A halál és a feltámadás között

A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy az ember nem semmisül meg a halálban. Az emberi létezés valamilyen, halál utáni folytatódása azonban nemcsak a Szentírás álláspontja, hanem ez különböző formákban, különböző vélekedésekben átszövi az egész emberi kultúrát. Erre utalnak már a legősibb temetési szokások, a különböző mitológiák, filozófiák. Ugyanakkor az ember halála és az állat halála egyaránt egy élőlény halála, az állat viszont teljesen megsemmisül élete végén, többé már semmilyen formában nem létezik. Az ember testének sorsa a halálban azonos az állati test sorsával: az élet befejeztével a test felbomlik. A Szentírás és a hitvallások azonban beszélnek a test feltámadásáról.

A fentiek alapján két egymásnak ellentmondani látszó szempont van. Egyrészt az ember létezése valahogyan folytatódik a halál után, másrészt az emberi test az enyészeté lesz a halálban. A létezés valamilyen, halállal sem megszakadó folytonossága és a test elpusztulása olyan feszültséget eredményez, amelynek feloldása kihívás a gondolkozó ember számára. Fel lehet tenni a kérdést, mi az, ami a halálban sem pusztul el, mi az, ami biztosítja az emberi létezés halállal sem megszűnő folytonosságát. Azt lehetne talán mondani, hogy a Szentírás tulajdonképpen nem vállalkozik ennek a feszültségnek a teljes fogalmi feloldására, és így nem kell ezzel foglalkoznunk. Ugyanakkor ez a kérdés élénken foglalkoztatta annak a kornak a szellemi életét, amelyben a kereszténység elterjedt. A kérdésre olyan válaszok is születtek, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. Egy ilyen válasz például a platóni lélekvándorlás tana, amely szerint a folytonosságot egy olyan valami, a lélek biztosítja, amely a különböző életek, halálok, újjászületések folyamán is ugyanaz marad. Tehát a kérdés annak ellenére is fontos kérdés, hogy maga a Szentírás a kifejezett fogalmi választ nem adja meg. A keresztény hagyománynak meg kellett válaszolnia határozottabb formában a kérdést. A kérdés megválaszolására a Szentírás szókincse tartalmazza a megfelelő szavakat: a Szentírás használja a “test” és “lélek” szavakat. A görög gondolkodás megoldása is ezekre a szavakra épül. A kereszténységet befogadó környezetben jelen volt a platonizmus dualista gondolkodása. Eszerint két világ létezik, az egyik az ideák tiszta világa, amelyre az állandóság, a változatlanság a jellemző. A másik világ pedig a körülöttünk lévő, állandóan változásban lévő világ, amely az ideák tökéletes, változatlan világának tökéletlen tükröződése, árnyéka. Ez a dualitás az emberre is jellemző: az ember két határozottan elkülönülő dolognak az egysége. Ezek egyike a halhatatlan lélek, amely az ideák tiszta világához vonzódik. A másik dolog a halandó test, a lélek börtöne. A Szentírás szavainak tehát volt filozófiai megfelelője ebben az esetben is. A filozófiai jelentés azonban olyan dolgokat is tartalmazhatott, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. A kereszténység például határozottan elutasítja a lélekvándorlást. Ennek ellenére a platonista megközelítés fő vonásaiban mégis tartalmazta a megoldást: az ember lélek és test együttese, a halálban a test megsemmisül, a lélek viszont továbbra is létezik. A platonista megoldás szerint a test a lélek börtöne, a test és a lélek együttléte egy kényszerű együttlét, amelyet egyes teológusok még büntetésnek is tekintettek. Ezek olyan “hozadékai” a platóni megközelítésnek, amelyek nehezen illeszthetőek a Szentírás gondolatvilágába.

