Néhány gondolat a dogmafejlődésről

Az előző bejegyzésben beszéltünk a teológia és a természettudományok (például a fizika) fejlődésének a különbségéről. A természettudományok a tapasztalható világból származó, érzékelhető adatok által jutnak új információhoz. Ezek feldolgozásával keletkeznek a természettudományos elméletek, ezek az adatok kényszerítik a természettudományt a régi elméletek elvetésére, javítására, tökéletesítésére. Napjainkra az új adatokhoz való hozzájutás egyre körülményesebbé válik, a legfontosabb kísérletek elvégzéséhez egyre nagyobb energia, a mérésekhez pedig elképesztő pontosság szükséges, ezért néha a mérési eszközöket a világűrbe kell telepíteni, ahol a földi körülmények zavaró hatása kiküszöbölhető. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a fizika kísérletek, megfigyelések nélkül nem tud tovább fejlődni.

A kinyilatkoztatás információforrása Isten szava. Ez a szó közvetlenül jutott el a prófétákhoz, az általános esetben azonban Isten próféták által közvetített szaváról volt szó. Az Ige megtestesülésében már Isten szava nem az Istentől különböző próféták által jut el hozzánk, hanem annak a Jézus Krisztusnak a szavai, tettei által, aki ugyanaz a személy, mint az Ige. Ennek a szónak kiváltságos befogadói a Jézus Krisztus által választott apostolok voltak. A Jézus mennybemenetelét követő időben, a Szentlélek eljövetele után a kinyilatkoztatás még nem zárult le. Így például a nemzetek apostolát, Szent Pált Jézus Krisztus személyesen hívta meg az apostoli feladatra és általa magáról olyan kinyilatkoztatást adott, amely az egész, egyetemes egyháznak szól. Az utolsó apostol halálával azonban megszűnt az a személyes vonatkozás, amely a történelmileg köztünk élt Igéhez kötődött. Így megszűnt az a történelmi referencia, amelyre az apostoli tanítás, az apostoli hagyomány valamilyen értelemben vett bővülése alapozódhatott volna. Isten egész világnak szóló, történelemben megvalósuló kinyilatkoztatása tehát az utolsó apostol halálával befejeződött. Az üdvtörténet ezen végső szakaszában Isten már nem ad olyan új információt, amely többletet jelentene a saját Fiában, Jézus Krisztusban adott tanításhoz képest.

Amint arra az előzőekben is rámutattunk, ez a döntő különbség az emberiség, a tudományok fejlődése, és a dogmák fejlődése között. Ugyanis lehet a dogmák fejlődéséről is beszélni. Ennek a fejlődésnek nyilvánvaló jele az új dogmák kimondása. Így Mária mennybevételének dogmáját 1950-ben jelentette ki XII. Piusz pápa. Joggal merül fel a kérdés, ha Isten egész világnak szóló kinyilatkoztatása lezárult, hogyan lehetséges egyáltalán új dogmák kimondása. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – ezzel a kérdéssel foglalkozunk.

Az isteni kinyilatkoztatás befogadója a hívő ember, a közösségi befogadó pedig Egyház. Míg a tudományok fejlődése értelmünk természetes adottságainak a kibontakozása által történik, Isten szavának a befogadása a hitben Isten kegyelmi adománya. Ez a kegyelmi adomány nem iktatja ki értelmünk természetes működését, ez együttműködik a kegyelemmel, de az eredmény, a hit ismerete elsősorban nem értelmünk működésének eredménye. A hit ismerete Istenre, Isten és ember – elsősorban természetfölötti – kapcsolatára vonatkozik. A kinyilatkoztatás közvetítő eszköze, „médiája” azonban az emberi szó, az ez által jelzett emberi fogalom. Több régebbi bejegyzés foglalkozott már azzal, hogy emberi szavaink, fogalmaink analóg értelemben alkalmazhatóak Istenre, Isten cselekedeteire. Az analóg fogalmak, szavak nem egyértelműen vonatkoznak valamire, hanem csak a dolgok közti hasonlóságra utalnak. Van amikor a hasonlóság oly módon feloldható, hogy ebben találunk valamilyen egyértelmű és eltérő mozzanatot. Így például a háromszögek hasonlóságában egyértelmű az oldalak közti arány (például 3:4:5) és különböző az oldalak hossza (például 6, 8, 10). A hit ismereteire alkalmazott analógia általában nem ilyen. A teremtett dologra és Istenre alkalmazott fogalom elemzése folyamán nem találunk semmilyen egyértelműségre utaló mozzanatot, a hasonlóság így nem feloldható, nem vezethető vissza. Az elsősorban a teremtett dolgokra vonatkozó fogalom alkalmazása Istenre, Isten misztériumaira együtt járhat azzal, hogy az alkalmazás folyamán olyan dolgokat kell kizárnunk, amelyek a teremtettségre utalnak. Erről van szó például akkor, amikor a második isteni személyt Fiúnak nevezzük. A teremtett világban a fiúság olyan apaságot feltételez, amelyben az apa a fiút időben megelőzően létezik, az apa létesítő oka fiának. Az Ige fiúsága esetén ezt a teremtett világra jellemző mozzanatot ki kell zárnunk, a Fiú az Atyától kezdet nélküli, idő nélküli eredéssel származik.

