Forma és információ

Előző bejegyzéseinkben a fejlődéssel foglalkoztunk. Mielőtt ezt a témát folytatnánk, visszatérünk az Aquinói Szent Tamást mesterének tekintő filozófia, metafizika és természetbölcselet egyik fontos fogalompárjához. Az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) témájával már foglalkozott egy régi bejegyzés. Most ismét visszatérünk ehhez a témához, ezt a modern természettudomány redukciós törekvéseinek a szempontjából vizsgáljuk. A redukcionizmus sok jelentésben használt fogalom, most ezt annak a megközelítésnek a jelölésére használjuk, amely szerint világunk minden jelensége (köztük az ember is) végső soron megérthető, megmagyarázható a természet legelemibb törvényei, a fizika törvényei alapján. Annak oka, hogy mégis létezik fizikától különböző kémia, biológia, nem az, hogy a fizikai törvények nem lennének elegendőek a magyarázathoz, hanem egyrészt az, hogy mi még nem ismerjük ezeket a törvényeket a maguk teljességében, másrészt pedig a jelenségekben résztvevő részecskék nagy száma miatt emberi teljesítőképességünk korlátai nem teszik lehetővé az adott vegyületben, élő szervezetben ezeknek a törvényeknek az egész rendszerre történő alkalmazását. A redukcionista álláspont szerint azonban ez elvileg nem lenne lehetetlen. Azt hiszem, világos, hogy az ilyen értelemben vett redukcionista álláspont mennyire tudományon kívüli álláspont, ez tudományosan nem igazolható előfeltevéseken alapul. Ennek ellenére ez a megközelítés a természettudományokon belül jogos megközelítés lehet.

A redukcionizmus nem a természettudományok utóbbi évszázadokban bekövetkezett fejlődésének az eredménye, ezzel már az ókorban is találkozunk. Az ókori atomizmus képviselői (például Démokritosz) a görög filozófia központi problémáját, az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáját úgy oldották meg, hogy az oszthatatlanul egynek és változatlannak a kicsinységük miatt érzékszerveink által felfoghatatlan atomokat tekintették, a dolgokat és a változást pedig az atomok összekapcsolódásával, mozgásával magyarázták. Maga az „atom” szó is az oszthatatlanságra utal. (Amikor tehát az atom részeiről beszélünk, akkor tulajdonképpen nyelvileg ellentmondásban vagyunk, ugyanis az osztatlannak, a rész nélkülinek a részeiről van szó.) Ennek az álláspontnak hiányossága, hogy ez a magyarázatok, a megértés köréből kivonja magát az atomot: miért nem lehet ezt tovább osztani, miért egy ez osztatlanul.

Amint metafizikával foglalkozó bejegyzéseinkben erről szó volt, Arisztotelész az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémájával kapcsolatban nem egy ilyen külsődleges megközelítést javasolt. Szerinte a létezést teljes egészében átjárja az egység és a sokaság, az állandóság és a változás feszültsége. Ennek a feszültségnek az ellentmondásmentes feloldását szolgálják a metafizikai fogalompárok: a szubsztancia és a járulékok, a képesség és a ténylegesség, a lényeg és a létaktus fogalompárjai (itt, itt és itt).

Világunkban a magánvaló létezők, szubsztanciák mindig egy adott csoportba (fajba) tartozó létezők. A csoportba tartozás megnyilvánul tulajdonságaikban, viselkedésükben, cselekvési módjukban, a csoportra jellemző változásokban. Az elektronok elektronként viselkednek, az elefántok pedig elefántként. A csoporthoz tartozó egyedek ugyan önállóak, önállóan cselekednek, egyedi tulajdonságaik vannak, mégis felfedezhető egy olyan egység bennük, amely a csoportba tartozás okának, elvének tekinthető. Fontos megjegyzés, hogy itt ez az ok az arisztotelészi okok  közül nem a ható ok (amelyet általában oknak tekint a mai szóhasználat), hanem a formai ok. Az egy csoportba tartozó egyedek olyan közös forma hordozói, amely formából fakadnak a csoportra jellemző tulajdonságok, cselekvések, képességek, változások. Ezt a formát hívják lényegadó formának (forma substantialis), amely tulajdonképpen a minden formától megfosztott anyagot, a tiszta lehetőség elsődleges anyagot (materia prima) formálja meg.

A fentiekben leírtak alkalmasak arra, hogy a filozófia és a szaktudományok, például a biológia közti viszonyt megvilágítsák. A filozófiai értelemben vett forma nem ható okként oka az élővilágban felfedezhető fajoknak, a fajok egyedeinél tapasztalható hasonló tulajdonságoknak, cselekvési módoknak. A forma nevének megfelelően formai ok. Nem a biológia fedezi fel ezt a formát, ez a felfedezés a filozófiai elemzés eredménye. A biológia feladata (többek között) az azonos tulajdonságok és azonos viselkedések ható okainak a keresése. Az utóbbi évtizedek nagy eredménye ezen okok mechanizmusának a felfedezése. A genetikai információt, genetikai programot tároló DNS és az ezt feldolgozó mechanizmusok felfedezése a biológia legjelentősebb felfedezései közé tartoznak, megvilágítják a szervezet felépülésének, fejlődésének folyamatát, az öröklés okait. A DNS makromolekulái tulajdonképpen információtároló eszközök. Kódolt formában tartalmazzák azt az utasítássorozatot, programot, amelyet az RNS makromolekulákra alapuló mechanizmus elolvas és végrehajt. Ez a mechanizmus állítja elő a testünk különböző szöveteit, szerveit alkotó fehérjéket, ez testünk felépülésének, fejlődésének a programja. A genetikai kód, a genom felderítése a biológia gyakorlati alkalmazásokra is irányuló kutatásának a tárgya.