A test és lélek egységét tökéletesebben fogalmazta meg az elsősorban Arisztotelészre támaszkodó skolasztikus filozófia és teológia. Arisztotelész szerint az ideák külön világa nem létezik, az ideák szerepét azok a formák veszik át, amelyek az anyagnak formái, amelyek az anyagon kívül önállóan nem léteznek. A test és lélek egységében is az anyag és az őt megformázó forma egysége van, de ez a forma a többi anyagban létező formától eltérően nem anyagi eredetű. (Ezzel a szoros egységgel két régebbi bejegyzés foglalkozott, az első itt található meg). A lélek tehát a test formája, ez teszi az anyagot emberré, ez “élteti” a testet. A növények és állatok esetében is szokták az anyagot megformáló formát léleknek nevezni, ez a forma azonban az élőlény pusztulása után már semmilyen önálló létezéssel nem rendelkezik, ez csak anyagban létező forma. Az ember esetében azonban a forma szellemi jellegű forma, amely képes a megformált anyag nélkül is létezni. A halálban megszűnik a léleknek az anyagot megformáló működése és ez a továbbiakban anyagtól elválasztott lélekként, anima separata-ként létezik. A föltámadáskor ez a lélek, isteni közreműködés eredményeként, ismét anyagot megformáló formaként fog működni, a megdicsőült test lényegadó formája lesz. A katolikus teológiának ez a megközelítése elfogadottá vált, sőt ez több dogma megfogalmazásában is megjelent. Így például a vienne-i zsinat (1312) eretneknek nyilvánította azt a nézetet, amely szerint a lélek nem a test lényegadó formája. Az anima separata fogalmával kapcsolatban még megemlítjük, hogy XXII. János pápa (1316-1334) véleménye szerint az üdvözültek haláluk után nem részesülnek Isten közvetlen látásának boldogságában (visio Dei beatifica) egészen az utolsó ítélet napjáig. XXII. János pápa példa arra, hogy egy pápa téves teológiai véleményt képviselt, mégsem tette ezt az egész Egyház visszavonhatatlan tanításává. Halála előtt, 1334-ben visszavonta ezt a véleményét. Utóda, XII. Benedek pápa az Egyház tanításának nyilvánította azt az állítást, amely szerint az üdvözültek közvetlenül haláluk után részesednek Isten boldogító színelátásában.

A protestáns teológia elutasítja az anima separata fogalmát. Több vélemény szerint a haláltól a föltámadásig terjedő szakaszt valamilyen álomszerű létezés jellemzi. Más vélemények szerint a halállal tulajdonképpen a teljes megsemmisülés következik be, amelyet majd a feltámadáskor az újrateremtés követ. A 2. Vatikáni Zsinatot követően több katolikus teológus is alkalmatlannak találta az anima separata fogalmát a halál utáni állapot leírására. Ezeket a katolikus teológiai véleményeket ismereti Szabó Ferenc jezsuita teológus előadása. A témával kapcsolatban megemlítjük még Orvos Levente dolgozatát, amely az anima separata fogalmának “rehabilitációjáról” szól.

Tehát az újabb teológia több megoldásának jellemzője az, hogy a platonista elképzeléssel együtt mereven elutasítják a skolasztika megközelítését is. Emögött az elutasítás mögött néha a skolasztikus teológia mélyebb ismeretének hiánya is lehet. Több kísérlet a halál és a föltámadás közti folytonosságot úgy próbálja biztosítani, hogy a halált és a föltámadást bizonyos értelemben véve azonosítja. Arról beszélnek például, hogy a halállal az ember kilép a földi tér és idő rendszeréből és az egész kozmosszal kerül kapcsolatba (Karl Rahner). Gisbert Greshake feltámadásról beszél a halálban. Ezeknek az elméleteknek az a problémája, hogy nem tudják kielégítően megmagyarázni azt a különbséget, ami Jézus feltámadása vagy Mária mennybevitele és a többi ember föltámadása között van. Ha ugyanis a halálban van a föltámadás, akkor a a halottak testének hasonló állapotban kellene lennie, mint Jézus föltámadt és Mária mennybe vitt testének. Ennek viszont ellentmond a mindennapi tapasztalat, amely szerint a halottak teste felbomlik. A Hittani Kongregáció 1979-ben kiadott levele felhívja a figyelmet ezeknek a nézeteknek a problémáira. Megemlítjük még, hogy Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa, még mielőtt a Hittani Kongregáció prefektusa lett volna) bírálta ezeket a nézeteket és lényegében elfogadta a hagyományos teológia álláspontját (ezzel kapcsolatban bővebb anyag található Orvos Levente említett dolgozatában).