Míg a közönséges emberi ismeretek esetén az egyértelmű fogalom jelentése nem függ attól a konkrét dologtól, amire a fogalom egy adott esetben utal, addig az analóg fogalmak használata esetén ez nem így van. Az ember fogalmának tartalma ugyanaz, akár arról van szó, hogy Péter ember, vagy pedig arról, hogy Pál ember. Ha azonban Ferencről mint Péter fiáról és Jézusról az Atya fiáról beszélünk, akkor a fiúság fogalmának nem azonos, hanem csak hasonló tartalmairól van szó. Ez a hasonlóság azonban valódi hasonlóság, nemcsak egy külsődleges, költői kép. A fiúság fogalma tehát Jézus Krisztus esetében is valóságosan utal Jézus és az Atya viszonyára, de maga a szó az emberi használat miatt maga után vonhat olyan vonatkozásokat, amelyek csak teremtmények esetében használhatóak. Aki tehát a Fiúról beszél, helyesen értheti ezt a vonatkozást és valójában minden jelen állapotunkban lehetséges tartalmat ismerhet erről a vonatkozásról. Azonban a hit továbbadása folyamán Jézus fiúságát az arianizmus félreértette és ezt a viszonyt a teremtett-teremtmény vonatkozás alapján értelmezte. Ezért a nicea-i zsinat dogmája a Fiú születésével kapcsolatban örökös, idő nélküli születésről, egylényegűségről,  nem-teremtettségről beszél.

A dogmafejlődés fő hajtóereje tehát abból adódik, hogy Istenre, Isten misztériumaira emberi értelmünk fogalmait és nyelvünk szavait használjuk, és ez csak analóg használat lehet. Ezek a szavak, fogalmak helyesen értelmezve teljességgel  utalnak arra az ismeretre, amely jelen állapotunkban erről a témáról lehetséges. Így nem igaz az, hogy a Szentháromságtanból a 21. században fokozatot szerző teológus többet tud, mint az apostolok. Az ő tudása azonban összevetve az apostolokéval kétségtelenül pontosabban kifejezett tudás.

Van még egy másik dolog is, amelyben a 21. század dogmatikusa valamilyen többlettel rendelkezik az apostolokkal szemben. A hit ismerete és az adott korra jellemző, általános emberi ismeret közötti is létezik valamilyen vonatkozás. Ez a vonatkozás nem abban nyilvánul meg, hogy az általános, fejlődésben lévő emberi ismeret valamit is hozzáadna a hit ismeretéhez. Ez napjainkban különösen fontos megjegyzés. Ugyanakkor a hit ismeretére utaló emberi fogalmak származhatnak a konkrét kor fogalmaiból. Ez volt a helyzet Jézus és az apostolok korában és ez a helyzet napjainkban is. A dogmatika „szótárát” leginkább a filozófia képes gazdagítani. Ennek az az oka, hogy a filozófiai fogalmak a legáltalánosabb fogalmak, ezek ragadják meg legáltalánosabban a dolgok lényegét, az ember lényegét, ezért ezek a legalkalmasabbak arra, hogy a dogmákban őket használják. Így például a személy és a természet fogalmai alkalmasak arra, hogy az eredeti szentírási kifejezéseknél pontosabban utaljanak arra a szentháromságtani és krisztológiai valóságra, amelyre a Szentírás is utal. Ezek a fogalmak nem adnak semmit a Szentírás által adott jelentéshez, de erre a jelentésre pontosabban utalnak. Így tehát a dogmák, a ma hívője és teológusa az apostoli idők terminológiája mellett olyan terminológiát is használ, amely terminológia kétségtelenül a tudományok, a filozófia fejlődésének az eredménye.

Az „új nyelv” túlhangsúlyozott követelése azonban ellentmondhat a fejlődés folytonosságának. A jelentések változatlansága a jelentésre utaló szavak, nyelv forradalmi, kampányszerű lecserélése mellett nem biztosítható. A hit esetében ugyanis a jelentésre utaló szavak, a nyelv fejlődése nemcsak az emberi fejlődés, hanem a Szentlélek működésének az eredménye. Az emberi tudásnak van egy olyan rétege is, amely több évezredes folyamatos fejlődésre utal. Ennek a tudásnak a terminológiája jobban alkalmas a hit igazságainak kifejezésére, mint a különböző divatos, de múlékony irányzatok alkalmi szókincse. A hit és a görög filozófia  találkozása nem véletlen esemény volt, hanem egy olyan esemény, amelyben egymáshoz illő dolgok találkoztak. A találkozás eredménye pedig nem valamilyen szinkretikus eszmerendszer lett, hanem még a szintézisnél is többet jelentő olyan asszimiláció, amelyben a filozófia úgy vált a hit „szolgálólányává”, hogy közben megtartotta autonómiáját.

Az emberi fogalmak elégtelensége sokszor abban is megmutatkozik, hogy Istennel, Isten misztériumaival kapcsolatban olyan fogalmakat is használunk, amelyek teremtett világunkban nem, vagy csak nehezen összeegyeztethetőek. Így például az Egyház egyszerre látható szervezet, de ugyanakkor misztérium is, Krisztus titokzatos teste. A fogalmak analóg használata biztosítja az ellentmondás kizárását, de a történelemben egyszer az egyik oldal, máskor a másik oldal van inkább hangsúlyozva. Ezek a hangsúlyok egy-egy kor egyházi dokumentumaiban jelen lehetnek, de soha sem úgy, hogy a másik oldal tagadva lenne.

A pontosabb megfogalmazások használatának egy másik hatása, hogy olyan vonatkozások válnak jobban láthatóvá, amelyek más, kevésbé pontos megfogalmazás esetén is jelen vannak, de mégsem emelődnek ki annyira. Az ilyen irányú dogmafejlődés leginkább talán a mariológiára jellemző. A Názáreti Jézus istenségének az állítását rögtön követte Mária istenanyai méltóságának az ünneplése az efezus-i zsinaton.

