedni képes” (DH 300). Így a csak isteni természettel rendelkező „Atyaisten sírása” nem minden probléma nélkül való kifejezés, hiszen a sírás a szenvedés jele. (Persze örömünkben is sírhatunk, de itt nyilvánvalóan nem erről van szó.) A fentiek is mutatják, hogy napjainkra mennyire elterjedt a legfeljebb 150 éves nézet, amelynek összeegyeztetése a kalkhedóni dogmával nem teljesen problémamentes.

De miről is van itt szó valójában, mi a kérdés a „tétje”? Szent Ágoston magyarul nem könnyen visszaadható, Istenre vonatkozó szavai (superimo supremo meo, intimior intimo meo) jelzik azt a feszültséget, amelyet az ember Istennel kapcsolatban érez. Egyrészt Isten végtelenül más, mint én, végtelenül nagyobb, mint én, teljesen fölöttem áll, másrészt mégis a vele való legnagyobb közelségre vágyom. Ez a vágyott kapcsolat nem helyettesíthető semmilyen emberi kapcsolattal, van valami bennem, ami csak Istennek szól, amit csak Isten szólíthat meg. Az embernek ez a vágya nem beteljesületlen vágy, Isten szólt az emberhez. Ha azonban az ember nehéznek tartja ennek a feszültségnek az elviselését, akkor megpróbálja magához alakítani Istent. Ez azért is lehetséges, mert az ember vele kapcsolatban is az emberi nyelv szavait használja, sőt még Isten is ezen a nyelven szól az emberhez. El kell azonban fogadnunk, hogy Istenről emberi szavainkkal csak analóg értelemben beszélhetünk. Isten másként jó, mint mi, másként együtt érző, mint mi. Ez a másság azonban nem annak a gyökeres tagadása, ami bennünk jó, ami  bennünk együttérzés, hanem ezeknek kiszabadítása teremtettségünk korlátaiból, végességünkből. A szenvedés az ember sajátossága, Isten nem tud szenvedni. A megtestesülés és a megváltás misztériumában azonban az, aki Isten, emberi természetünket vette fel, és így isteni személyében, emberi természete által szenvedett és halt meg értünk.

A huszadik század fentiekben jellemzett teológiai irányzataiban tulajdonképpen az az antropológiai fordulat teljesedik be, amelyben a két pólúsú szemlélet (Isten és ember) egy pólúsú lett: mindennek a mértéke az ember, még Istennek is. Így már nem lehet Istenről anélkül beszélni és gondolkodni, hogy az ember szükséges kiegészítőként ne kerülne szóba. Ebben a gondolkodásmódban az ember Istentől függése mellet, ha nem is mindig tudatosan, hanem rejtve, megjelenik Isten embertől való valamilyen függése is. Az önmagában létező Istenről, Isten belső szentháromsági életéről szóló beszéd  ezért idegennek hat ezen teológiai keretek között. Ez a gondolkodásmód azonban már nincs összhangban a keresztény hittel és hagyománnyal.

A fentiekben vázolt új teológiának valójában az alapjai tévesek, nem látja helyesen a Teremtő és a teremtmény közti viszonyt, ezért a következő bejegyzésben először ezzel foglalkozunk.

Jegyzetek:

  1. Walter Kasper: Az irgalmasság: az evangélium lényege és a keresztény élet kulcsa ↩

A hitletétemény és a dogmák

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret Hozzászólás

Az Egyház tanítása szerint az isteni kinyilatkoztatás az apostolok korának elmúltával lezárult. Ez azt jelenti, hogy Isten, elsősorban Jézus Krisztusban, az ő apostolai által már mindent elmondott az emberiségnek, ami az üdvösséghez szükséges. Ami még hátra van a történelemben, az a kinyilatkoztatás befogadása az eljövendő generációk által. A kinyilatkoztatás tartalmát az Egyházban az egymást követő generációk adják át egymásnak. Az átadással kapcsolatban a „hitletétemény”, a „depositum fidei” kifejezést használják. A hitletétemény fogalmához csatlakozik annak a két forrásnak a megnevezése, amelyen keresztül a kinyilatkoztatás eljut hozzánk. Ezek a források a Szentírás és a Szenthagyomány. Maga a hitletétemény dinamikusan meghatározható fogalom. A Katolikus Egyház Katekizmusa szavaival mondhatjuk, hogy „a hitletéteményt,  amit a Szenthagyomány és a Szentírás tartalmaz, az apostolok az egész Egyházra bízták” (84).