A következő bejegyzésben részletesebben foglalkozunk az anima separata fogalmával, bemutatva ennek a fogalomnak az igazi tartalmát, amelyet a fogalom ellenzői néha nem ismernek teljes mélységében.

A végső cél és az “optio fundamentalis”. 4.rész

Az alapvető döntésről, az optio fundamentalis-ról szóló sorozat eddigi bejegyzései ismertették az optio fundamentalis fogalmát és azt, hogy ez hogyan illeszthető be Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiai rendszerébe. Láttuk, hogy az ember végső célja természeténél fogva a teljes boldogság elérése, de Istennek, mint a teljes boldogság forrásának az elfogadása az ember szabad döntése. Isten, tehát végső cél, mint a világ teremtője, mint az a jóság, amelyből a teremtett javak jósága származik. Az ember azonban kezdettől fogva arra kapott hivatást, hogy saját természetes erőit meghaladva, Isten ne csak teremtőként legyen végső cél, hanem úgy is, ahogyan van, mint a Szentháromságban létező Isten. Az ember természetes végső célja mellé, az ezt lényegében meghaladó természetfölötti végső célt kapott. A teremtésből kiinduló, Isten felé vezető út közvetettsége helyett Istenhez, a természetfölötti végső célhoz vezető utat már a közvetlenség jellemzi. Isten szólt az emberhez, majd a “végső időkben” Egyszülött Fiát küldte el, hogy az ősbűn miatt az útjáról letért ember el ne vesszen.

A természetfölötti végső cél közvetlensége azonban nem jelenti még azt a teljes közvetlenséget, amely majd az üdvözültek színről-színre látását (visio beatifica) fogja jellemezni. A kinyilatkoztató Isten emberi szavakat használ. Isten szinte felfoghatatlanul közel kerül hozzánk Jézus Krisztusban, aki Isten és ember, de ez a közelség itt a földön még nem Isten közvetlen látása számunkra. Az optio fundamentalis Isten melletti (vagy elleni) döntése így válik tehát a Jézus, mint az Isten Fia melletti (vagy elleni) szabad döntéssé. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a természetfölötti végső cél nem szünteti meg a természetes végső célt. Istennek, mint teremtőnek az ismerete és szeretete “beágyazódik” Istennek, mint Istennek a megismerésébe, szeretetébe. A továbbiakban csak vázlatosan, inkább csak utalásszerűen foglalkozunk az optio fundamamentalis-szal, mint az ember természetfölötti végső céljával kapcsolatos alapvető döntéssel. Valójában ez a téma felöleli az egész kegyelemtant és a katolikus erkölcstant, amelyek Aquinói Szent Tamásnál még nem két különböző teológiai diszciplína (dogmatika, erkölcstan) különböző területei voltak.