Befejezésül említjük a  dogmafejlődés talán legnyilvánvalóbb útját: a dogmák logikai következményei is megfogalmazhatók dogmaként, hiszen a helyes logikai következtetés igaz feltételekből igaz konklúziókhoz vezet.

Néhány gondolat a teológiáról és a dogmákról

Egy másik blogon (jezsuita blog) megjelent egy bejegyzés „Miben is kell hinni? – Dogmák és paradigmaváltások a teológiában” címmel. A bejegyzés fölteszi azt a „nehéz” kérdést, hogy hány dogma van. A pontos válasz hiányából arra a véleményre jut, hogy „azzal, hogy az újsokasztika megszűnt az egyház hivatalos teológiája lenni, hitem szerint, a Szentlélek éltető ereje nyilvánult meg”. Ezzel kapcsolatban összehasonlítja a fizikában a huszadik században bekövetkezett fordulatot a teológia 2. Vatikáni Zsinat után bekövetkezett változásával:

Nem tudok eltekinteni a párhuzamtól, miszerint a fiatal Werner Heisenberget[?] is megpróbálták lebeszélni a családi ismerősök, hogy az egyetem fizika szakára iratkozzék be, mondván, hogy „a fizikában már minden fel van találva”… Ahogy ugyanis a relativitáselmélet és a kvantummechanika új alapra helyezte a fizikai tudományokat, úgy formálta át – mutatis mutandis – az egész teológiai kérdésfelvetést a II. Vatikáni zsinat.

A fenti megjegyzéssel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, hogy mi a fizika és a teológia sajátos tárgya, mert a két tárgy közti különbség rávilágít arra, hogy a paradigmaváltás, a forradalom a fizika számára éppen sajátos tárgya miatt adott, a teológia sajátos tárgya részéről azonban nincs ilyen adottság.

A fizika sajátos tárgya az érzékelhető valóság, a mérhetőség, matematikai leírhatóság és a kísérleti ellenőrizhetőség szempontjából. A fizika valójában az elméletek megalkotásában éri el csúcspontját. Az elmélet által megállapított, matematikailag leírt fizikai törvények megmagyarázzák, egységbe foglalják az érzékelhető valóság viselkedését. Az elméletet addig tekintik érvényesnek, amíg a kísérleti adatok ennek nem mondanak ellen (vagy esetleg ez nem helyettesíthető egy „elegánsabb” egyszerűbb elmélettel). A fizika történetében többször előfordult, hogy újabb kísérleti adatok egy elmélet bukásához vezettek. Kezdetben nem voltak kifejezett kísérletek, a mindennapi tapasztalat alapján állítottak fel fizikai, csillagászati „elméleteket”. A legprimitívebb ilyen elmélet a „lapos Föld” elmélete volt, amelyen azonban már az ókorban túlléptek. A mindennapi életben tényleg nem tapasztalunk semmilyen csillagászati értelemben vett görbületet. Ha azonban a tenger partján, egy magaslatról nézzük a közeledő hajót, akkor először az árboc csúcsát látjuk, majd fokozatosan bontakozik ki az egész hajó. Ez a mindennapitól kissé már eltérő tapasztalat nem támogatja a Föld lapos voltának elméletét. A pontosabb mérések, kísérletek megjelenésével, észlelési eszközeink fejlődésével (például távcső) a mindennapi tapasztalatra épülő elméletek megdőltek, illetve más elméletek határeseteivé váltak. A fizikai elméletekben csak akkor lehetnénk teljesen biztosak, ha az összes lehetséges kísérlet, mérés birtokában lennénk, ami nyilván lehetetlenség.

A teológia sajátos tárgya Istenről, Isten és a teremtés, Isten és az ember kapcsolatáról szóló kinyilatkoztatott ismeret. Fontos megjegyzés, hogy a kinyilatkoztatás Isten oldaláról tekintve egyetlen igazság, amely azonos az isteni létezés igazságával. Hasonlóan a kinyilatkoztatás tetőpontja Jézus Krisztus, Isten egyetlen fia. Az emberi természet azonban nem tudja ezeket az egységeket a maguk teljes egészében, maradéktalanul, egyetlen megismerő aktussal átfogni, ezért elkerülhetetlen, hogy az egyetlen igazság az ember számára több állításra, kijelentésre bontódva jelenjen meg. Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatás teljessége jelent meg, ezért Jézus közvetlen tanítványai, az apostolok halálával a kinyilatkoztatás ideje lezárult. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója (4): „a krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig”.

Első pillanatra szembeötlő a különbség a két tudomány tárgya között a tárgyról kapott új információk szempontjából. A fizikai mérésekből, kísérletekből ma is kaphatunk olyan új információt, amelyek alapvetően új paradigmák megjelenését, elméletek bukását vagy lényeges korrekcióját vonhatják maguk után. Igaz, hogy ezek a mérések mára különösen nehézzé váltak, mert igen kis eltéréseket kell mérni például a kozmikus háttérsugárzással kapcsolatban, másrészt a leglényegesebb kísérleteket csak igen költséges berendezések (CERN) által lehet megvalósítani. Ennek ellenére a mérések, kísérletek új információval látják el a fizikusokat. A teológiában azonban más a helyzet, mert az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. Így a teológia tárgyát tekintve nem jut olyan új információhoz, amely a fizika paradigmaváltásaihoz, forradalmaihoz hasonló forradalmakat, paradigmaváltásokat indokolna.

