A tiszta ténylegesség (actus purus)

Az előző bejegyzésben a létesítő-ható okokról volt szó. A változás, amely egy képességet ténylegességbe visz át, valamilyen ok hatására történik. A változtató hatást előidéző ok különbözik attól a képességtől, amelyet a változásban ténylegességbe visz át. Az ok maga ténylegességben van a hatás előidézésével kapcsolatban, mert a hatás előidézésének a képessége nem jelenti a hatás előidézését is. Amennyiben az ok ténylegessége mögött képesség van, akkor a változást előidéző hatás ténylegessége maga is változás eredménye. A változást előidéző ok ebben az esetben tehát maga is csak változás következtében lehet ilyen ok. Változás nélkül változást előidéző ok csak az lehet, aki esetében a ténylegesség mögött nincs képesség, aki tiszta ténylegesség (actus purus). Ilyen okkal tapasztalati világunkban nem találkozunk. Fontos megjegyzés az is, hogy az ok okkénti működése (az általa kifejtett hatás) és maga a változás egyidejűek.

A fentiek alapján világunkban egy adott változás esetében a változás oka ugyancsak egy másik változás alanya. Ennek a változásnak is van oka, amely ugyancsak változás által lesz ok és így tovább. Így jutunk el egy olyan oksági sorhoz, amelyben az okok által kifejtett hatás és az ennek eredményeként beálló változások a sor minden egyes tagja esetében egyidejűek. A skolasztikusok klasszikus példája az ilyen sorozatokra a két okból álló sorozat: egy ember a botjával mozgat egy követ. Az első ok ebben a sorozatban az, aki mozgatja a botot, a második ok pedig a bot mozgása, amely oka a kő mozgásának. De ilyen sorozat például az, amikor (most visszafelé haladva) a vitorla mozgatja a hajót, a szél fújja a vitorlát, a szél pedig a légnyomás különbsége folytán keletkezik. A sort még folytathatnánk visszafelé, ha a nyomáskülönbségek okait keresnénk. (Megjegyezzük, minthogy egy változásnak több oka is lehet, a szó szoros értelmében az okok hálószerű struktúrát alkotnak. Ha azonban abban az esetben, amikor egy változás több ok működésének az eredménye, kiválasztunk egyet közülük, akkor már igazi sorhoz jutunk.) Az ok és hatásának eredménye közti viszony nem az időbeli előbb és később viszonya (ahogyan több újkori filozófus, például Hume gondolta), hanem az ok hatásának és eredményének a viszonya.

Megállapíthatjuk tehát, hogy minden általunk tapasztalható változás mögött az egyidejű okok ilyen sorozatát találjuk meg. Ez a megállapítás nem (csak) az okok természettudományos vizsgálatának, hanem elsősorban a metafizikai elemzésnek eredménye. Amint az előző bejegyzésben említettük, a skolasztikusok az ilyen oksági sorokat lényegileg (per se) rendezett oksági soroknak nevezik. Ha a világunk változásai mögött meghúzódó ilyen (lényegileg rendezett) oksági sorokat vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy ezek összességükben sem indokolják a változás tényét, ez még így is megmagyarázhatatlan tény marad. A változást előidéző okra való hivatkozás csak részleges magyarázatként jön szóba, mert ennek az oknak a hatása maga is változás eredménye, amely maga is indokolásra szorul. A változást előidéző ok nélkül pedig a változás nem jön létre. Ez az oksági sorok minden okára és okozatára igaz. A teljes sorra való hivatkozás sem indokolja meg teljesen a változás tényét, mert a sor bármelyik tagja csak részleges magyarázata a sor végén álló változás tényének. A változás azonban mindennapi tapasztalat, ezért az ilyen tulajdonságú okok mellett kell lennie egy olyan oknak is, amely úgy működik, úgy változtat, hogy működése nem változás eredménye. Ez azt jelenti, hogy ezen ok a változás előidézésére nézve olyan ténylegességben van, amely mögött nincs képesség, azaz, ez az ok tiszta ténylegesség, actus purus.

A tiszta ténylegességben lévő ok feltételezése azáltal sem kerülhető el, hogy végtelen oksági sorokra hivatkozunk. Hiába van végtelen sok olyan okunk, amely a változás előidézésére nézve csak olyan ténylegességben van, amely ténylegesség mögött képesség húzódik meg, a képesség ténylegességbe való átmenetének teljes indokolását a sor egyetlen oka esetében sem tudjuk megadni, következésképpen egyetlen változás ténye sem indokolt teljesen. Amint A. D. Sertillanges (1863-1948) domonkos filozófus találóan mondta: egy ecset akkor sem kezd el magától festeni, ha akármilyen (esetleg végtelen) hosszú is a nyele 1.