A Szentírás és a Szenthagyomány nem adják meg a hit tartalmainak rendszerezett leírását, de a hit átadása megkövetelheti rövid összefoglalások, felsorolások, hitvallások vagy a hit titkainak rendszerezett formában, például katekizmus formájában való átadását. Így tehát nem lehet elkerülni azt, hogy a hittel kapcsolatban az apostoli kort követően is szülessenek megfogalmazások. Másrészt a hit titkai ugyan értelmünk által fel nem ismerhető, teljesen át nem látható titkok, de mégsem nélkülözik az értelmi megközelítés lehetőségét. A hittitkok értelmi feldolgozása azonban a történelem tanúsága szerint nem mentes a tévedésektől. A tévedések olyan megállapításokhoz vezetnek, amelyek ellentétesek a hitletétemény tartalmával. Ezért az Egyház tanítóhivatala időnként tévedhetetlen dogmák formájában megfogalmazza, hogy mi része és mi nem része a hitletéteménynek, illetve mi ellentétes a hitletéteménnyel.

A Szentírás, a Szenthagyomány, a hitletétemény, az Egyházi Tanítóhivatal tehát szorosan összetartozó fogalmak. Ennek az összetartozásnak a megbontásával éppen a hitletétemény sértetlen átadása hiúsulna meg.

A hitletétemény tehát, mint az apostoli korral lezárult kinyilatkoztatás hordozója, változatlan, lezárt. Másrészt ezt a történelem folyamán értelmezik és ezen értelmezéssel kapcsolatban fejlődésről is beszélhetünk. A történelemben más esetekben is találkozunk olyan ismeretrendszerekkel, ahol az ismereteknek a magja lezárt, ugyanakkor a magnak a kibontása hosszú történeti folyamat lehet. Például az euklideszi geometria axiómáinak megállapítása (és a fogalmak meghatározása) után ezekből még évszázadokkal később is új tételeket vezethetünk le, anélkül, hogy az axiómáinkat változtatni kellene. Azt is mondhatjuk, hogy ezeket a tételeket az axiómák bennfoglalóan, implicite tartalmazzák, a tétel megfogalmazása és bizonyítása tulajdonképpen ezt az bennfoglalt, implicit ismeretet teszi kifejezetté, explicitté. Ez a modell nyilvánvalóan távol van a dogmafejlődés folyamatától, de a bennfoglalt-kifejezett, implicit-explicit fogalompárokat használhatjuk a dogmafejlődés esetére is. A bennfoglaltból a kifejezetté válás útja a geometriában az axiómákból való logikai levezetés. A dogmafejlődés esetében nyilván ennél jóval összetettebb dologról van szó, de a logikai levezetés a hitletétemény és egyes dogmák viszonyára is alkalmazható. A hitletéteményben lévő, nem kifejezett állítások a logikai levezetés által kifejezett állításokká válhatnak, azonban a hitletétemény jellege miatt nem ez a dogmafejlődés egyetlen útja.

A kinyilatkoztatás hitben történő befogadása természetfölötti történés, ez kegyelem nélkül nem lehetséges. A hit által elfogadott igazságot nem valamilyen logikai levezetés ereje vagy a tapasztalat tanúsága által fogadjuk el, a hit igazsága esetében a döntő a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ez a természetfölötti motívum a kegyelem hatásának az eredménye. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a hit igazságainak tartalmával. Ezzel kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat Dei Filius dokumentuma így ír (DH 3016):

Ugyan a hit által megvilágított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut, mindamellett soha sem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azokat az igazságokat, amelyek az ő [az emberi ész] saját tárgyait képezik.