Maga az „információ” szó sűrűn használt szó. Ezt sokszor anélkül használjuk, hogy pontos jelentését tisztáznánk. Az információ valójában átjárja a teljes emberi létezést, a pontos meghatározást éppen az teszi nehézzé, hogy ezt analóg módon, eltérő dolgokra alkalmazzuk. A fogalommal mégis olyan hasonlóságra utalunk, ami a különböző alkalmazások közt jelen van. A szó maga összefüggésben van a formával. A skolasztikus terminológia a forma általi megformáltságot informáltságnak mondja. Az információ tehát akkor keletkezik, amikor valami valamilyen forma által meghatározottá válik. A skolasztikus ismeretelmélet az emberi ismeretet abban látja, hogy az értelem az anyagi világban lévő érthető formákat (intelligibile) kivonja és így ezek most már értelmünkben nem anyagot megformáló formákként, hanem értelmünket megformáló (informáló) formákként vannak jelen. Ismereteket azonban nemcsak érzékszerveink tapasztalatai által szerezhetünk, hanem az emberi beszéd, kommunikáció által is. Ebben az esetben az ismeretek úgy közvetítődnek, hogy valamilyen fizikai közeg (például hang) vagy jelsorozat (írás) speciális formát (kódot) kap, ez által működik az emberi kommunikáció „csodája”. A megértésben az önmagában jelentés nélküli jelsorozat, a kód jelentést kap, így lesz ebből valódi információ. A közvetített információ esetében tehát egy kettősséggel találkozunk: egyrészt ott van a kód, másrészt ennek az értelmezése. Az emberi ismeretben a szellemi megértést nem lehet valamilyen mechanikus folyamatnak tekinteni. A programok, a szoftver esetében azonban már ilyenről van szó. A szoftver végrehajtandó utasításokat tartalmazó információ, amely önmagában véve jelentés nélküli. A programot feldolgozó számítógép, hardver számára azonban a program jelsorozata jelentéssel ellátott jelsorozat, a hardver ezt értelmezi és végrehajtja. Az élő szervezet talán legfontosabb mechanizmusa mélyén is a szoftver-hardver kettősség található meg 1. A DNS-ben található szoftvert az RNS-en alapuló hardver olvassa el, értelmezi és hajtja végre, tehát itt is valamilyen közvetített információról van szó.

A közvetített információ esetében nem az eredeti forma általi közvetlen megformáltságról, „információról” van szó, hanem valamilyen ehhez képest külsődleges dologról, valamilyen kódról. A DNS által tárolt információ is ilyen külsődleges információ, amely azonban vonatkozik az élőlény filozófiai értelemben vett formájára, amely formai okként úgy formálja meg, „informálja” az anyagot, hogy ez az adott fajtájú élőlényként működik. Hogy hogyan alakulhatott ki az élőlényekben ez a hardver-szoftver kettősség, máig is tisztázatlan kérdés. A biológia, a fejlődéstan a kialakulás ható okait kutatja. Maga a formai okság, az erre való vonatkozás azonban nem tárgya a biológiai kutatásnak, ez akkor jöhet szóba, ha elhagyva a biológia területét, az értelmezés területére lépünk.

Jegyzetek:

  1. Paul Davies: Az ötödik csoda, Vince Kiadó, 2000

Teleológia és fejlődés

Alapvető emberi tulajdonság a tények megértésére való törekvés. Ez a törekvés része mindennapi életünknek és hajtóereje az emberi szellem vállalkozásának, a tudománynak. Arisztotelész a dolognak (ami változás eredménye) megértésével, magyarázatával kapcsolatban négy szempontot említ. Valamit akkor értünk meg, ha ezt okaiban látjuk, az okokat pedig négy csoportra oszthatjuk. A megértéshez szükséges a változás anyagi okának (causa materialis), formai okának (causa formalis), (létesítő) ható okának (causa efficiens) és cél-okának (causa finalis) a megértése. A két első okot belső oknak tekinthetjük, ezek ugyanis a dolog belső (metafizikai) szerkezetének a megértésére vonatkoznak. Az anyagi ok megjelöli az összetett dolog anyagi összetevőjét, azt, hogy a dolog miből van, miből jött létre. A formai ok a dolog (metafizikai értelemben vett) formájára vonatkozik. A ható ok és a cél-ok külső okok, ezek a dolgon kívül vannak, de szükségesek a dolgot létrehozó változás megértéséhez. A ható ok hasonlít leginkább arra, amit ma oknak szoktak nevezni. Ez az az ok, amely a dolog létrejöttét eredményező változást okozza. Ez viszi át a képességet a dolog ténylegességébe. A cél-ok arra a kérdésre ad magyarázatot, hogy miért, mi célból történik ez a változás.