A fenti gondolatmenetben tehát a változások és okaik metafizikai elemzése útján eljutottunk egy olyan változtató ok létezésének szükségességéhez, amely ok úgy változtat, hogy közben ő nem változik. Az ilyen ok képesség nélküli ténylegességként, actus purus-ként változtat. A fenti gondolatmenet tulajdonképpen Aquinói Szent Tamás első és második útjának összevonása. (Régebbi bejegyzések már foglalkoztak Aquinói Szent Tamás nyomán a kozmológiai istenérvekkel, például itt.) A változatlan változtatót, az arisztotelészi mozdulatlan mozgatót, a tiszta ténylegességet azonosítják Istennel. Az így jellemzett létező nem található meg tapasztalati világunkban, ezen kívül van.

A változás nélküli változtatót, a mozdulatlan mozgatót a skolasztikus terminológia első vagy elsődleges oknak (causa prima), a többi okot pedig másodlagos okoknak (causae secundariae) nevezi. Az „első” szó azonban könnyen félreérthető. Ezt lehetne úgyis értelmezni, hogy az egy változás mögött lévő oksági sorban csak egyetlen kitüntetett másodlagos ok esetében okozza a változást az első ok. A többi másodlagos okok már csak a kitüntetett okon keresztül függenek az első októl és így okozzák a változásokat. Ez a mechanikus értelmezése azonban téves, mert a tiszta ténylegességnek, mint oknak a hatását nem lehet csupán egyetlen változást létrehozó hatásként értelmezni. Az előző bejegyzésekben többször említettük azt, hogy egy ténylegesség csupán a befogadó képesség által korlátozódik (actus non limitatur nisi per potentiam). Ha tehát egy ténylegesség csupán egyetlen (vagy több kitüntetett) változást létrehozó hatás ténylegessége, akkor mögötte valamilyen korlátozó képességnek kell lennie, ez pedig ellentmond a tiszta ténylegesség feltételezésének. A tiszta ténylegesség tehát olyan általános ok, amelynek hatása minden változásban jelen van. A változtató ténylegesség tehát korlátlan ténylegesség, de az a ténylegesség, amely a változások eredményeként áll elő, már korlátozott, mert ez egy adott képesség ténylegességbe való átvitele utján keletkezik. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az első ok elsősége nem egy sorban való elsőség, hanem annak az elsősége, akitől a teljes sor minden oka függ.

A fentieket szemléltethetjük egy példával. Egy (mechanikus) óra tulajdonképpen tekinthető egy olyan egyidejű oksági rendszernek, amelyben a fogaskerekek és egyéb alkatrészek valamilyen energiaforrást használva továbbítják a mozgást a mutatókhoz. Az energia forrása lehet egy rugó, az óra súlyainak helyzeti energiája, elektromos energia stb. (Most nem foglalkozunk az okságnak azzal a részével, amelynek következtében a mozgás periodikus mozgássá válik az órában, jóllehet ettől válik az óra az idő mérésére alkalmas eszközzé.) Ebben az esetben a járó óra alkatrészei tényleg egy, a sor legelején lévő első oknak (az energia forrásának) a hatását közvetítik a mutatók felé. A világ és Isten viszonyának ilyen, egykoron (vagy még talán még ma is) divatos elképzelését tükrözik Madách Imre szavai: „A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, Mig egy kerékfogát ujítni kell”. Az actus purus, mint ok azonban nem így működik, oksága nem csak egyetlen konkrét változást előidéző ok. A tiszta teljesség, mint első ok, univerzális ok korlátok nélkül. A korlátok nem az első ok korlátai, hanem a hatást befogadó képesség korlátaiból adódnak. Az első ok nem az oksági sorok okai között van, hanem minden másodlagos ok fölött lévő ok, amely hatásának eredménye, hogy a másodlagos okok léteznek és működnek.

A változások és okaik vizsgálata által tehát eljutottunk egy olyan létezőhöz, akinek létezése tiszta ténylegesség. A már többször idézett megállapítás szerint az ilyen ténylegességi létezésnek nincs korlátja, ez a végtelen létezés. Ennek következménye az is, hogy egynél több tiszta ténylegesség nem létezhet. Ha két ilyen korlátlan létező lenne, ezek már egymást korlátoznák és így nem lehetnének korlátlan létezők. A korlátlan létezéssel szemben sokaságot csak a létükben korlátozott létezők alkothatnak. A sokaság a létezés korlátozottságának a következménye. Aquinói Szent Tamás öt útja egy olyan létezőhöz vezet el, amelyet világhoz való viszonya és tulajdonságai alapján Istennel azonosíthatunk. Ebben a bejegyzésben a tiszta ténylegességben létezőhöz jutottunk el, aki a változások elsődleges oka. A tiszta ténylegességi létezés nem általunk megtapasztalható létezés. Ez a létezés gyökerében különbözik az általunk megtapasztalható létezéstől. Ezen különbség alapján erről a létezőről tagadnunk kell olyan tulajdonságokat, amelyek az általunk megtapasztalható létezést jellemzik. Ezekkel a tulajdonságokkal foglalkoztunk eddigi metafizikai elemzéseink folyamán. Minthogy ebben a létezőben nincs képesség, ebben nem lehetnek meg azok az összetettségek, amelyeket a metafizikai elemzés során fedeztünk fel. Az összetettségek hiányát azzal fejezzük ki, hogy erről a létezőről a teljes egyszerűséget állítjuk. A változások hiánya pedig az idő nélküliséget is jelenti, amelyet az örökkévalóság állítása fejez ki. Ez az örökkévalóság azonban nem kezdet nélküli és soha be nem fejeződő időtartamot jelent, hanem az időtartam, idő nélküli létezést. Ugyanakkor azonban olyan okról is szó van, amely felé az okozatok mutatnak. A következő bejegyzésben azzal is foglalkozunk, hogy milyen értelemben lehet az első okról valamit az okozatok alapján állítani.