A fenti idézet kijelölheti a dogmafejlődés útját is. Ez a fejlődés a közösségi, az Egyház általi megértés fejlődése. Ez hatással van az egyéni megértésre, de nem jelenti azt, hogy a hittitok mélységének egyéni megértése ne előzhetné meg ezt  a fejlődést. A megértés mint tevékenység valami bennfoglaltnak, a megértendőnek a kifejezetté, megértetté válását jelenti. Arra a kérdésre, hogy a hittitkoknak mi az a különlegessége, ami a megértésben való olyan előrehaladást tesz lehetővé, amelyhez nem kell új kinyilatkoztatott ismeret, de amely megértés itt a földön soha le nem zárul, az 1. Vatikáni Zsinat szövegének a következő része adja meg a választ:

Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják az emberi értelemet, hogy még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is mindig magának a hitnek fátyola fogja takarni és egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” [2Kor 5,6sk].

A hit igazságait földi életünkben emberi fogalmaink segítségével ragadjuk meg, emberi szavainkkal fejezzük ki. Fogalmaink, szavaink azonban nem vonatkoznak egyértelműen Istenre, ezek csak analógiát, hasonlóságot fejeznek ki. Az analóg fogalmak homályosabb, lazább egységet képviselnek, mint az egyértelmű fogalmak. Maga az analóg fogalom ugyan egy, de a különbségektől teljesen még a fogalom szintjén sem tudunk elvonatkoztatni. Az egyértelmű fogalom esetében a fogalom körébe eső dolgok közti különbségtől eltekinthetünk, ilyen absztrakció által jutunk el például az ember egyértelmű fogalmához, amely alkalmazható Péterre és Pálra egyaránt, jóllehet Péter és Pál különböző emberek. Az analóg fogalomalkalmazásban azonban eredendően és fölszámolhatatlanul megvan a hasonlóság és a különbség, hiszen ha a különbségtől el lehetne vonatkoztatni, akkor nem hasonlóságról, hanem a fogalom szintjén azonosságról lenne szó. A homály, ebből következően megszüntethetetlen, mert hiányzik az egyértelműség határozottsága, világossága.

Az analóg fogalmak használata mégis valódi, jóllehet nem teljes megértésre vezet. Ebben a megértésben van haladás, fejlődés, anélkül, hogy új információra, új kinyilatkoztatásra lenne szükség. Sokszor a fejlődés első lépése az, amikor a kinyilatkoztatás forrásaiból megismert titkokkal kapcsolatban más, emberi megismerésből vett fogalmakat, szavakat használnak. Erre tulajdonképpen már a Szentírásban is találunk példát. Szent János evangéliuma első fejezetében a Logosz, az Ige szót alkalmazta az öröktől fogva létező Fiúval kapcsolatban. A keresztény ókorban kezdték el a személy és a természet fogalmait a Szentháromságra és Jézus Krisztusra alkalmazni. Az eretnekségek sokszor akkor születtek, amikor a fogalmak analóg használata helyett valamilyen egyértelműségre törekedtek, a hasonlóságot olyan egyértelműségben oldották fel, amely a megszokott emberi használat egyértelműsége.