A fentieket szemléltethetjük egy biológiából vett példával 1. Az élő szervezetben lévő szív anyagi okának az az izomszövet tekinthető, amelyből a szív áll. A formai ok megkülönbözteti ezt a szövetet a szervezet többi izomszövetétől, megadva szív sajátságos formáját. Itt azonban elsősorban nem a szív alakjáról van szó, hanem a szív sajátos funkcióit, szerkezetét meghatározó összetevőről, a filozófiai értelemben vett formáról. A ható ok pedig a szervezet fejlődésének a folyamata, amelyben a sejtek, a szövetek differenciálódnak és kialakulnak az egyes szervek. A cél-ok pedig azt jelöli meg, hogy miért van a szív, mi a szív szerepe a szervezetben: a szív a vérkeringést biztosító legfontosabb szerv.

A cél-oksággal szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy a tipikusan emberi világra jellemző cél-okságot kiterjeszti az ember alatti világra. Az ember tulajdonsága az, hogy változtató tevékenységét általában a célok kitűzése előzi meg. A célok kitűzése tulajdonképpen jövőben bekövetkező állapotra való irányítottságot jelent. A már jelenben megvalósult dolgokat nem lehet megvalósítandó célként kitűzni. A célt az ember általában magának tűzi ki. A cél kitűzése az ember szellemi létezése által válik lehetővé, az anyagi világban még nem létező jövő az emberi értelemben már létezhet. Ha tehát a célokról, teleológiáról egyetemesen, az egész létezést érintően akarunk beszélni, akkor a cél önmagának való kitűzésétől, mint szellemi tevékenységtől el kell tekintenünk, mert az emberalatti világ dolgait nem jellemzi a szellemi létezés. A jelenleg nem létező, jövőben bekövetkező állapot felé irányítottságról azonban beszélhetünk. Már a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompárral kapcsolatban említettük, hogy a képességnek önmagában  véve nincs értelme, ez értelmes csak a megvalósultságra, a ténylegességre irányultságában lehet. Ez adja meg az alapot arra, hogy a ható okokkal kapcsolatban beszéljünk az oknak a hatás eredményére való irányultságáról, mint célról. A ható ok hatásra való képessége egy adott (és nem más) hatás előidézésére irányul. Az emberalatti világban tehát találunk irányítottságot, célt, de ezzel együtt magában a dologban nem találjuk meg ezen cél szellemi tevékenység általi kijelölését.

Az emberalatti világban a ható oknak az okozat felé való irányultságát Aquinói Szent Tamás szerint (ST I q. 2 a. 3) az is mutatja, hogy bizonyos okok többször okozva általában (de nem mindig, mert az ok akadályozva is lehet hatása kifejtésében) ugyanazt az okozatot hozzák létre. Ez is utal arra, hogy az ok az okozat létrehozására irányul, az okozat nem véletlenül jön létre. Ezt a tényt az sem cáfolja, hogy az ok az okozatát valamilyen természeti törvény szerint hozza létre és ezzel magyarázható az okozatok hasonlósága. A természeti törvény éppen megerősíti ezt a tapasztalatunkat. Van tehát egy olyan általánosabb értelemben vett célra irányulás, amely a ható oknak az okozat felé irányulását jelenti. Fontos megjegyezni, hogy az okozat még nem létezik, ez a jövőben van, ez a ható ok működésének az eredménye lesz. Ami a jelenben van, az a ható ok jövő felé való irányultsága, egy vonatkozás a ható ok és jövőbeli okozata között. Vonatkozás azonban csak két olyan dolog között lehet, amelyek valamilyen módon léteznek. A semmi nem lehet semmilyen vonatkozás alanya sem. A jövő reálisan még nem létezik, ezért az ok okozat felé irányítottságának vonatkozása csak egy értelemben lehet meg, amelyben a jövő is létezik az értelmi létezés szintjén. Ezért az ok és az okozat közötti vonatkozás feltételez egy szellemi létezőt, aki forrása a világban található célra irányítottságnak. Ennek a tulajdonképpen egyszerű, de mély gondolatmenetnek az alapja Aquinói Szent Tamás ötödik útja (ST I q. 3 a. 3), amelyet teleológiai érvnek is szoktak nevezni. Ez az érv az utolsó Szent Tamás érveinek a sorában, ezt megelőzik azok az érvek amelyek a változatlan változtatóhoz, az elsődleges okhoz, a tiszta ténylegességhez (actus purus), az önmagában álló létezéshez (ipsum esse subsistens) vezettek. A minden változásnak célt adó értelemhez vezető ötödik érv is ugyanoda vezet, ahová a többi érvek.