Jegyzetek:

  1. Edward Feser: Scholastic Metaphysics. A Contemporary Introduction. editones scholasticae. 152.o.

Az okság elve

Először röviden tisztázni szeretnénk az úgynevezett metafizikai alapelveknek a szerepét, mert az okság elve is ezek közé tartozik. Ilyen elvek például az azonosság elve és az ellentmondás elve is. Az okság elve a filozófia egyik sokat emlegetett elve, amelyet az újkorban több oldalról is támadtak. Ezekkel a támadásokkal most nem foglalkozunk részletesen. Megemlítjük azonban, hogy sokszor kiderült, a támadások az elv hiányos megértéséből fakadnak. Ezt az elvet nem a természettudományok alapozzák meg. Itt egy metafizikai elvről van szó, a változások legáltalánosabban vizsgált természetéhez kapcsolódó elvről. A változások kevésbé általános sajátosságaival foglalkozó természettudományok nyilván nem tudják az okságot a maga teljességében megragadni. Most csak arra az ellenvetésre hívjuk fel a figyelmet, amely szerint helytelen annak feltételezése, hogy a valóság értelmünk elveivel teljes összhangban van, mert így indokolatlanul vetítjük ki értelmünk szerkezetét, működését a valóságra. A kant-i kritika értelmünk a priori formáiról beszél, amelyek csak tapasztalataink feldolgozásához szükségesek, de ezek által nem ismerhetjük meg a külső valóságot, az önmagában lévő dolgot (Ding an sich).

A metafizikai alapelvek ezzel az állásponttal szemben azt fejezik ki, hogy a valóság általunk megismerhető, megérthető valóság. Ezt a tényt lehet tagadni, az értelem működését ettől a ténytől elszakítottnak tekinteni. Az ilyen álláspont szigorú értelemben véve, logikailag nem cáfolható, csak éppen az emberi gyakorlatnak, a mindennapi életnek, a tudományoknak, a tudományok törekvéseinek mond ellen. Az alapelvek tagadásával fölöslegessé válik szinte minden érvelés, az emberi értelem szinte minden megmozdulása. (A valóság érthetősége természetesen nem a valóság ténylegesen teljes megértését jelenti.) A valóság érthetőségét igen általánosan fogalmazza meg az elégséges magyarázat, a principium rationis sufficientis elve. Ez az elve arra utal, hogy az általunk tapasztalható tények magyarázatra és nem akármilyen magyarázatra szorulnak. Ezek nélkül a magyarázatok nélkül a tény megértése, a tényre vonatkozó ismeret hiányos lenne. Ennek az elvnek a megfogalmazását Leibniz-nek tulajdonítják, de Reginald Garrigou-Lagrange domonkos teológus is rámutat arra, hogy ezt a skolasztika teljes terjedelmében alkalmazta és megfogalmazta. Az okság elve az elégséges magyarázat elvének egy alkalmazása, amelyet alátámasztanak mindennapi tapasztalataink és a metafizikai elemzés. Míg általában az elégséges magyarázat elve nem utal feltétlenül egy megmagyarázandóhoz képest külső magyarázatra, az okság elve esetében külső magyarázatról van szó. Amint Edward Feser megjegyzi a skolasztikus metafizikáról szóló könyvében 1, jóllehet Isten létezésének van elégséges magyarázata (az önmagában való létezés), ennek nincs oka. Az elégséges magyarázat keresésének Arisztotelész által adott “módszertana” a változások négy okának (az anyagi, formai, létesítő-ható és cél okoknak) a keresése. A szűkebb értelemben vett okság elve azonban csak a létesítő-ható okra vonatkozik.

Az előző bejegyzésekben beszéltünk a változásról. A változás valamilyen képesség (potentia) ténylegességbe (actus) történő átmenete. Egyszerre valami ugyanabból a szempontból nem lehet képesség és ténylegesség. A képesség önmagától, valamilyen hatás nélkül nem megy át ténylegességbe. Ez a hatás nem származhat abból a képességből, amely a hatás eredményeként átmegy ténylegességbe. Hasonlóan nem jöhet magából a ténylegességből sem, hiszen a hatás ezt megelőzi, ha nem is feltétlenül az időben. Tehát a hatásnak kívülről kell jönnie. Ez a „kívül” azonban nem feltétlenül jelent más szubsztanciát, jöhet ez a szubsztancia más részétől is, amely különbözik a képességtől és az előidézett ténylegességtől. Annak, amitől a hatás származik, ami a változás okozója, a hatás előidézésére nézve ténylegességben kell lennie. Ha csak az előidézés képességéről van szó, akkor nincs hatás. Az, hogy képes vagyok ezt a szöveget legépelni, nem vonja maga után azt, hogy a szöveg ténylegesen le is lett gépelve. Ez azonban azt jelenti, hogy ha a hatást előidézőjének ténylegessége mögött képesség van, akkor ennek a képességnek ismét valamilyen, hozzá képest külső hatás következtében kell átmennie abba a ténylegességbe, amely az eredeti hatás előidézését jelenti. Ilyen újabb hatásra csak abban az esetben nincs szükség, ha az előidéző úgy van ténylegességben, hogy emögött a ténylegesség mögött nincs képesség. Ilyen képesség nélküli ténylegességről (actus purus) nincs tapasztalatunk.