Ennek ellenére a teológia fejlődése történelmi tapasztalat, sőt az elmúlt kétezer évben az Egyház új dogmákat mondott ki. Tehát egyrészt a kinyilatkoztatásban kapott hitletétemény (depositum fidei) változatlan, ugyanakkor azonban a teológia fejlődése, sőt a dogmák számának növekedése (az idézett bejegyzés egyik fő problémája) változásra utalnak. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre változatlan meg változó is, felmerül a kérdés, mi a változatlan és mi változik. Ezzel eljutottunk a filozófiai és teológiai kérdések egyik alaptípusához. Ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymással ellentétes tulajdonságok merülhetnek fel. Az ellentmondás elve miatt azonban ezek egyszerre, ugyanabból a szempontból nem lehetnek elfogadható tulajdonságok, ezért meg kell keresni és meg kell különböztetni a dolognak azokat az összetevőit vagy szempontjait, amelyekre külön-külön a tulajdonságok már állíthatóak anélkül, hogy az ellentmondás értelmetlenségébe esnénk. Így kezeli például a metafizika az egység és sokaság, az állandóság és változás kérdését. A hittel kapcsolatban (így a teológiában is) jelen vannak ilyen kérdések. Istennel kapcsolatban beszélünk egységről és háromságról.  A hit központi igazsága, a Szentháromság titka tartalmazza az egység és háromság közti feszültség feloldását (jóllehet nem teljes megértését).

A hitletétemény nem változhat, ehhez nem adódhat hozzá semmi, nem veszhet el belőle semmi. A hitletétemény a dogmafejlődés és a teológia fejlődése szempontjából hasonló szerepet játszik, mint a fizika számára az érzékelhető, mérhető, kísérletekkel kérdezhető valóság. Míg azonban ez utóbbi gyakorlatilag korlátlannak, egyre bővűlőnek mutatkozik, a hitletétemény lezárt dolog. Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy ha ez így van, akkor mi a dogma, a teológia fejlődésének a forrása, mi az ami fejlődik ezekben.

Egy viszonylag elterjedt és többféleképpen árnyalható megközelítés szerint a dogmák, a teológia fejlődése mögött is az emberi történelemben lejátszódó fejlődés áll. A történelmi fejlődés hangsúlyozása még a természettudományok fejlődésével kapcsolatban is felmerül, még abban az eltúlzott formában is, amely a tudományok által vizsgált érzékelhető valóság szempontját ehhez képest másodrangúnak tartja. Ezen felfogás szerint a lényeg a történelmi kontextus, mert az ember ennek megfelelően teszi fel a kérdéseit még  a természetnek is. A következőkben ezzel a kontextussal foglalkozunk, mert ez kétségtelenül létezik és hatása nem letagadható, de azért eltúlozható.

A tomista ismeretelmélet szerint az emberi megismerés sajátossága az, hogy ez az érzékelésből indul ki. A tomista „közhely” szerint omnis nostra cognitio incipit a sensibus, azaz minden megismerésünk az érzékeléssel kezdődik. Az ember esetében azonban az érzékelés csak a kiindulópont, értelmünk az elvonás, az absztrakció által eljut az érzéki adatok ismeretéből az általános ismeretekhez, például az általános törvények felismeréséig.  Így vezet például a fizikában az emberi megismerés útja az első ember hétköznapi megfigyeléseitől, ismereteitől a relativitás elméletei felé, a  részecskék sztenderd elmélete felé, a kozmosz fejlődésének elméleteihez és még tovább. Nyilvánvaló, hogy egy ember élete, tapasztalata nem lehet elég ennek az útnak bejárásához. Az emberi ismeretek megszerzésének fentebb vázolt menetét azonban kiegészítik az ember társadalmi lény voltából adódó egyéb lehetőségek. A nyelv és a kommunikáció eszközeinek segítségével az ember képes az ismereteket, tudata meghatározottságait a másik ember felé továbbítani. Ez a lehetőség történelemben megvalósuló lehetőség. Ez megvalósul az egy időben élők közti kommunikációban és abban, hogy generációk adják át egymásnak az ismereteket és a következő generációk valóban az előző generációk „vállán állva” építik tovább az emberiség ilyen módon már közösnek tekinthető ismereteit. A fizika fejlődésében tehát egyrészt az első embertől kezdve napjainkig adódik át az elődök tudása, másrészt ettől független információforrásként jelen van az érzékelhető tapasztalat is, jóllehet egyre inkább kifinomult mérések és kísérletek formájában. Az ismeretek átadását jellemzi valamilyen konzervativizmus, hiszen ebben már valami meglévő adódik át. Ez a konzervativizmus azonban szembe kerülhet a mérések, kísérletek eredményeinek értelmezésével. Előfordulhat, hogy ez már nem lehetséges az áthagyományozott ismeretek keretében. Ilyenkor történik a paradigmaváltás, a tudományos forradalom, ilyenkor keletkeznek az új elméletek.

A dogmafejlődés, a teológia útja nem lehet a fenti út. A hitletétemény nem bővülhet frissen kinyilatkoztatott információval. Ezért az Egyház által a következő generációknak átadott hit nem kerülhet úgy szembe a hitletéteménnyel, hogy ennek értelmezése gyökeres paradigmaváltáshoz, forradalomhoz vezessen. Az eretnekségek az ilyen forradalmak. Azt hiszem, hogy a dogmafejlődéssel kapcsolatban most még nincs teljesen, minden részletében kidolgozott tudományos válasz arra a kérdésre, hogy mi ebben az állandó és mi az, ami fejlődik. A fejlődés nagy általánosságban leírható úgy, hogy tulajdonképpen az implicit módon, bennfoglaltan meglévő igazságok válnak explicitté, kifejezetté. Ennek a fejlődésnek lehetnek határozott állomásai az egyes dogmák kimondása által, de forradalomról, paradigmaváltásról nem lehet szó. A dogmák értelmének változatlanságával kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat kánonja elitéli azt, „aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít” (DH 3043). A fentiekben láttuk, hogy teológia művelésével kapcsolatban nincsenek olyan empirikus kritériumok, amilyeneket például a mérések, kísérletek jelentenek. A teológia fejlődése folyamán ezeknek a kritériumoknak a szerepét bizonyos értelemben betöltik az Egyház dogmái. Az ezeket figyelmen kívül hagyó teológiai elképzeléseknek nincs köze az igazsághoz.