Eward Feser a már idézett könyvében 2 összeveti Aquinói Szent Tamás érvelését az értelemes tervezettség (intelligent design) érvelési rendszerével. Az értelmes tervezettség a természettudományokat (elsősorban a biológiát) használva érvel egy intelligens tervező, Isten létezése mellett. Szerinte a természet világának, elsősorban az élővilágnak tudományos vizsgálata folyamán a tervezettségnek, a komplexitásnak olyan megnyilvánulásaival találkozunk, amelyek valószínűvé teszik, hogy ezek mögött egy értelmes tervező, az Isten van. Kicsi a valószínűsége ugyanis annak, hogy a tervezettségre utaló bonyolultsággal rendelkező élet, az élőlények fajai pusztán anyagi tevékenységek eredményeiként előálljanak. Az ilyen gondolatmeneteket bírálók azt vetik az intelligens tervezettség híveinek szemére, hogy ők az Istent a hiányok isteneként (God of the gaps) vélik felfedezni, mert a természetes okok egyelőre hiányzó, tudomány által még fel nem derített láncszemeit próbálják az isteni tervezéssel helyettesíteni. Aquinói Szent Tamás érvelése és az intelligens tervezettség közti különbség az első pillanatban látszik. Szent Tamás érvelése metafizikai érvelés, tapasztalati világunk legátfogóbb elemzésének eredményeként jut el ahhoz az okhoz, amely ezen világ létezésének és működésének a feltétele. Az elsődleges ok nem illeszthető be a másodlagos okok sorába, ez ezek fölött van. Az intelligens tervezettség képviselői a másodlagos okok sorában mutatkozó hiányok magyarázata miatt hivatkoznak Istenre. Szent Tamás érvelése azonban nem függ a természettudományok eredményeitől, ez az érvelés a létezésben jelenlévő általános célra irányítottságon alapul, ennek a célra irányítottságnak az általános magyarázata az isteni értelem. Ennek érdekes következménye az, hogy az így felfedezett Isten létezését nem teheti kétségessé semmilyen tudományos elmélet, még akkor sem, ha esetleg ez az elmélet olyan hiányokat magyaráz meg, amelyek magyarázatát korábban Istenben vélték felfedezni. Ez igaz Richard Dawkins géncentrikus darwinizmusára is. Tegyük fel, hogy ez az elmélet a ma megtalálható fajok kialakulásának teljes és hibátlan biológiai magyarázatát megadja. (Ez a feltételezés sokak szerint nem állja meg a helyét.) Ez azonban egyáltalán nem cáfolja Szent Tamás teleológiai érvét, amely nem az élettelen anyag és az élet, a különböző fajok közti távolság nagyságára épül, arra hivatkozva, hogy ezt a távolságot a másodlagos, természetes okok önmagukban nem képesek áthidalni. A transzcendens elsődleges ok, az isteni értelem nem abban mutatkozik meg, hogy fölöslegessé teszi a másodlagos, természetes okok működését. Ezek működésükben egy olyan célt valósítanak meg, amely cél éppen ezen valóságos okok működésén keresztül valósul meg, de ezt a célt a természettudományok nem képesek felismerni, ez kívül esik ezen tudományok területén. Ez a cél nem teszi fölöslegesség a tudományos elméleteket, az ezek által nyújtott magyarázatokat, de ezek sem homályosítják el a transzcendens célhoz rendelést, amely világunk dolgainak belső tulajdonsága, nem pedig valamilyen külső tervhez, tervrajzhoz való külsődleges igazodás.

A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy a Dawkins által képviselt géncentrikus darwinizmus minden probléma nélküli elmélet lenne. Ez az elmélet például nem tudja megmagyarázni az ember anyagban való, de szellemi létezését. A további bejegyzésekben elsősorban azokról a kérdésekről lesz szó, amelyeket ez az elmélet felvet a filozófia, a természetfilozófia szempontjából. Így foglalkozni fogunk az élet eredetének (jóllehet ez közvetlenül nem tárgya Darwin, Dawkins elméletének), a fajok stabilitásának filozófiával összefüggő kérdéseivel is.

Jegyzetek:

  1. Edward Feser: Aquinas. A Beginners Guide, Oneworld, Oxford, 2009, 17.o
  2. I.m. 110-119. o.

A fejlődés kérdései. Áttekintés

Az előző bejegyzések a metafizikáról, a természetes teológiáról szóltak. Most ezt a területet (nem teljesen) elhagyva, a fejlődéssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozunk. A fejlődés sokféle értelemben használt szó. Beszélhetünk dogmafejlődésről, társadalmi fejlődéről, a tudományok fejlődéséről stb. Témánk elsősorban a biológiai fejlődéssel, ennek elméleteivel, a darwinizmussal foglalkozik.

Az előző bejegyzésekben sok szó esett a változásokról. A fejlődésben is változások történnek és így felmerül a kérdés, hogy milyen alapon beszélünk változásokról, változások egy sorozatáról fejlődésként. A fejlődés fogalma – úgy látszik – elkerülhetetlenül utal valamilyen állapotra, amelynek elérése felé irányulnak a fejlődésben történő változások, lépések. A fejlődés fogalma tehát magában foglal valamilyen célt, teleológiát. A célra irányítottság, a teleológia az emberi cselekvések tulajdonsága. Erről beszélhetünk például az ember technikai, technológiai konstrukciós munkájával kapcsolatban is. Egy tervben, egy programban az egyes részek nem véletlenül kerülnek a helyükre (nem kisorsolják ezek helyét), hanem a tervező valamilyen cél érdekében helyezi az adott dolgot az adott helyre. A megvalósítás lépései ugyancsak célokkal ellátott változások sorozata. Elérendő célként például a kész autó, a kész ház van a lépések mögött. Az ilyen tevékenységekre azonban nem elsősorban a „fejlődés”, hanem „fejlesztés” szót használjuk. A személytelen „fejlődés” szó nem utal arra, hogy itt személy, személyek által kitűzött célokról van szó. A „fejlődni” ige nem annyira cselekvést, hanem történést fejez ki. Ezzel szemben a „fejleszteni” tárgyas ige már cselekvésre utal, mégpedig olyan cselekvésre, amely mögött cél van. Ennek ellenére, mint említettük, a „fejlődés” szóban is van valamilyen célra utalás, ez a cél azonban első pillanatra nem tűnik valamilyen személy által kitűzött célnak.