Teremtett világunkban a személyes különbségek alatt egy olyan különbség is van, amely a személyalatti világban is megtalálható. Péter és Pál nem csak személyes tulajdonságaikban különböznek egymástól, hanem úgy is, ahogyan például két személytelen fa különbözik egymástól. A személyes különbség elválaszthatatlan attól a különbségtől, amely szerint maguk a személyek önmagukban álló, egymástól független létezők. A modalizmus eretneksége Istenre is a megszokott használat szerint alkalmazta a  személy fogalmát, ezért szerinte az egyetlen Istenben csak egyetlen igazi személy lehet, így az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak Isten üdvtörténetben megmutatkozó arcait jelentik. Az ugyancsak egyértelmű fogalomhasználatra törekvő arianizmus viszont elismeri az Atya és a Fiú személye közti különbséget, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy az Atya és a Fiú végső soron két önmagában álló létező. Minthogy azonban csak egyetlen Isten van, ezért csak az Atya tekinthető Istennek, a Fiú csak hozzá hasonló. Az igaz hit a személy fogalom analóg használatának a következetes fenntartása: ez csak az isteni és emberi személyek közti hasonlóságra utal. Ez a hasonlóság azonban nem zárja ki azt az eltérést, hogy Isten esetében a személyességből adódó különbségek (ellentétben a teremtett személyek esetével) nem tételezik fel három egymástól független önálló létező, azaz három isten létezését. Az Atya és a Fiú csak a Fiú születése által különböznek egymástól. A Szentlélek csak az Atyától és Fiútól való származás által különbözik az Atyától és a Fiútól. A szentháromsági személyek létezése tehát nem a teremtett személyek önmagában álló létezése, ez teljesen egymásra utalt létezés. A személyekben megmutatkozó háromság és az isteni lényegben megmutatkozó egység tehát felfoghatatlan titok, de a személy fogalmának analóg használata mégis elmélyíti a titok megértését.

Az is tapasztalatunk, hogy egy létező csak a hozzá tartozó működési mód szerint működhet. Egy oxigénatom nem működhet hidrogénatomként és egy hidrogénatom nem működhet oxigénatomként. Ezt a tapasztalatot úgyis megfogalmazhatjuk, hogy egy létezőhöz csak egyetlen, működési módját meghatározó természet tartozhat. Egy emberi személy tehát csak emberként működhet. Az első krisztológiai eretnekségek ragaszkodtak a tapasztalati világunkban egyértelműen érvényesülő „egyetlen személy, egyetlen természet” elvhez. Ebből következően vagy a nesztorianizmus vagy a monofizitzmus álláspontjára kellett helyezkedniök: Jézus Krisztus vagy csak ember vagy csak Isten. Az ortodoxia ebben az esetben is a személy szó analóg használatának fenntartását jelentette: a második isteni személy, az Ige képes felvenni az emberi természetet is, és ezáltal az Ige egyetlen személye isteni és emberi személy. A személy fogalmának teremtett világra korlátozott, egyértelmű használata még egyszer megjelent a monotheletizmus eretnekségében, amikor az Ige személyére alkalmazták a tapasztalati világunkra kétségtelenül jellemző „egyetlen személy, egyetlen akarat” elvet. Az alapvető szentháromságtani és krisztológiai dogmák tehát nem adtak semmit a hitletéteményhez, szövegeik a természet és személy fogalmak analóg értelmezését tükrözik, a hit titkainak titok jellegét őrzik meg az egyértelműsítő törekvésekkel szemben 1.

Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, a dogmák sémája úgy foglalható össze, hogy ezek olyan kijelentések, amelyekben az emberi tapasztalatból származó fogalmaink, szavaink szerepelnek (ez nem is lehet másként), de ezek a kijelentések éppen emberi  tapasztalatunkat meghaladó dolgokat állítanak. A dogmában tulajdonképpen a fogalmak által jelzett hasonlóság és az Istenre és teremtettségre való alkalmazhatóságban lévő végtelen különbség egyszerre van jelen. Nem dogma, de igen jól tükrözi ezt a kettősséget a tomista szentháromságtan relatio subsistens kifejezése. A szentháromsági személyek olyan tiszta vonatkozások, amelyek fennállásához nem szükséges semmilyen őket hordozó alany. A vonatkozás analóg fogalma jelöli mind az isteni személyeket, mind a világunkban tapasztalható vonatkozásokat a hasonlóság alapján, a subsistens szó azonban kifejezi a szó által jelöltek közti végtelen különbséget.