Ezt a témát a jövőben még folytatjuk.

Napló: 2015 október

Október 28.

Ki a szinódus győztese? A Vatikáni Rádió német nyelvű adásának sajtószemléje szerint a győztesek Ferenc pápa és a német nyelvű szinódusi csoport. Ezt, a családokról szóló, rendkívüli és rendes szinódust kétségtelenül Kasper bíborosnak az elvált „újraházasodottak” áldozáshoz való engedésével kapcsolatos felvetése uralta, legalábbis a média oldaláról, elnyomva más témákat . Ilyen értelemben tényleg lehet győzelemről beszélni. A „közbeszéd” tárgya ez és a homoszexuális kapcsolatokban lévő állítólagos értékek szinódusi elismerése volt. A teljességgel kétharmados többséggel elfogadott záródokumentumban az „áldozás” szó elő sem fordul, ugyancsak nem volt szó a homoszexuális kapcsolatokban lévő értékekről sem. Reinhard Marx bíboros, münchen-freising-i érsek, a Német Püspöki Konferencia elnöke mégis valódi haladásról beszél. Christoph Schönbronn bíboros, bécsi érsek azt említi meg, hogy a szinódus az elvált újraházasodottak áldozásával kapcsolatban sem igent, sem nemet nem mondott.

A püspöki szinódus nem egyetemes zsinat, hanem csak tanácskozó testület, amely tanácsainak a megfogadása a pápa döntése. Mégis sok hasonlóság található a 2.Vatikáni zsinat és a családokról szóló szinódus között. A zsinatot jellemezte a vélemények megoszlása és a zsinat után a kompromisszumok eredményeként létrejött szövegeknek egyrészt a XVI. Benedek pápa által ajánlott folytonosság hermeneutikája szerinti, másrészt a törés hermeneutikája szerinti értelmezése. A szinódusi záródokumentumot valószínűleg követni fogja Ferenc pápa megnyilatkozása. A záródokumentum értelmezésével kapcsolatban már jelen van a két, valójában az Egyházon belül lévő szakadásra utaló értelmezés.

A helyzet az, hogy a folytonosság szellemében történő értelmezők tábora fellélegezhet, mert a szinódusi záródokumentum nem tartalmaz a Katolikus Egyház tanításával kifejezetten ellentétes állítást. A kompromisszumok eredményeként előálló szöveg viszont nem zárta le a két tábor közt folyó vitát. A szakadás tehát megmaradt és nem is látszik az, hogy ez hogyan szűnhetne meg. Lehet, hogy ezt majd olyan történelmi események fogják megszüntetni, amikor élesen el fog válni egymástól a Jézus Krisztusnak és Egyházának a tanításához ragaszkodók és az ezzel szemben a világ „realitásait” előtérbe helyezők álláspontja. A folytonosság magában foglalja a pápai primátus elismerését, tehát a folytonosság talaján állók részéről szakadás nem várható. Ha azonban a pápa vagy inkább valamelyik utóda úgy véli, hogy az Egyházban nem lehet bármiről vitát indítani, nem biztos, hogy a törés szerinti értelmezést pártolók megmaradnak az Egyház egységében. A jővőt azonban nem látjuk.

Október 16.

Figyelembe veendő hang a szinóduson a (Ferenc pápa által sokat emlegetett) perifériákról. A kazaksztán-i Astana érsekének, (a lengyel származású) Tomasz Peta érseknek hozzászólása:

Boldog VI. Pál mondta 1972-ben: „Bizonyos hasadékokon keresztül a Sátán füstje Isten templomába jutott”.  Meg vagyok győződve, hogy ezek a szavak a szent pápának, a Humanae vitae enciklika szerzőjének prófétai szavai. A múlt évben, a [rendkívüli] szinóduson „a sátán füstje” megpróbált behatolni a VI Pál csarnokba a következők felvetése által:

1. Az elvált és polgárilag újraházasodottak szentáldozáshoz való engedésének javaslata.

2. Annak megerősítése, hogy az együttélés egy olyan közösség, amely önmagában képes valamilyen értékeket felmutatni.

3. Annak a véleménynek a képviselete,  hogy a homoszexualitás állítólag valamilyen normális dolog.

Egyes szinódusi atyák nem értették helyesen Ferenc pápa felszólítását a nyílt vitára és az Egyház kétezer éves, Isten Örök Igéjében gyökerező hagyományával ellentétes eszmékkel jöttek elő. Sajnos, ebben az évben is még mindig lehet érezni a „sátáni füstöt” az „Instrumentum Laboris” néhány pontjában és egyes szinódusi atyák felszólalásában. Szerintem a szinódus fő feladata abban áll, hogy ismét rámutasson a házasság és a család evangéliumára, amely Üdvözítőnk tanítását jelenti. A Szentlélek, aki mindig győz az Egyházban, világosítson meg mindannyiunkat a család és a világ igazi javának keresésében!

Mária, Egyház Anyja, könyörögj érettünk!

+ Tomasz Peta

Astana (Kazaksztán) érseke

Október 14.