A célszerűség, a teleológia említése a modern tudomány képviselői nagy részénél szinte azonnal „kiveri a biztosítékot”. Kérdés azonban, hogy a célszerűség teljesen kiküszöbölhető-e a fejlődés fogalmából. Nyilvánvaló, hogy tudományos környezetben nem lehet minden további nélkül személyesen kitűzött célokról beszélni. Lehet azonban célszerűségnek olyan értelmezése, amely megalapoz egy általános értelemben vett cél-okságot úgy, hogy ez a cél-okság analóg értelemben még az élettelen világra is alkalmazható. Ennek a cél-okságnak egy speciális esete az, amikor a “miért”, “mi célból” kérdésre személyre utalást magába foglaló választ adunk. Az előző, metafizikával foglalkozó bejegyzések nem foglalkoztak a cél-oksággal. A bejegyzések témája a tapasztalható létezésben lévő egység és sokaság, állandóság és változás elemzése volt. Az elemzés rámutatott arra, hogy tapasztalati világunk létezői összetett létezők, és ezt az összetételt legáltalánosabban a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompár fejezi ki. A változás a képességből tényegességbe való átmenet valamilyen létesítő-ható ok hatására. Nem foglalkoztunk azonban azzal, hogy a változás magyarázatának a létesítő-ható ok (causa efficiens) mellett még cél-okot (causa finalis) is tartalmaznia kell. Az általánosabban értelmezett cél-ok rávilágít a létezés teleologikus oldalára, de ez a teleológia első lépésben nem mutat egy személy felé. A célszerűség ilyen felismerése azonban kiinduló pontja lehet olyan érvelésnek, amely Isten felé vezet. Aquinói Szent Tamás ötödik útja talán a legismertebb teleológiai érv. Ezzel az érvvel már foglalkoztunk egy régebbi bejegyzésben, de a metafizika cél-okságára és az erre alapozott érvre nem sokára ismét visszatérünk.

Fontos megjegyzés, hogy ez a teleológiai érv metafizikai érv. Nem hivatkozik semmilyen konkrét természetben felfedezett, főleg  biológiai célszerűségre. Az érv akkor is érvényes lenne, ha az élet meg sem jelent volna világunkban. (Ekkor legfeljebb nem lenne senki, aki érvelne.)  Ez világosan utal arra, hogy ezt az érvet semmilyen fejlődéselmélet nem érvénytelenítheti. A metafizikai (és helyes) értelemben vett teleológiának éppen az a jellemzője, hogy a “hogyan” kérdésre adott válasz nem teszi fölöslegessé továbbra sem “a mi célból” feltett kérdést. Mint említettük, ezzel a témával majd egy külön bejegyzés foglalkozik. Most csak annyit jegyeznénk meg, hogy ez a megközelítés is rávilágít arra, hogy egyrészt a kereszténységnek nincs oka a fejlődéselméleteket eleve elutasítani. Ezek a fejlődés hogyan-jára igyekeznek választ adni, de a hogyan-ra adott helyes válasz helyesen értelmezve nem teszi fölöslegesség a „mi célból” kérdést. Másrészt pedig a fejlődéselméleteknek nem eleve szükségszerű következménye az ateizmus. Akik tehát valamely fejlődéselmélet alapján válnak (harcos) ateistává, azok vagy nem értik helyesen mit is jelent a teremtés vagy pedig indokolatlanul terjesztik ki elméletüket. Az utóbbira tipikus példa az, amikor az ember szellemi képességeit valamilyen anyagi értelemben vett fejlődés eredményeinek tekintik. Az ember lehet a fejlődés eredménye, de nem teljesen, a szellemi képességeit is beleértve.