Isten nem lehet az ember természetfölötti célja az ő segítsége nélkül. Az emberben természeténél fogva nincs olyan képesség, amelynek beteljesedése lehetne Istennek, mint természetfölötti végső célnak az elérése. Az ember erre való képessége csak az úgynevezett engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedientialis. (Ezzel kapcsolatos az a teológiai vita, amelynek tárgya az, hogy milyen értelemben lehet beszélni az Isten látásának vágyáról, mint természetes vágyról.) Minthogy az ember természetfölötti célja és természetes képességei között aránytalanság van, Isten közvetlen működése, ennek eredménye, a kegyelem emeli föl az emberi természetet arra a szintre, amely a természetfölötti szintje. Ennek a működésnek az eredménye az ember, az emberi természet olyan állapota, amelyet a megszentelő kegyelem állapotának nevezünk. Ez az állapot nem az emberi természet eltűnését, és egy új természet teremtését jelenti. Ebben az állapotban a természet egy új tulajdonságot, minőséget kap, ezért a teológusok a megszentelő kegyelmet, mint a lélek új, természetfölötti minőségét (qualitas supernaturalis) határozzák meg. A megszentelő kegyelem az emberi természetet az isteni természet részesévé teszi. Ez a részesedés valóságos, de analóg értelemben vett részesedés, nem szünteti meg a teremtő és teremtmény közti végtelen különbséget. (Tehát nem arról van szó, mint a részvényesek esetében: akinek egyetlen MOL részvénye van az lényegében ugyanolyan mint a legnagyobb tulajdonos, a különbség csak a részvények számában – meg az ezzel arányos jogokban – van.) A teremtésből adódó istenképiségünknek, hasonlóságunknak az az alapja, hogy Isten sajátmagához hasonló szellemi létezést adott nekünk. A megszentelő kegyelem ebben az istenképiségben jelenlévő, csak engedelmesség szerinti képességet, potentia oboediantialis-t teljesíti ki úgy, hogy a hasonlóságnak olyan szintjére emel fel, amely már nem csak Istenhez, mint szellemi létezőhöz való hasonlóság, hanem Istenhez, mint Istenhez való hasonlóság.

Az alapvető döntés az áteredő bűn által megromlott természetű ember döntése. Ez azt jelenti, hogy ez a döntés olyan “erőtérben” játszódik le, amely Istennek, mint végső célnak az elfogadása ellen hat. Ez a döntés nehezebb, mintha ez csak a tiszta, áteredő bűn által meg nem sebzett természet (natura pura) állapotában történne meg. Ez a döntés, amely Isten segítő kegyelme nélkül lehetetlen, elhárítja annak akadályát, hogy az Egyház Isten kegyelmét közvetítő szentségei (keresztség, gyónás) által Isten előtt megigazulttá váljunk, hogy eltörlődjön az áteredő bűn, hogy eltörlődjenek személyes bűneink, hogy a lélek a megszentelő kegyelem állapotába kerüljön.  Istennek, mint természetfölötti célnak a választása, a Jézus melletti döntés tehát nem az embernek kizárólagosan saját erejéből fakadó döntése. De Istennek és embernek ez az együttműködése nem azt jelenti, hogy Isten is cselekszik, az ember is cselekszik és ennek a két cselekvésnek lesz egy közös eredménye. A katolikus teológia felosztása szerint a kegyelem állapotszerű (habituális) kegyelem és aktuális kegyelem (amelyet segítő kegyelemnek is szoktak nevezni). Az állapotszerű kegyelem a megszentelő kegyelem. Az aktuális vagy segítő kegyelem Isten működésének az eredménye az ember mindazon külső és belső cselekedeteiben, amelyek Istenre, mint végső célra, azaz az üdvösségre irányulnak. Istennek ez a működése a cselekedethez kapcsolódó bensőséges működés, nem veszi el az ember szabadságát sőt éppen ezen keresztül működik. A kegyelem és a szabadság viszonyának közelebbi vizsgálata a teológia egyik legnehezebb kérdése, az erről szóló, több évszázados kegyelemtani vitákkal most nem foglalkozunk.