A ható oknak egy másik fontos tulajdonsága, hogy az ok által kifejtett hatás egyidejű a változás bekövetkezésének az eseményével 2. Látszólag ennek ellentmondhat az, hogy például a távolban lecsapó villám hangját csak az esemény bekövetkezése után másodpercekkel hallhatjuk, vagy a kő eldobását nem követi rögtön az ez  által okozott ablak-betörés. Valójában azonban az alaposabb elemzés kideríti azt, hogy a villám  csak a levegőnek azt a sűrűsödését és ritkulását okozza, amely hanghullámként elérve dobhártyánkat, okozza az észlelt hanghatást. A kő eldobása is közvetlenül csak a kő adott pályán való repülését okozza. Így az ablak betörése a kő eldobásának csak közvetett és nem közvetlen eredménye. Az ok hatásának és az eredmény bekövetkezésének az egyidejűsége azonban nem jelenti azt, hogy ezekkel kapcsolatban nem lehet időtartamokról, hanem csak pillanatokról beszélni. A napsugárzás mint ok közvetlen hatásait hosszabb időn keresztül gyakorolhatja. Ezek közvetlen eredményei azonban csak akkor idéződnek elő, amikor süt a Nap. A közvetett eredmények persze később is jelentkezhetnek (például a leégett bőr kellemetlen érzése).

A fenti példák is utalnak arra, hogy az okok oksági sorokat (vagy inkább hálókat) alkotnak. A közvetlen okok mögött közvetett okok sorozata van, amelyek közvetlen hatásai csak közvetlen okozataikra vonatkoznak, de közvetett hatásuk szükséges más oksági események megtörténtéhez is. Az oksági sorokkal kapcsolatban Edward Feser a már többször hivatkozott könyvében (148. o.) Boldog John Duns Scotus megkülönböztetését idézi. A ferences teológus és filozófus  beszél lényegük szerint (per se) rendezett oksági sorokról és csak járulékosan (akcidentálisan) rendezett oksági sorokról. A lényegileg rendezett oksági sorokra a skolasztikus példa az, amikor egy ember botja segítségével mozgat egy követ. Az ilyen oksági sorokra jellemző, hogy a sorban egy ok nem tud működni anélkül, hogy az előtte álló ok rá közvetlenül ne hatna. A bot önmagától, az őt mozgató ember nélkül nem tudja mozgatni a követ. Ezen sorok másik jellemzője, hogy nem csak a közvetlen hatásnak és eredményének kell egyidejűeknek lenniük (ez minden közvetlen ok-okozat pár esetében szükséges), hanem a sorban lévő összes hatás és eredményeik egyidejűek.

A járulékosan rendezett oksági sorok esetében az okok nem egyidejű okok. Az egyik ok csak annak a feltételét teremti meg, hogy a másik ok működhessen, de ezeknek a működéseknek nem kell egyidejűeknek lenniük. A hosszú időt igénybevevő oksági sorok  általában járulékosan rendezett oksági sorok. A mag elvetését követően különböző, időben nem egybeeső, de egymást feltételező okok eredményeként érik meg a növény és hoz termést. A sorozatban lévő okok nem közvetlenül az őket megelőző ok hatása alatt működnek, a megelőző okok csak a feltételét biztosítják annak, hogy az okok működhessenek.

Az okságra, az oksági sorokra vonatkozó ismereteink tapasztalatainkra vonatkoznak. Az okság függést állapít meg az ok és az okozat között. Ez a függés azonban nem feltétlenül az időben utóbb lévőnek a függése az őt megelőzőtől, hanem a hatás eredményének függése a hatástól, a hatást gyakorlótól. Felmerül a kérdés, hogy ha csak ezeknek a függéseknek a rendszerét vesszük figyelembe, megérthetőek-e a világunkban történő változások, lehet-e egyáltalán egyetlen változás is világunkban, ha csak a függéseknek ez a rendszere létezik. A következő bejegyzés ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Jegyzetek:

  1. Edward Feser: Scholastic Metaphysics. A Contemporary Introduction. editiones scholasticae. 108. oldal
  2. Feser idézett műve, 146-147.o