A dogmák által nyujtott megértés helyes, tévedéstől mentes megértés. Ez a megértés nem szünteti meg a hittitkok titok jellegét, hanem éppen megőrzi azt. A dogmákhoz való eljutás folyamata az emberi gondolkozás folyamata, amelyet Isten segítő kegyelme támogat. Ez a támogatás nem jelent újabb kinyilatkoztatást, hanem olyan segítséget, amely biztosítja azt, hogy a gondolkodás tévútjait elkerüljék. A dogmák tévehetetlensége az Egyháznak adott karizma.

A dogmák fejlődésével kapcsolatban ebben a bejegyzésben elsősorban az analóg fogalmak használatából adódó lehetőségekről volt szó. A kifejezettebb, pontosabb, de még mindig analóg fogalmak használata következtében olyan összefüggések, vonatkozások is jobban előtűnhetnek, kifejezettebbé válhatnak, amelyek bennfoglaltan jelen vannak a hitletéteményben, de a megértés szempontjából még nem váltak kifejezetté. Jézus Krisztus istenségének kifejezett megfogalmazása maga után vonja a mariológia alapdogmájának, Mária istenanyasága dogmájának kifejezett megfogalmazását. A mariológiai dogmák fejlődésének két kiemelkedő állomása a Szeplötelen Fogantatás (1854) és Mária mennybevétele (1950) dogmáinak a kijelentése.

Jegyzetek:

  1. Journet bíboros könyvében (What is Dogma?) az eretnekségek racionalizáló törekvéseiről beszél. ↩

Napló: 2015 november

Szerző: matthaios Kategória: KV írások 1 hozzászólás

November 28.

Az Egyház Mária-tisztelete és a szombati nap között különleges kapcsolat van. Az a szombati nap, amelyre nem esik ünnep 1, Szűz Máriának van szentelve. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombatra. Jézus biológiailag Márián keresztül kapcsolódik a zsidó néphez, Szent Józsefen keresztül ez a kapcsolat csak jogi kapcsolat. Az Ószövetség szombatjának a helyét az Újszövetségben a feltámadás ünnepe, a vasárnap vette át. A szombat, a teremtés teljességének, Isten nyugalmának a napja azonban előre jelezte az új teremtés kezdetének, a feltámadásnak a napját. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombat ünnepére, de ez már a vasárnap vigíliája. Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása előre jelzi a megtestesülést, amely pillanatának egyetlen tanúja Mária volt és jelzi azt a megváltást, amelynek ereje megóvta őt fogantatásától kezdve Ádám örökségétől, a leszármazás útján terjedő áteredő bűntől.

November 26.

Képek két templomról. Az első kép az új debreceni Szent György-templom képe. A második egy mexikói barokk templom képe. A mise a templomban egy turista csoportnak tartott mise. További szöveg helyett: nekem a második jobban tetszik.

November 18.

A második párizsi merénylet után önkéntelenül Jézus Krisztus szavai (Lk 13, 1-5) jutnak az ember eszébe: én is ott lehettem volna, ha a merényletet a budapesti metrón követték volna el:

Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

Ez a reakció bizony eltér a világ média által közvetített egyetemes szolidaritásának a megnyilvánulásától. Pedig Jézus éppen a mélyebb szolidaritásra figyelmeztet: ezek az áldozatok a mi sorsunkat élték meg egyetlen eseménybe sűrítve. Ők olyan testvéreink voltak, akik számára lejárt a földi élet ideje. Életüket az Európa elleni háború egyik csatájában vesztették el. Európa ismét az iszlám hódítás céltáblájává lehet, de erről a kereszténység utáni Európa nem szívesen vesz tudomást. Most az értékeit, erkölcsi erejét, erkölcsi felsőbbségét hangsúlyozza, de elfelejti azt, hogy ezek gyökere az a kereszténység, amelyet sokszor elutasít. Ezért ez az erő egyre inkább gyengeséggé válik, mert a (Ferenc pápa kedvenc jelzőjét használva) világi, szekuláris bölcsesség van mögötte a kereszt ereje helyett.