Kocsis Fülöpnek, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsekének szinódusi hozzászólása:

Hozzászólásom az 1. fejezet 8. paragrafusára vonatkozik, valójában azonban az egész szövegben hiányolok valami olyat, aminek át kellene hatnia nézőpontunkat ezekkel a témákkal kapcsolatban. Ezért utalhatnék az összes mai helyzetet elemző, a megváltozott társadalomról és korról beszélő, nehézségeket említő paragrafusra, amelyekben ezeket az újabb időkben megjelenő nehézségeket „kihívásoknak” nevezik. Úgy látom, hogy a szövegekből hiányzik annak tisztázása, hogy az említett változások eredetükben és gyökerükben pontosabban honnan is jönnek. Ezek nagy része nincs összhangban Isten tervével; ezek nem Tőle származnak. Ha ez így van, akkor meg kell mondanunk, hogy honnan is származnak ezek a változások, ezek a nehézségek.

Világosan meg kell mondanunk, hogy erősen szennyezett világunkban a család és a jóakaratú, jószándékú ember hatalmas és vad támadásnak van kitéve. Ez a támadás a Sátán támadása. Néven kell neveznünk ezeket a sátáni erőket, amelyek ezekben a jelenségekben működnek, mert így találhatunk jelzéseket arra, hogy hol kell keresnünk a lehetséges megoldásokat. „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6, 12). Így világosan láthatjuk, hogy napjainkban valójában lelki harc kell a Sátán támadásai ellen. Szívesen látnám ennek a lelki harcnak hangsúlyozását a dokumentum utolsó részében is, amelyben a javaslatokat és lehetséges megoldásokat kell megfogalmazni. „Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat ” (Ef 6 13).

Október 13.

Érdekes egyháztörténelmi munka lenne annak vizsgálata, hogy az Egyház egyetemes zsinatain a résztvevők mennyire alkottak különböző csoportokat, mai szóval azt mondanánk, hogy mennyire voltak megosztva. Napjaink egyházának eseményeit figyelve, lehetetlen tagadni a megosztottság jeleit. Azt hiszem, hogy ez nem normális jelenség, nem lehet arra hivatkozni, hogy ez mindig is így volt az Egyházban. A most folyó püspöki szinódusról szóló hivatalos és nem hivatalos hírekben is bizony látszanak törésvonalak. Ezek a törésvonalak nem újak, már ötven évvel ezelőtt jelen voltak a 2. Vatikáni Zsinaton. A két csoporttal kapcsolatban a klasszikus elnevezés a konzervatív és haladó csoport. Andrea Gagliarducci, a Monday Vatican nevű, heti rendszerességgel megjelenő blog szerzője a mai viszonyok között találóbb neveket javasol: „az evangélium és  a hagyomány követői” és az „alkalmazkodók” elnevezéseket. Az alábbiakban idézzük a „követőkre” vonatkozó meghatározását:

Ők azok, akik megpróbálják az idők jeleit olvasni, de ezeket az evangélium és a hagyomány fényénél olvassák. A pasztorális megközelítés szükségességét eleve nem utasítják el, de nem fogadják el, hogy ez a katolikus tanítás kárára történjen. Céljuk a tan fejlődése, anélkül, hogy ezáltal elszakadnának az evangéliumtól és a hagyománytól és így megzavarnák a hívőket. A fejlődésnek tehát azokra az alapvető igazságokra kell épülnie, amelyeket évszázadokon keresztül vallottak, a sok teológiai vita ellenére.

Az alkalmazkodók meghatározása:

Ők azok, akik az Egyházat a társadalomhoz akarják igazítani, hogy ez megértse a világ kihívásait és „felnőjön” ezekhez a kihívásokhoz. Megközelítésük gyakorlati, szociológiai megközelítés. Gyakorlatiasságuk abban is megmutatkozik, hogy kihasználják a pápa gesztusait, választásait, döntéseit. Felhasználják a médiát, hogy a közvéleményt maguk mellé állítsák…A tanítást a valósághoz akarják igazítani és nem törődnek azzal, hogy a pasztorális tevékenység igazodik-e a tanításhoz… 

A fenti meghatározás mellet találónak érzem azt a meghatározást is, amely a csoportok értelmezési, hermeneutikai megközelítésére utal. Vannak, akik a folytonosság hermeneutikáját képviselik és vannak, akik a szakadás, a törés hermeneutikáját. Tehát a két csoport közti különbség nem az, hogy az egyik csoport mereven elutasítja a fejlődést a másik csoporttal ellentétben. A különbség inkább az, hogy ez a fejlődés egy olyan fa fejlődéséhez hasonlít-e, amelynek növekedése folytonos növekedés, vagy pedig forradalomról, „kopernikuszi fordulatról” van-e szó.

Október 10.

Lombardi atya, a Vatikán sajtóirodájának vezetője a szinódusról szóló keddi sajtótájékoztatóján kitért a fokozatosság törvényére. A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg egy részletének fordítása:

Lombardi atya a Második Vatikáni Zsinat hasonlatára hivatkozott, amely a Katolikus Egyház és a többi keresztények, a Katolikus Egyház és a más vallási hagyományok közti viszony alapvető változásához vezetett. A Zsinat alatt a püspökök megegyeztek abban, hogy jóllehet Krisztus egyházának teljessége csak a Katolikus Egyházban van meg, más egyházak és hívő közösségek is birtokolják az igazság és szentség fontos elemeit. Ehhez hasonlóan, az igazi szeretet és szentség valódi és fontos elemei olyan viszonyokban is létezhetnek, amelyek nincsenek összhangban az ideális katolikus házasság teljességével.