A metafizikai különbségről. Képesség és ténylegesség. 3.rész

Az előző bejegyzésekben azokról a különbségekről volt szó, amelyeket a létezőkben találhatunk, ha ezeket mint létezőket vizsgáljuk. A létezők ilyen vizsgálata semmitől nem vonatkoztathat el, ami létezik. Ezért ennek a vizsgálatnak egyszerre kell figyelembe venni a létezésben tapasztalható egységet és sokaságot, állandóságot és változást. Ezért a metafizikát nem az egyértelmű, hanem az analóg fogalmak használata jellemzi. (Az egyértelmű fogalmak használata esetén bizonyos vonásokat elhagyva, azt ragadjuk meg, ami a dolgokban azonos. Az analóg fogalmakról már több bejegyzésben volt szó. Minthogy ezek központi szerepet játszanak a metafizikában és a teológiában, erre a témára ismételten visszatérünk Isten létezésének metafizikai igazolását követően.) A létezésben olyan mozzanatokkal találkozunk, amelyeket nem tekinthetünk azonosnak anélkül, hogy az ellentmondás elvét ne adnánk fel. Az előző két bejegyzésben foglalkoztunk a képességi és a tényleges létezéssel. A létezés ezen két módjának a megkülönböztetése nélkül nem tudnánk a változás tapasztalatát ellentmondásmentesen értelmezni. A változás utáni állapot nem a semmiből áll elő, hanem a képesség (potentia) válik valamilyen hatás eredményeként ténylegességgé (actus). A metafizikai elemzés témája az egymástól különböző mozzanatok, párok egymáshoz való viszonya, vonatkozása. Láttuk, hogy a képesség mindig a ténylegesség felé irányul, nincs értelme képességről beszélni a neki megfelelő ténylegesség nélkül. Azt szokták mondani, hogy a képességi létezés a semmi és a tényleges létezés között helyezkedik el. Ez valóságos létezés, de nem tényleges létezés. A neki megfelelő ténylegesség nélkül nincs értelme képességről beszélni. Ezzel szemben a ténylegesség esetében nem találunk ilyen szoros kötödést a képesség irányában. Ezért beszélhetünk a ténylegesség elsődlegességéről a képességgel szemben. Az általunk tapasztalható létezőkben azonban nem találkozunk olyan ténylegességgel, amely mögött nem lenne képesség. Tehát megállapíthatjuk, hogy a létezők változásának elemzésének eredményeként kapott képesség és ténylegesség közti viszony nem teljesen szimmetrikus: a ténylegesség elsőséget élvez a képességgel szemben. Más szempontból viszont a képesség előzi meg a ténylegességet: az előbbi úgy viszonylik az utóbbihoz, mint a befogadó a befogadotthoz. A képesség valami iránti nyíltságra, befogadásra való képességre utal. Egy dologban a képességek önmagukban, a megfelelő ténylegességek nélkül szinte megkülönböztethetetlenek, meghatározatlanok. Egy fában jelen van annak a képessége, hogy kivirágozzék, de az a képesség is ott van, hogy egy villámcsapás következtében elégjen. Ez a meghatározatlanság a ténylegesség által válik meghatározottsággá.

Kant a metafizikát azért tartotta lehetetlennek, mert szerinte ez semmit sem mondhat az értelmen kívüli valóságról, fogalmaink csak értelmünk a priori formái, amelyek segítségével az érzéki adatokat feldolgozzuk. A metafizikai fogalompárok azonban nem értelmünk egyértelmű, a priori formái, hanem ezek a létezés tapasztalata és ennek elemzése alapján alakulnak ki értelmünkben. Az egyértelműségről való lemondásra éppen tapasztalataink elemzése “kényszerít”.

Az előző bejegyzésben említettük a képesség és ténylegesség közti viszonynak egy másik jellemzőjét is, amelyet a következőképpen fogalmaztak meg: actus non limitatur nisi per potentiam, azaz a ténylegesség csak a képesség által korlátozódik. Ebben az esetben sem valamilyen a priori elvről van szó. Ez az elv a képességi és tényleges létezés elemzése következményeként állítja, hogy a világunkban lévő egységben és sokféleségben, korlátozott létezésben a sokféleség és korlátozottság elve, princípiuma a képességben, az egység pedig a ténylegességben található meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek a princípiumok tapasztalati világunkban egymástól függetlenül, önállóan léteznének. Ilyen létezésről nincs tapasztalatunk.

A változásban a képességi létezés átmegy a tényleges létezésbe. Ilyen értelemben tehát a képességi létezés megelőzi a tényleges létezést. A ténylegesség képességből származó korlátai azonban a tényleges létezésben jelen vannak. Azt is lehetne mondani, hogy amit most tényleges létezésnek tapasztalunk, abban a változások története folyamán elmúlt képességi létezések korlátozásai is jelen vannak. Ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy a ténylegességi létezés mögött ott van az őt korlátozó képességi létezés. A metafizikai fogalompárok között azonban olyanok is vannak, amelyekben a párok nem valamilyen egymásutániságban utalnak egymásra, hanem ezek egyidejűleg, együtt vannak jelen. Már beszéltünk a szubsztancia-járulékok és az (elsődleges) anyag – (lényegadó) forma párokról. Főleg Aquinói Szent Tamás felismerése volt az, hogy a párok tagjai közti viszony hasonlít a képesség-ténylegesség változásokban megismert viszonyához. A képesség-ténylegesség fogalompár analóg értelemben alkalmazható ezekre is. (Mint fentebb láttuk, a metafizikai fogalompárok és a köztük lévő viszonyok eleve analóg értelemben használatosak.) Ez azért érdekes megállapítás, mert most az ugyanarra vonatkozó képesség és ténylegesség nem egymást követő mozzanatok, hanem ezek egyidejűleg, egyszerre vannak jelen. Így jutunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy a körülöttünk lévő létezők szerkezetét legalapvetőbben a képesség-ténylegesség, potentia-actus fogalompár jellemzi.