A továbbiakban elsősorban a biológiai fejlődéselmélettel foglalkozunk, de nem szakbiológiai szempontból. Ezelőtt érdemes megnézni, hogy milyen helyet foglal el a biológia az ismeretek, a tudományok rendszerében. Ez útbaigazítást adhat arra vonatkozóan, hogy a biológia keretében adott magyarázatok, elméletek mennyire léphetnek fel a teljes magyarázat igényeivel. Egyik korábbi bejegyzésünkben már foglalkoztunk az elméleti tudományok felosztásával. (Az „elméleti” jelző itt az „alkalmazott” jelzővel van szembe állítva. Az elméleti tudomány magáért az igazság kedvéért keresi az igazságokat, az alkalmazott tudományok pedig ezeket a technikában, gyógyításban stb. akarják alkalmazni.) A három elméleti tudomány a metafizika, a fizika és a matematika. Ezek a tudományuk tárgyukhoz az elvonás, az absztrakció különféle módjain keresztül jutnak el. A metafizika nem használja az elvonásnak azt a módját, amely arra épül, hogy az összetett létező bizonyos mozzanatai értelmesen vizsgálhatóak önmagukban is, eltekintve a létezőben lévő többi dologtól. Ezért ebben a (nem metafizikai) elvonásban eltekinthetünk a teljes létezőtől és vizsgálatainkat csak az adott mozzanatra összpontosíthatjuk. Ez az elvonás adja meg a lehetőséget az egyértelmű (univok) fogalmak használatára. A metafizika ezzel szemben a teljes létezést vizsgálja, ezért ez semmitől sem tekinthet el, ami létezik. Ennek következtében az általa használt fogalmak sem egyértelmű fogalmak, hanem analóg fogalmak.

A skolasztikus (arisztotelészi értelemben vett) fizika eltekint a tapasztalati létezők egyediségétől és csak az általános vonatkozásokat vizsgálja. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy a skolasztikus értelemben vett fizika nem azonos a mai fizika tudományával. A mai értelemben vett fizika, kémia, biológia a skolasztikus fizika részterületei. Ha a vizsgálat tárgya az anyagi létezők egyik legfontosabb tulajdonsága, a mérhető mennyiség, akkor jutunk el a mai értelemben vett fizikához. A természettudományokra általában jellemző, hogy saját szakterületük jelenségeit elméletek felállítása által akarják megérteni, megmagyarázni. A fizika esetében ez az elmélet matematikai jellegű, mert a fizika tárgyai elsősorban a létezők mennyiségi vonatkozásai. Az elmélet azonban nem adja meg a tudásnak azt a bizonyosságát, amely önmagában elegendő lenne, ezért az elméleteket össze kell vetni a tapasztalattal, a fizika esetében elsősorban méréseket magukba foglaló kísérletekkel. Ezért lehet a fizikát és a hozzá szorosan kapcsolódó tudományokat (csillagászat, kozmológia, geofizika stb.) elsősorban (noha nem kizárólagosan) empiriometrikus tudományoknak tekinteni 1.

A biológia jellemzője inkább a sémák, alakzatok használata az élet jelenségeinek vizsgálatában és magyarázatában, ezért a biológia empiriosematikus tudomány. A biológiát is jellemzi a tapasztalati ellenőrzésre szoruló elméletek felállítása. Az elméleteken keresztül való megértés is utal az ismeretek helyességéről való meggyőződés (bizonyosság) korlátaira. Így az általuk adott magyarázatok elvileg változásra képes magyarázatok. De az ezen tudományok által adott magyarázatok részleges voltára más is utal. Ezek a tudományok az absztrakció, az elvonás által a teljes létezésnek egy-egy „szeletét” vizsgálják. A vizsgálat érdekében ezt a szeletet bizonyos önállósággal látják el. Valójában azonban nem lehet szó teljes önállóságról, mert ezek a szeletek önállóan csak a vizsgáló értelemben léteznek, például fogalmi rendszerként, elméletként. Ezért ezek a tudományok a teljes valóságra teljes magyarázatot soha sem adnak. Amikor tehát egyesek ezekre a tudományokra hivatkozva a totális magyarázat igényével lépnek fel, akkor indokolatlanul lépik át a részleges és a teljes közti határvonalat.

A darwinizmus, illetve ennek modern változatai szaktudományos elméletek. Vannak azonban ezekben az elméletekben olyan gondolatok is, amelyek túlmutatnak a szaktudományokon. Hasonló a helyzet az elmélet értelmezéseivel. Tipikusan ilyen értelmezés az ateista értelmezés. De az elégséges magyarázat elve is kérdéseket vet fel magával a fejlődéssel kapcsolatban. A fejlődésben a kevésbé bonyolultból, a kevésbé fejlettből jön létre a bonyolultabb, a fejlettebb, az alacsonyabb rendűből a magasabb rendű. Így tehát olyan „léttöbblet” keletkezik, amelynek elégséges magyarázatát valahogyan meg kell adni. Hasonlóan kérdés merülhet fel a fajok közös lényegadó forma általi meghatározottságával kapcsolatban is. A fajok a (darwini) fejlődéselmélet állítása szerint dinamikusan alakulhatnak egymásba. Ezért, ha fenn akarjuk tartani a lényegadó forma filozófiai eredetű fogalmát, akkor meg kell vizsgálnunk ennek viselkedését a fajok esetleges átalakulása folyamán. Ezekről a kérdésekről is a következő bejegyzésekben lesz szó.