A fokozatosság témájával már szeptember 17-i bejegyzésünk is foglalkozott. Lombardi atya megjegyzésében a „rajnai országok” püspökeinek és teológusainak érvelése köszön vissza. Ez az érvelés azért is félrevezető, mert úgy tűnik, ez is tartalmazza az „igazság elemeit”. Az erkölcsileg rossznak minősíthető állapotokkal kapcsolatban persze a szentségről szó sem lehet. Az elvált „második házasságából” származó gyermekek keresztény nevelése persze jó, de ez a jóság nem a második házasság jóságából származik, mert ilyen nincs. Inkább azon gyermekek iránti kötelezettségről van szó, akik nem tehetnek arról, hogy házasságtörő viszonyból születtek.

A vatikáni tájékoztatás vezetőjének álláspontja tehát látható. Ha a különböző bizottságok, szerkesztő bizottságok összetétele is ennek az álláspontnak a támogatását tükrözi, akkor ez nagy valószínűséggel az összegező anyagok elkészültét is befolyásolni fogja. A Katolikus Egyház Katekizmusa világosan fogalmaz (1650):

Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava (“Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11--12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

Október 8.

A családról szóló rendes püspöki szinódus folytatja munkáját. Egy emberiséggel egyidős intézmény, a család létjogosultságáról igyekszik meggyőzni a világot, a világban élő tagjait. Erre a megyőzésre leginkább a nyugati civilizációnak van szüksége, ahol a család intézménye ötven, száz évvel ezelőtt még evidencia volt, de mostanra már meggyengült. A családot nem a kereszténység találta ki, de ezt a kereszténység szentelte meg. Külső szemlélőként néha az a benyomásunk, hogy nem is annyira a családról van szó, hanem az elvált „újraházasodottak” áldozásáról, a homoszexuális kapcsolatban lévő „értékekről”, sőt – bármennyire is meglepő – a nők diakónussá szenteléséről, legalábbis egy kanadai püspök szerint.

A probléma az, hogy a család eszméjétől, ahogyan ezt a Katolikus Egyház tanításában bemutatja, igen sok katolikus eltávolodott. Erről a tényről kérdőívek, felmérések tanúskodnak. Felvetődik a kérdés, hogy mi az oka ennek az eltávolodásnak. Egy nyilvánvaló felelet az, hogy az a világ, amelyben ezek a katolikusok élnek, távolodott el a család alapvető intézményétől. Erről nem is érdemes sokat beszélni, ez annyira nyilvánvaló tény. A válasz másik fele már több elemzést igényel. Eszerint az Egyház távolodott el sok tagjától ebben a kérdésben (is). Ferenc pápa egyenesen azt mondta, hogy a katolikus házasságok ötven százaléka vélhetően érvénytelen házasság.

A szinódusnak ilyen körülmények között nyilván az a feladata, hogy ezt a távolságot megszüntesse. Két dolog közti távolság azáltal csökken, hogy ezeket közelítjük egymáshoz. Az egyik lehetőség az, hogy a családról, a házasságról szóló tanítás közelít afelé a közvélekedés felé, amely több katolikus számára idegenné teszi a keresztény családot. A másik lehetőség szerint a közvélekedés által befolyásolt katolikusokat mozdítják el a közvélekedés szintjéről és emelik fel. Az első megoldás könnyebbnek ígérkezne, hiszen az elejtett kő lefelé esik, a vízben lévő tárgy az árral úszik. Úgy tűnik egyesek részéről vannak próbálkozások ebben az irányban. Ez az út azonban nem járható út. Nyilvánvalóan nem járható, mert ez Jézus parancsával szembe megy. De azért sem járható, mert ebben az irányban soha nem lehet annyi és olyan engedményt tenni, amelyek elegendőek lennének. A szabadon eső kő addig esik, amíg a földet el nem éri, az árral együtt úszó előbb-utóbb az ár sebességével fog úszni. Egyetlen lehetőség marad tehát: a fölemelés.

Ennek a lehetőségnek a megvalósításához viszont szükséges néhány dolog. Az egyik ilyen annak felismerése, hogy az Egyháznak feladata a felemelés és erre a felemelésre szüksége van a világnak. Az az egyház, amely úgy akar a közeledni, hogy nem törekszik fölemelni azt, aki felé közeledik, már távolodik a céljától, feladatától, és majd látszani fog, hogy nincs is rá szükség. Persze az Egyház a maga teljességében soha nem juthat el ebbe az állapotba, de egy adott időben egy adott csoportja eljuthat idáig.

Október 6.

Ma a magyarok azokról a vértanúkról emlékeznek meg, akiket a levert szabadságharc után végeztek ki. Ez az esemény a magyar nemzet és a Habsburg-ház több évszázados kapcsolatának a mélypontja. Azt is mondhatnánk, hogy a katolikus uralkodó, Ferenc József császár (királlyá csak 1867-ben koronázták) a magyar nemzettel szemben elkövetett tettéért egy életen keresztül vezekelt. Öccsét, Miksa császárt 1867-ben végezték ki Mexikóban. Fia, Rudolf trónörökös 1889-ben lett szeretőjével együtt tisztázatlan körülmények között öngyilkos. Feleségét, Erzsébet királynét 1898-ban gyilkolták meg. Az öröklés rendje szerinti utódát, Ferenc Ferdinánd trónörököst 1914-ben ölték meg Szarajevóban. Ezzel kezdetét vette az első világháború, amely a Habsburg-birodalom összeomlásához vezetett. Ferenc József a bizonytalan kimenetelű háború közepén halt meg.