A szubsztancia-járulék pár esetében érdekes ez a viszony. Egyrészt maga a szubsztancia ténylegesség. A járulékok (a szubsztancia mennyiségi és minőségi tulajdonságai, képességei, cselekedetei, vonatkozásai, térbeli időbeli helyzetei) azonban ugyancsak ténylegességek. Ezek nem azonosak a szubsztanciával, ezeknek nincs önálló létezésük, ezek a szubsztanciában léteznek. A járulékokhoz képest a szubsztancia őket befogadó képességet jelent,  ezek a szubsztanciához képest ténylegességek. Ugyanakkor a szubsztancia korlátozza is a járulékok megvalósulásait, ezek csak ennek, az itt és most létező szubsztanciának a ténylegességei. Az anyag ugyancsak befogadó képességként viszonylik a formához, de egyben korlátozza is formát: a forma csak az éppen megformált anyag formája. A forma a skolasztikus terminológiában bizonyos értelemben a ténylegesség szinonimájaként is használatos és ebben a használatban az anyag a képességnek felel meg. Ez a szóhasználat jelen van teológiában, még átvitt értelemben a szentségtanban is, amikor valamilyen „anyagi” mozzanat a forma által válik a képességből tényleges, meghatározott szentséggé.

A képesség-ténylegesség fogalompárt Szent Tamás alkalmazza a konkrét szubsztancia egészére is. Szent Tamás a létezés tartalmát, azaz azt, hogy mi az, ami létezik és magát a létezést olyan párnak tekinti, amelyek tagjai közti viszonyt a képesség-ténylegesség viszony írja le. A létezés tartalma a konkrét létező lényege (essentia) önmagában nézve képesség a létezésre, a létezés ténylegességének (actus essendi, existentia) a befogadására. A lényeg a befogadott létezést egyben korlátozza is: ez a létezés csak a konkrét tartalom létezése. (Erről a témáról már több régebbi bejegyzésben is szó volt, például itt és itt.) A lényeg-létezés összetettségben megmutatkozik az, hogy az általunk tapasztalható létezésben a dolgok létezése nem lényegük természetes adottsága. A dolog létezése külsődleges adottság lényegéhez képest. Ezt a tényt fejezi ki az az állítás, hogy a bennünket körülvevő létezők, saját magunkat is beleértve kontingens létezők. Volt úgy, hogy nem léteztek és lesz úgy, hogy nem léteznek.

Az anyag-forma összetettség együttesen adja a lényeget. Amint a régebbi bejegyzésekben láttuk, az anyag-forma összetettségben az egyedesülés, az individuáció elve az anyagban található meg, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt, a tér adott helyén lévő anyag. Ennek következtében például nemcsak egyetlen ember természete az emberi természet, hanem térben és időben az emberek sokasága létezik. A fentiekben említett lényeg tehát az egyedi létezők, szubsztanciák lényege. Ha az egész szubsztancia létezését vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az anyag-forma összetettségben az anyag képességként viszonylik a forma ténylegességéhez, maga az összetettség, a lényeg pedig képességként a létezés  ténylegességéhez.

A fentiekben eljutottunk tehát az általunk tapasztalható létezők szerkezetének legáltalánosabb megközelítéséhez: ezt legáltalánosabban a képességből és ténylegességből való összetételként jellemezhetjük. A képesség-ténylegesség fogalompárhoz elsődlegesen a változás elemzése útján jutottunk. Az elemzés folyamán többször említettük, hogy a képesség önmagától nem megy át a neki megfelelő ténylegességbe, ehhez valamilyen hatás kell, amely okozza ezt az átmenetet. A következőkben az okságról és az ezzel összefüggésben az elégséges magyarázat elvével, a principium rationis sufficientis-szel foglalkozunk. Ezek az elvek azok, amelyek a tapasztalati létezés világából elvezetnek ahhoz a létezéshez, amely nélkül a tapasztalati létezés csak megérthetetlen tényként áll előttünk.