Amint arról előző bejegyzéseinkben már volt szó, a végső cél közbenső céljainkban és cselekedeteinkben is jelen van. Ez a jelenlét nem mindig teljesen tudatos, Aquinói Szent Tamás szerint  ez hasonlít ahhoz, ahogyan a séta lépéseiben jelen van a séta célja. Ennek a jelenlétnek a tudatosítása figyelmeztet arra, hogy állandóan Isten jelenlétében élünk, segít a keleti egyház által különösen is hangsúlyozott szüntelen imádságban. Ez a jelenlét abban is megmutatkozik, hogy cselekedeteink az üdvösség szempontjából érdemszerzővé válhatnak. A halálos bűn ettől a végső céltól való elfordulás az Isten által alkotott erkölcsi rend valamilyen súlyos megsértése miatt. A végső cél visszaállítása a bűnbánat és a gyónás szentsége által történik, amelyben Isten Jézus Krisztus megváltó tetteire, elsősorban a kereszt áldozatára teintve eltörli bűneinket.

A végső cél és az “optio fundamentalis”. 3.rész

Az előző bejegyzésekben (ittitt és itt) ismertettük az optio fundamentalis fogalmát és azt, hogy ez a fogalom hogyan illeszthető be Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiai rendszerébe. Aquinói Szent Tamás az emberi cselekvés céljainak hierarchikus rendjéről és ennek a hierarchiának a csúcsaként a végső célról beszél. Az egyéb célokban is benne lévő, az emberi cselekvést mozgató végső cél a boldogság elérésének a célja. Ez a cél azonban a teljes boldogságra utal, amelynek elérése után már nincs hiány, az ember már nem vágyik többre, hanem a tökéletes jó birtoklásával járó örömben megnyugszik az akarat. A boldogság utáni vágy az ember sajátja, ez öntudatlanul is benne van az emberi akarat minden mozdulásában. A boldogság utáni vágy az univerzális, minden szempontból jó felé irányul, a teljes jóság megragadására törekszik. Ha feltesszük a kérdést, hogy mi ez a teljes jóság, a válasz a kérdésre az, hogy ez az Isten. Mégis Istennek, mint a teljes boldogság utáni vágy egyetlen beteljesítőjének az elfogadása nem akaratunk szükségszerű tevékenysége. Isten ugyan az egyedüli teljes jóság, de Istennek, mint végső célnak az elfogadása, szabadon választható, illetve elutasítható. Ennek az az oka, hogy Istent nem közvetlenül ismerjük, Isten mivolta rejtett előttünk, ezért Isten nem jelenik meg előttünk akaratunk jóra irányulásának visszautasíthatatlan tárgyaként. (Az Istent színről-színre látó üdvözültek akarata azonban már szükségszerűen irányul Istenre.) Az Isten, mint végső cél melletti döntést tekinthetjük az alapvető döntésnek, az optio fundamentalis-nak, amely döntés az ember szabadságából fakadó döntés.

Az ember közvetlen céljai olyan javak elérésére vonatkoznak, amelyek csak részlegesen jók, ezért ezek elérése csak olyan boldogságot eredményez, amely nem teljes boldogság, amelynek elérése után az akarat nem nyugszik meg a teljes örömben, mert még többre vágyik. Emberi természetünk miatt a számunkra közvetlenül elérhető javak anyagi létezésben adott javak, ezért nem vagyunk képesek egyetlen döntéssel egyszer és mindenkorra Isten mellett vagy ellene dönteni. Ez a döntés az angyalok lehetősége volt. A végső cél, az Isten felé vezető úton tehát szükség van különböző, a hierarchia különböző szintjein lévő döntésekre, amely döntések közvetlen tárgya valamilyen olyan jó, amely nem a teljes jó. Ez azt jelenti, hogy olyan célokat tűzünk ki, amelyek tulajdonképpen csak eszközöket jelentenek egy hierarchiában magasabb szinten lévő cél elérése érdekében. Ezek a célok tehát nem önmagukért való célok, az egyetlen ilyen cél csak a hierarchia csúcsán lévő végső cél. A hierarchia alján általában olyan célokat találunk, amelyek napi vagy még rövidebb időre szóló célok. Így például célként kitűzhető a mai matematika előadás látogatása, a bevásárlás, a főzés stb. Ahogyan a célok hierarchiájában felfelé mozgunk, olyan célokkal találkozunk, amelyek már “stabilabbak”, hosszabb időre szóló célok. Így például találkozhatunk az egyetem sikeres elvégzésének több évet átfedő céljával, amely cél elérésének eszközeként sok tevékenységre van szükség.