Isten megengedte, hogy testvéreinket halomra öljék. Ő azonban a rosszat csak azért engedi meg, mert végül ennek a sötétségét jóságának mérhetetlenül nagyobb fényessége oszlatja el. Isten nem feledkezik meg áldozatul esett testvéreinkről, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete személy szerint vonatkozik rájuk.

November 10.

Sok szó esik mostanában az irgalmasságról. December 8-án Ferenc pápa megnyitja az irgalmasság évét. Az elvált „újra házasodottak” áldoztatásával kapcsolatban Kasper bíboros és az őt követő német, osztrák, svájci püspökök az irgalmasság győzelmét szeretnék elérni a merev, jogi szemlélettel szemben.

Mi emberek sokszor ellentétet látunk az irgalmasság és igazságosság között. Az igazságosság lényege az, hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár. Az irgalmasságban viszont arról van szó, hogy a valamilyen szükséget szenvedőnek olyasmit adjunk, ami az tőlünk nem járna, de az iránta való szeretetből, együttérzésből mégis megadjuk ezt neki vagy elengedünk valamit, ami tőle nekünk járna. Előfordulhat, hogy az irgalmasság és az igazságosság együtt járnak, mert a szükséget szenvedőnek járhat is az, amit irgalmasságból adunk neki. Így egy igazságtalan világrend miatt szenvedőknek valamilyen értelemben jár az, hogy szükségeiket enyhítsék, tehát ezzel nemcsak az irgalmasságot, hanem az igazságosságot is gyakorolják.

Minthogy az ember véges lény, lehetőségei korlátozottak, előfordulhat, hogy az igazságosság és irgalmasság szempontjai egy konkrét esetben szembenálló szempontokként jelennek meg. A család tagjainak az igazságosság alapján jár a róluk való gondoskodás. Tehát az irgalmasság nem lehet indok ennek a gondoskodásnak az elhanyagolására.

Az emberi viszonyainkban megélt igazságosság és irgalmasság erényeit nem lehet egy az egyben alkalmazni Istennel kapcsolatban. Az igazságosság tulajdonképpen egy kétoldalú kapcsolatra utal: valakinek jár valami, amit nekünk meg kell adni neki. Ha az igazságosság ember-ember közti viszonyát az Isten és ember közti viszonnyal hasonlítjuk össze, akkor gyökeres különbségekkel találkozunk. Mi tartozunk Istennek, mert mindent tőle kaptunk, Istennel szemben azonban semmilyen követelésünk nem lehet. Isten esetében tehát csak a felénk irányú irgalmasságról lehet szó. Ezen irgalmasság eredménye lehet, hogy mégis  – valamilyen átvitt értelemben – Isten „kötelezettséget” vállal a szövetségekben vagy akár a teremtésben is, amelynek Isten nem mond ellen. A kötelezettség helyett azonban inkább Isten hűségéről helyes beszélni.

Így tehát életünkben – a végső soron az egymással való egyenlőségből fakadó – igazságosság mellett gyakoroljuk az irgalmasságot, amelyre nem az igazságosság, hanem a szeretet indít. Isten azonban csak irgalmasságot gyakorol velünk szemben. Az irgalmasság gyakorlásában hasonlóvá kell válnunk Istenhez, de vele soha nem lehetünk egyenlők. Az irgalmasság igazságosságtól elszakított gyakorlása azonban végső soron nem veszi figyelembe teremtettségünket. Isten irgalmas szeretetének szinte felfoghatatlan jele a megváltás, amelynek következtében a bűnét őszintén megbánónak eltörlődnek a még akármilyen súlyos bűnei is. Az ember azonban nem nyilatkozhat úgy, hogy ennek az irgalmasságnak a befogadásához nem szükséges az őszinte bánat. Ehhez senkinek sincs joga, ezt a jogtalanságot éppen az igazságosság tiltja. Az irgalmasság ilyen gyakorlása valójában a legnagyobb irgalmatlanság.