Jegyzetek:

  1. Anthony Rizzi: Science Before Science, Press of the Institute of Advanced Physics, 2004

A természetes teológia vázlata

Az előző bejegyzések (talán nem mindig könnyű olvasmányok) a természetes teológiához vezető útról szóltak. Maga az út azonban nem úgy indul, mint ehhez vezető út. Az út első szakasza tulajdonképpen azt a metafizikát öleli föl, amely az általunk megtapasztalható létezést, mint létezést vizsgálja. Rögtön az út elején nyilvánvalóvá válik, hogy magát a létezést nem tekinthetjük egyértelmű fogalomnak, ez a fogalom analóg fogalom. A fogalom analóg volta megengedi, hogy a létezésben az egység és sokaság, állandóság és változás mozzanatai ellentmondás nélkül megjelenhessenek. Az ellentmondástól való mentességet biztosítja az, hogy a létezők szerkezetében az egymást kizáró mozzanatok egymástól metafizikailag, de valóságosan különböző „pólusokként” vannak jelen. Világunk létezőiben ezek a pólusok külön létezésként nincsenek jelen, együtt alkotják a létezőt, a köztük lévő viszony leírása a metafizika fő feladata. A metafizikai fő fogalompárairól több bejegyzésben is szó volt: itt, itt és itt. A létezők szerkezetének felderítése átvezet a természetes teológiához vezető út második szakaszához. A létezők szerkezetének oksági elemzése elvezet egy olyan létezőhöz, aki kívül áll a tapasztalható létezésen és aki magyarázata, oka ennek a létezésnek. A bejegyzésekben a változással, a képesség-ténylegesség párral kapcsolatos ilyen elemzésről volt szó (itt és itt), de régebbi bejegyzésekben szó volt a létezők esetlegességéből, célrairányítottságából kiinduló érvekről is. Az oksági kapcsolatok elemzésének eredményeként eljutottunk a tiszta ténylegesség, az actus purus létezéséig és az önmagában való létezőig, aki maga a lét, ipsum esse subsistens.

A természetes teológia (theologia naturalis) tulajdonképpen az előbb vázolt út második szakaszával kezdődik. Ezt a szakaszt követi az előző szakasz eredményeinek alapján annak vizsgálata, hogy mit is állíthatunk az actus purus-ról, az esse subsistens-ről. A természetes teológia klasszikus alapszövege Aquinói Szent Tamás összefoglaló teológiai művében, a Summa Theologiae-ban található meg (ST I q. 3-27). Szent Tamás a Summa ezen kérdéseiben módszertanilag elsősorban nem a kinyilatkoztatásra támaszkodik, hanem az Isten felé vezető öt útjának az eredményeire. A természetes teológia ebben a felfogásban jellegzetesen katolikus ága nem is annyira a teológiának, mint inkább a metafizikának. Kétségtelen, hogy a „filozófusok Istenéről” és „Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus Istenéről” szóló tudásunk nem azonos. Az előbbi színtelenebb, közvetett és elsősorban a személyes vonásokban hiányos tudás. A két Isten ugyanaz, de ez az Isten a filozófusokhoz, mint filozófusokhoz nem szólt, nem jött el hozzájuk emberként, Jézus Krisztus személyében. Mégis, mi értelme van akkor a theologia naturalis-nak? A kérdésre a választ Weissmahr Béla jezsuita filozófus így adja meg Filozófiai istentan című könyvében (Mérleg – Távlatok 14. oldal; jóllehet a könyv megközelítéseivel nem teljesen értek egyet, de az erre a kérdésre adott válasza találó):

…Más szempontból ugyanis a filozófia istenfogalma tökéletesebbnek mondható sok vallásos ember istenfogalmánál. Mivel a vallás Istenről az emberi élményvilágból vett képekben és szimbólumokban beszél, nem pedig a képszerűséget felülmúlni törekvő fogalmakban, azért a vallásos ember istenképe könnyen emberszabásúvá válik. Vagyis a vallásos ember istenképét az antropomorfizmus fenyegeti.

 

Az idézethez még hozzátenném, hogy tulajdonképpen a dogmafejlődés is az ebben megfogalmazottakat igazolja. A dogmák ugyanis a közvetlen forrásokban használt képek, szimbólumok jelentését fogalmilag írják le. Ezek a fogalmak azonban többször a filozófia készletéből vett fogalmak, mint például a természet, a lényeg, a szubsztancia fogalmai. A természetes teológia az Istenről szóló ismereteket eleve a metafizika keretein belül rendszerezi, ezért ez alapot ad a Szentírásban használt szavak, kifejezések félreértésektől, tévedésektől mentes értelmezéséhez. A megtestesülés és megváltás páratlansága, nagysága és méltósága a természetes teológia hátterében is megmutatkozik. A változatlan és örök Isten, a végtelen tökéletesség, aki végtelenül különbözik a teremtett létezéstől, jött el közénk Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében és halt meg értünk emberként, hogy el ne vesszünk.

Isten a teremtmények olyan oka, aki alapvetően különbözik minden teremtményi létezéstől. Az általunk tapasztalható létezők képességből (potentia) és ténylegességből (actus), kiemelten lényegből (essentia) és a létezés aktusából (actus essendi, existentia) összetett létezők. Istenben azonban ezek az összetettségek hiányzanak, ellenkező esetben ugyanis nem lehetne az általunk tapasztalható létezés tényének elegendő indoka. A theologia naturalis ezért először a teremtményi létezés metafizikai elemzése folyamán felderített mozzanatait tagadja Istenről. Így megállapítja, hogy

  1. Isten teljesen egyszerű (az összetettség tagadása).
  2. Isten végtelen (a korlátozottság tagadása).
  3. Isten változatlan, örökkévaló (a változás és ezzel együtt az időbeni létezés tagadása).
  4. Isten egy (azaz a sokaság tagadása).