A metafizikai különbségről. Képesség és ténylegesség. 2.rész

Az előző bejegyzésben a változás tapasztalatát elemeztük az állandóság és a változás, a különbség és a folytonosság szempontjából. A változás ténye csak akkor érthető, csak akkor   mentes az ellentmondásoktól, ha ezt egy képesség szerint létezés (potentia) ténylegesség szerinti létezésbe (actus) való átmeneteként értelmezzük. Ugyanaz a dolog ugyanabból szempontból nem lehet egyszerre képesség szerint és ténylegesség szerint létező, ezek az állapotok kizárják egymást. Ez a szemben állás azonban nem az ellentmondó tartalmak a szembenállása, hanem csak az egymást egyszerre kizáró létezési módok szembenállása. Valamilyen hatás eredményeként a képességi létezés átmehet ténylegesség szerinti létezésbe. Maga a képességi létezés nem a semmi, de nem is a tényleges létezés, ez a semmi és a tényleges létezés között helyezkedik el. De ez nem is csak egy egyszerű logikai lehetőség. A logikai lehetőség csak arra utal, hogy valamiben, valamilyen történésben nincs logikai ellentmondás. (Maga a teremtés, a creatio ex nihilo nem képességből ténylegességbe való átmenet, a teremtés esetében csak tisztán logikai lehetőség megvalósulásáról van szó.) A képességi létezés a tényleges létezés felé irányul, még akkor is, ha ez soha nem válik tényleges létezéssé. A képességi létezés azonban valóságos létezés, több az egyszerű logikai lehetőségnél, egy adott ténylegesség felé irányuló létezés. Ez a magyarázata annak, hogy az elefántnak nem nőnek szárnyai, de nő ormánya. Az elefánt-zigóta rendelkezik azzal a képességgel, hogy a fejlődés folyamán, megfelelő hatások eredményeként az elefántnak ormánya legyen, de a szárnyakkal kapcsolatban nincs ilyen képessége.

A képesség és ténylegesség közti viszonyt a tomista filozófia a következő kijelentéssel jellemzi: actus nom limitatur nisi per potentiam (a ténylegességet csak a képesség korlátozhatja). A kijelentés szerint a ténylegesség a korlátait az által a képesség által nyeri, amelynek ez tényleges megvalósulása. Amennyiben létezne olyan ténylegesség,  amely mögött nincs képesség, ez korlátlan, határok nélküli, végtelen lenne. Magának a kijelentésnek az értelmezésével kapcsolatban a tomista iskolán belül és kívül különböző megközelítések vannak. Ezeknek a vitáknak a részleteivel itt nem foglalkozunk, csak megemlítjük, hogy a viták összefüggésben vannak Aquinói Szent Tamás arisztotelizmusának kérdésével. Ez az alapelv ugyanis kifejezetten nem található meg Arisztotelész írásaiban. Ez, továbbá a potentia-actus fogalompár ezzel összefüggő kiterjesztése és a lényeg és a lét-aktus közötti valóságos (metafizikai) különbség Szent Tamás hozzájárulása a filozófiához (ezekről a későbbiekben lesz szó). A klasszikus (és érdekes módon a többször elmarasztalólag neo-tomistának nevezett) vélemény szerint Szent Tamás ezzel a hozzájárulásával tulajdonképpen az arisztotelészi filozófiát teszi teljessé. Mások szerint viszont Szent Tamás itt inkább Arisztotelésztől elszakadva, a neo-platonizmustól befolyásolva, a teremtés keresztény dogmájának hatása alatt járt el. A bejegyzésben a továbbiakban nem foglalkozunk ennek az érdekes (részben filozófiatörténeti) vitának a részleteivel. A bőséges irodalomból csak a Nova et Vetera folyóirat 2012. évi tavaszi számára utalnék, amely Thomas Joseph White már többször hivatkozott könyvével 1 kapcsolatban kibontakozott vitát ismerteti. Ez a vita azonban összefüggésben van azzal a kérdéssel is, hogy a klasszikus tomista istenérvek mennyire tételezik fel már eleve, a priori módon Isten létezését. Ha ugyanis a ténylegességet egy határok nélküli, végtelen valaminek tekintjük, amelyből valamilyen módon részesednek a véges, teremtett létezők, akkor már – különösebb érvelés nélkül – eljutottunk az actus purus-hoz, Istenhez. Valójában azonban a tapasztalati valóság metafizikai elemzésének első lépésében nem jutunk el valamilyen önállóan, önmagában létező aktualitáshoz, ténylegességhez. Az elemzés eredménye csak a képesség-ténylegesség fogalompár. A képesség és ténylegesség önálló létezésként nem jöhetnek szóba, ezek csak a létezőkben lévő olyan összetevők, amelyek önállóan csak értelmünk (analóg) fogalmaiként léteznek. Ezek a fogalmak tehát tapasztalati világunkban nem önálló létezést jelölnek, ezek jelölete a létezést együttesen alkotó komponensek, összetevők. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a fogalmak közti viszony elemzése érthetőbbé teszi azt a tapasztalatunkat, amely szerint a világunkban lévő ténylegesség mindig korlátozott ténylegesség, hiszen az egyik létező különbözik a másik létezőtől, az egyik létező létezése nem foglalja mindazt magába, amit a másik létező létezése magába foglal.