November 4.

Az Egyház ma tartja Borromei Szent Károly bíboros, milánói érsek ünnepét. Érdekes, hogy az utolsó évszázadokban milyen kevés püspököt avattak szentté. A másik szent püspök Szalézi Szent Ferenc. Az utóbbi évszázadok többi szent püspöke üldözöttek, vértanúk voltak. Magának a püspöki hivatalnak szentként való betöltésére az Egyház szentté avatási eljárásai alapján kevesebb példát találunk. Még azt is mondhatnánk, hogy ez a hivatal az utóbbi évszázadokban a lélekre nézve veszélyes hivatal lehet, hiszen sok szent (és boldog) pápáról, papról, szerzetesről, szerzetesnőről, világiról tudunk, de ritkább a szent püspök. A keresztény ókor pedig a  (nemcsak vértanú) szent püspökök kora volt.

Kétségtelen, hogy egy egyházmegye irányítása olyan képességeket kíván, amelyeket talán mai szóval menedzseri képességeknek mondanánk. A püspök feladata egy nagy és bonyolult szervezet irányítása, figyelnie kell a gazdasági kérdésekre, ügyelnie kell a médiára, a humán erőforrások menedzselése (HRO, Human Resourcement Management) ugyancsak feladata. Ezek bizony nem kis feladatok és nem is akárki képes ezeknek a feladatoknak a megfelelő ellátására. Ráadásul ezeket a feladatokat nemcsak pár évig kell ellátnia. A püspök esetében nem beszélhetünk arról, hogy miután sikeresen betöltötte feladatát, új feladatok után nézhet. Ő el van jegyezve egyházmegyéjével és ez a „jegyesség” általában csak 75 éves korában szűnhet meg.

A püspök, az apostolok utóda. A szentelések láncolatán keresztül közvetlenül kapcsolódik azokhoz, akik Jézus megbízásából az Egyháza oszlopai lettek. A püspök egyházmegyéje főpapja. A liturgia kiemelt eseménye az a püspöki szentmise, amelyen a püspököt egyházmegyéje veszi körül és egyházmegyéje jelenlétében, Jézus Krisztust, az Örök Főpapot megjelenítve mutatja be a szentmise áldozatát.

A püspök egyházmegyéje legfőbb tanítója, papjai segítőtársai ennek a hivatalnak a betöltésében. Érdekes, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának a „célközönsége” nem annyira a világi hívek, hanem a püspökök. Benedek pápa írja a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát kísérő motu proprio-jában: „A Katolikus Egyház Katekizmusa ugyanis elsősorban a püspököknek szólt, mint az Egyház tanításának biztos és hiteles alapszövege, főként a helyi katekizmusok kidolgozásának céljára”. (A Kompendium a hagyományos kérdés-felelet formájában íródott, kisebb terjedelmű könyv, általános használatra.) A püspök feladata egyházmegyéjében a hitletétemény, a depositum fidei őrzése és a tanításban való továbbadása.

A római pápával egységben lévő püspök képviseli az apostoloktól eredő kormányzó hatalmat egyházmegyéjében. Az egyházjog ennek a hatalomnak jelölésére a joghatóság, iurisdictio szót használja.

Jézus ezt mondta apostolainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk 10, 16). Ezek a szavak most elsősorban a római pápával egységben lévő, egyházmegyéjében tanító és kormányzó püspökre vonatkoznak. A püspöki feladat tehát igen nehéz és felelősségteljes, az egyházmegyében élő hívek üdvösség felé vezetéséről van szó. Hasonlóan nagy a felelőség a püspökök kinevezésével kapcsolatban is.

Jegyzetek:

  1. A régi liturgia nem ismerte a szentek kötelező emléknapját, ezt is ünnepnek tekintették. ↩