A fentiekben megmutatkozó „negatív teológia” azonban pozitív vonásokra is utal. Láttuk, hogy a képesség és ténylegesség közti viszony nem szimmetrikus, mert a képesség értelmetlen a hozzátartozó ténylegesség nélkül, ugyanakkor a ténylegességnek nem szükségszerű párja a képesség, jóllehet tapasztalataink körében csak együtt fordulnak elő. A ténylegesség ezen prioritásának (tulajdonképpen a természetes teológiát megelőző) felismerése is utal a pozitív tartalomra.

Isten elsődleges és általános oka annak a létezésnek, amelyet megtapasztalunk. Ebből kiindulva juthatunk el olyan isteni tulajdonságokhoz, amelyek nem a teremtett létezés szerkezetének tagadásából származnak, hanem éppen az ebben a létezésben lévő tökéletességeket állítanak Istenről. Hogyan lehet a teremtett létezés rendjéből ilyen módon átlépni a létezésnek egy másik rendjébe, az isteni létezés rendjébe? Erre az alapot az az elégséges okság elve adja meg, amely szerint az okozat nem tartalmazhat semmi olyat, ami az okból nem magyarázható meg, amit az ok nem indokol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ok és okozat között valamilyen formai azonosságról beszélhetünk. Ez is előfordulhat, ha az ok és okozat közel vannak egymáshoz. A szülők és az általuk nemzett gyermekek természete azonos. Ha azonban az ok és az okozat nem tartoznak azonos fajba, akkor már csak hasonlóságról beszélhetünk. Isten és a teremtett világ végtelen távolságban vannak egymástól. Isten a tiszta ténylegesség, actus purus. Az a ténylegesség, amely mögött nincsenek képességek, korlátlan ténylegesség, mert a már többször idézett megállapítás szerint a ténylegesség csak a képesség által korlátozódik (actus non limitatur nisi per potentiam). Ezzel szemben az Isten által okozott létezésre és változásra a képességből és ténylegességből való összetettség jellemző. Mindazoknak a ténylegességeknek, tökéletességeknek azonban, amelyeket a teremtett világ korlátozott létezésében találunk, meg kell felelniük valamilyen hasonlóság alapján a tiszta ténylegességnek, a végtelen tökéletességnek. Ezen megfeleltetés nélkül Isten tiszta ténylegessége, tökéletessége nem lenne végtelen, korlátlan tökéletesség, mert valami olyanban szenvedne hiányt, ami a teremtett létezésben jelen van, igaz hogy itt csak képességek által korlátozva. Ezért azon a tökéletességek fogalmai, az ezeket jelölő szavak, amelyek nem feltétlenül utalnak a teremtett létezésben való megvalósulásuk korlátaira (amely tökéletességekkel rendelkezni mindig jobb mint velük nem rendelkezni), úgy alkalmazhatóak Istenre, hogy ezek Isten valóságos tulajdonságait jelölik. Jóllehet ezen fogalmak, szavak hasonló dolgokat jelölnek a teremtmény esetében, mint amilyeneket Isten esetében, mégis végtelen a különbség a jelölés módja (modus significandi) között. Ezek a teremtményekben véges, korlátok közé zárt tökéletességeket jelölnek, Isten esetében azonban korlátlan, végtelen tökéletességekről van szó. (A teremtésben megtalálható tökéletességek Istenről való állításának módszertanáról szól a domonkos nővérek blogjának egy begjegyzése.) Többször említettük már, hogy magának a létezésnek a fogalma analóg fogalom. Ez az analógia a viszonyok analógiája, analogia proportionalitatis. Ez a tapasztalható létezés esetében inkább egy horizontális értelemben vett analógia most vertikális irányt is kap: beszélhetünk a tapasztalható létezők elsődleges és egyetemes okukhoz való hasonlóságáról. A teremtett lét képességből és ténylegességből való összetétele miatt azonban ezek és Isten, a tiszta ténylegesség közti minden hasonlóságnál végtelenül nagyobb a köztük lévő különbség, amint arra negyedik lateráni zsinat (1215) is utal.

Szent Tamás természetes teológiájának “állító” részében mindenekelőtt Isten tökéletességéről és jóságáról beszél. Ez követi Isten “operatív” tökéletességeinek a tárgyalása. A szellemi létező két alapvető képessége az értelem és az akarat. A teremtett létezőben ezen képességek működése korlátozott, véges. Istenben, a tiszta ténylegességben az értelem és akarat működése korlátlan, végtelen. Ezek tárgyukat tekintve nem lépnek ki az isteni létezésből, a végtelen igazságra és jóságra, Istenre, saját magára irányulnak. Isten egyszerűsége, összetételtől való mentessége miatt ezek nem különböznek egymástól és az isteni lényegtől, ezek azonosak egymással és az isteni lényeggel.

A természetes teológia fenti, igen rövid vázlatával most (ideiglenesen) befejeződik a bejegyzéseknek metafizikával, természetes teológiával foglalkozó (talán kissé elvont) sorozata. A következőkben a fejlődéssel, az ember, az emberiség eredetével foglalkozunk.