A ténylegesség képesség általi korlátozottságának megvilágítására egy „informatikai” példát használunk. A szövegszerkesztők által kezelt szövegek a végleges állapot eléréséig változásokon mennek keresztül. Ezeknek a változásoknak a kezelése tulajdonképpen a szövegszerkesztők feladata. Egy új szöveg létrehozása vagy egy szöveg teljes törlése bizonyos értelemben hasonlít az előző bejegyzésben említett szubsztanciális változásokhoz, amelyekben egy új szubsztancia keletkezik vagy pedig egy szubsztancia elpusztul. Természetesen a szövegek nem tekinthetőek olyan értelemben szubsztanciának, amilyen értelemben például szubsztancia az ember, a macska stb. De például az “és” szó beillesztése, szöveghez való hozzáadása tekinthető járulékos változásnak. A változás eredményeként a szöveg az “és” szóval bővül. A szövegben jelen van az a képesség, hogy ezt a változást befogadja. Ez a képesség azonban különbözik attól a ténylegességtől, ami a szó befogadása után következik be. Maga a képesség az “és” szóval kapcsolatban semmilyen ténylegességnek nem tekinthető, nem arról van szó, hogy a szó már valamilyen ténylegességként ott lenne a szövegben, legfeljebb nagyon halványan írva. Ez a képesség mégis behatárolja az “és” szó szövegben való tényleges jelenlétét. A szó odakerül, ahol a mutató, a kurzor áll. A szó abba a szövegbe kerül, amelyik éppen nyitva van, amely éppen az aktuális ablakban látható. Azt mondhatjuk, hogy az “és” szót befogadó képesség egy olyan környezetben, kontextusban van, amely az “és” szó begépelése által előidézett ténylegességet egy adott szöveg, adott helyén levő szó ténylegességére korlátozza. A fenti tapasztalat minden változásra érvényes. Világunk létezőit a képesség és a ténylegesség általi felosztottság jellemzi. A képességek ténylegességre változnak, az újabb ténylegességekkel újabb képességek járnak együtt és így tovább. A korlátozott ténylegességekkel együttjáró képességek az őket megvalósító ténylegességek számára korlátokat jelentenek. Ugyanakkor a ténylegességek fogalmilag nem tartalmazzák ezeket a korlátokat. A tényleges emberkénti létezés nem csak egyetlen emberben valósul meg, hanem sok különböző tulajdonságú emberben. Az előző bejegyzésben említett, levelek zöld színének sárga színre való változásában sem csak egyetlen sárga színű levél meríti ki fogalmilag ezt a ténylegességet. Ugyanakkor ez a ténylegesség, képességtől elszakítva, önállóan nem létezik. Képesség nélküli ténylegesség valóságos létezésére nézve a metafizikai vizsgálódás ezen szakaszában semmilyen meggyőző érvet nem hoztunk. Egy ilyen sikerese érvelés után azonban eddigi megállapításaink új értelmezést nyernek. Az új értelmezésben világunk korlátozott ténylegességei a tiszta, korlátlan ténylegesség, az actus purus teremtő tettének az eredményei. Eddig tehát csak addig jutottunk el, hogy a képesség-ténylegesség elemzése folyamán az utóbbinak bizonyos elsőbbségét állapítottuk meg. Egyrészt a képesség szükségképpen valamilyen ténylegességre irányul, másrészt a létezésben tapasztalható korlátosság elvét, princípiumát nem a ténylegességben, hanem a képességben találtuk meg.

A változás esetében beszélhetünk valamilyen történetiségről. A változásban van változás előtti és változás utáni állapot 2. Az állandóság és a változás kérdése mellett a metafizika másik nagy kérdése az egység és a sokaság kérdése. Míg az első kérdés az említett történetiséggel van összefüggésben, az utóbbi kérdés önmagában véve ilyesmit nem tételez fel. Azt is mondhatnánk, hogy az első kérdés a létezés dinamikájára vonatkozik, a második pedig a létező szerkezetét inkább sztatikusan nézi 3. Az előző bejegyzésekben beszéltünk arról, hogy ezt a szerkezetet a szubsztancia-járulék, illetve az anyag-forma fogalompárokkal jellemezhetjük. Fel lehet tenni a kérdést, hogy hogyan viszonyulnak ezek, az inkább sztatikusnak tekinthető fogalompárok a képesség-ténylegesség dinamikát tükröző fogalompárjához. A képesség a tényleges létezésbe való átmenetkor megszűnik továbbra is képesség lenni, a sztatikusabb jellegű fogalompárok által jelzett összetevők azonban egyidejűleg vannak jelen. A következő bejegyzés ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Jegyzetek:

  1. Thomas Joseph White: Wisdom in the face of modernity, Sapientia Press
  2. Ezekre a vonatkozásokra épül az idő fogalma. Maga az idő azonban nem tekinthető tőlünk teljesen független valóságnak. Az idő fogalma a változásokban lévő valóságos viszonyok tapasztalatára épül, de ehhez a tapasztalathoz szükséges az a szellemi létezés is, amely képes a múltra emlékezni és valamilyen módon a jövőt felfogni.
  3. W. Norris Clarke SJ: The One and the Many: A Contemporary Thomistic Metaphysics