Az aradi vértanuk a nemzet szabadságáért folyó küzdelem vértanúi. Ezzel az állítással kapcsolatban ma már fölteszik a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az a nemzet, amelynek szabadságáért meghaltak. Az újkorral megkezdődött átalakulást végigkísérték kezdetben a vallásháborúk, polgárháboruk, majd a forradalmak, a forradalmakat követő háborúk. Ezek kezdetben talán  nem annyira nemzetek háborúi voltak, a 19. században azonban már határozottan megjelent a nemzeti jelleg. Érdekes a Katolikus Egyház viszonya a nemzetekhez. A forradalmak jelentős részben a katolikus vallás ellen is irányultak, de a katolicizmus két nemzet, az ír és lengyel nemzet identitásának részévé, szabadságharcuk támogatójává vált.

Min alapul az a közösség, amelyet nemzetnek nevezünk? Erre a kérdésre rossz válasz a faji eredetre hivatkozás. Ezt a választ cáfolja például azoknak az embereknek a névsora, akik 1849-ben ténylegesen életüket adták a nemzetért. Az eredet, a származás talán megjelenhet tényezőként a nemzettéválás hajnalán, de a törzsek még nem alkotnak nemzetet. A nemzet fogalmában megjelenő stabilitáshoz más is kell. Kétségtelenül szükséges ehhez valamilyen földrajzi terület tartós birtoklása, de még ez sem feltétlenül nemzetalkotó tényező. Lehetne azt mondani, hogy ez a tényező a történelem. Ez a válasz azonban nem teljes válasz, mert önreferenciát tartalmaz: a nemzet története teszi a nemzetet nemzetté.

Ha nem is tudunk most pontos választ adni arra, hogy mi a döntő nemzetalkotó tényező, ezt valahol mégis első szent királyunk életében és tetteiben kell keresni. Ekkor vetették el azt a magot, amely meggyökerezett, így biztosítva azt a stabilitást, amely azt a nemzeti létet biztosítja, amelyért még az élet is föláldozható.

Október 2.

Október a rózsafüzér hónapja. Boldog Ildefonz Schuster bencés szerzetes, liturgikus, milánói érsek, bíboros írta a másik „recitálós” imáról, a Zsolozsmáról:

Behunyom a szemem és miközben a Zsolozsma szavait mormolom, amelyeket már kívülről tudok, a szószerinti jelentéstől elszakadva észreveszem, hogy egy vég nélküli terepen vagyok, ahol a küzdő és vándor Egyház halad az ígéret földje felé. A nappal világosságában és az éj sötétjében együtt lélegzem az Egyházzal; mindenfelől látom a sátáni erőket, amelyek szorongatják és támadják; csatái és győzelmei közepette találom magam. Körülöttem vannak imái, aggodalmai, énekei és győzelmei, a foglyok sínylődése, a haldoklók sóhaja, a harcosok és a vezetőik öröme. Közöttük vagyok, de nem passzív szemlélőként, hanem inkább olyanként, akinek virrasztása és jártassága, ereje és bátorsága döntő súlyt képviselhet a jó és a rossz közti harcban és abban, hogy mi lesz az egyes emberek és a tömegek örök sorsa.

Október 1.

A bevándorlók áradata egyelőre változatlan. Abban reménykednek, hogy talán az időjárás vagy valamilyen más ok ezt mérsékelni fogja. Nem tudjuk. A téma kezelésében, a témához való hozzáállásban azonban mintha látszana valamilyen változás. Érdemes ebből a szempontból elolvasni Vértesaljai László SJ Vatikáni Rádió honlapján megjelent jegyzetét. A jegyzet az Európai Unió Püspöki Konferenciái Bizottságának (COMECE) közleménye és CCEE, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának üzenete közti hangsúlyeltolódásról szól.

A fenti jegyzettel érdemes összevetni a legősibb bencés kolostor, a montecassino-i apátság apátjának interjúját. Az apát a migránskérdéssel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy egyrészt az idegeneket „nyitott lélekkel és tisztelettel” kell kezelni, másrészt azonban velük a „dialógus” csak akkor lehet sikeres, ha Európa ragaszkodik azokhoz az értékeihez, amelyek – akár tetszik, akár nem – a kereszténységben gyökereznek. A montecassino-i főapát találóan jegyzi meg, hogy a dialógus nem azt jelenti, hogy csak azt mondjuk, amit a másik hallani akar. Figyelemreméltó megjegyzés ez a „dialógus”, „párbeszéd” szavak nem ritkán előforduló egyházi használatával kapcsolatban.

A montecassino-i apát paradoxnak tartja, hogy a kereszténységet Európában az egyéni szabadságjogok nevében támadják, hiszen ezek gyökere éppen a kereszténységben  van. Szerinte a felvilágosodás és az egyéni szabadságjogok eszméje a kereszténység gyermekei, és ha Európa ezeket szembeállítja a kereszténységgel, akkor éltető lelkét veszíti el.

A fentiekhez még hozzátenném azt, hogy a felvilágosodás talán tényleg tekinthető a keresztény Európa gyermekének, de átvitt értelemben erre a foganásra is alkalmazni kell az áteredő bűn tanát, amely szerint az ősbűn következménye, az áteredő bűn a leszármazással öröklődik. A felvilágosodás szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megvalósításához alkalmazták az első tömeges kivégző gépet, a guillotine-t, majd jöttek a napóleoni háborúk. Ami a felvilágosodásban jó, az a kereszténységből származik, de ez a jóság nem a maga tisztaságában jelent meg, hanem a tévedésekkel, visszaélésekkel keveredve. Az emberi történelem már csak ilyen. Mennél erősebb a kereszténység hatása, annál több az esély arra, hogy eszméi tisztábban valósuljanak meg. A kereszténységtől való elszakadás következtében azonban ezek az eszmék is torzulnak.