A “cél” szót tulajdonképpen analóg értelemben használjuk. Az igazi, teljes értelemben vett cél csak a végső cél, az egyéb célok céloknak tekinthetők az erre irányuló tevékenységek szempontjából, de a nála magasabb szinten lévő célok szempontjából, ezek csak olyan eszközök, amelyek kiválasztása értelmünk megfontolása, mérlegelése után következik be, annak érdekében, hogy a magasabb célokat elérjük. Amint említettük, fölfelé haladva a célok hierarchiájában olyan célokhoz érkezünk, amelyek a “stabilitásnak” egyre több jelét mutatják és amelyeket már különösebb értelmi mérlegelés nélkül is jónak, megvalósítandónak ismerünk fel. Emberi létezésünk természetünk miatt lehetetlen lenne, ha nem tartanánk fenn biológiai értelemben vett életünket. Ezért az élet, az egészség olyan javak, célok, amelyeket már különösebb mérlegelés nélkül jónak ismerünk fel. Ezek hiányát, a halált, a betegséget, a szenvedést pedig eleve olyan rossz dolgoknak tekintjük, amelyeket kerülni kell. Ugyancsak anyagi létezésünk következtében az emberi természet sok konkrét személyben “áll fenn”, sok konkrét személyben valósul meg. Ezért az ember útja nem egyetlen ember útja, ezen az úton az embernek, mint az emberi közösség tagjának kell haladnia. Ezért vannak olyan célok, olyan javak, amelyek az emberiség fennmaradására, a társasági életre irányulnak. Az ember természeténél fogva “éhezi” az igazságot, ezért az igazsággal kapcsolatos célok, javak ugyancsak jelen vannak az ember életében. A sort még lehetne folytatni, a végső cél eléréséhez szükséges céloknak így kialakul egy olyan “stabil” rendszere, amelyet természeti törvénynek is nevezhetünk. Ez a törvény az ember természetéből adódik. Ez az erkölcsi élet olyan törvénye, amelyet az ember természeténél fogva ismer, és amely törvénynek érvényesülnie kell az ember életében. Az ember lelkiismerete a konkrét cselekedetet, ennek megtétele előtt és után, ezzel a törvénnyel veti össze, ehhez hasonlítja. Ennek az összevetésnek eredményeként az ember információt kap arról, hogy konkrét cselekedete illeszkedik-e a célok ezen rendszeréhez vagy pedig eltér ettől. Az illeszkedés azt jelenti, hogy konkrét cselekedet erkölcsileg jó cselekedet, olyan cél, célok megvalósítására irányul, amely célok ténylegesen a végső cél elérése felé irányuló célok. Az ilyen céloknak jellemzője az, hogy ezek nem önmagukért való célok. Előfordulhat azonban az is, hogy cselekedetünk, kitűzött célunk nem illeszkedik ehhez a rendszerhez, ekkor erkölcsileg rossz célról, cselekedetről, azaz bűnről van szó. A bűnös cselekedet eredményeként a célok hierarchiájában valahol egy végső cél eléréséhez szükséges cél megvalósulása megakadályozódik, egy olyan akadály képződik, amely a végső cél felé haladást, ennek elérését ellehetetleníti. A fentiek alapján világos, hogy a végső cél elérésének lehetetlenségéhez nem feltétlenül szükséges az, hogy kifejezetten olyan cselekedetről legyen szó, amely Istennek, mint végső célnak a tagadását jelentené. Ezért helytelen azoknak az álláspontja, akik szerint a halálos bűnnek feltétele az, hogy ez kifejezetten az optio fundamentalis Isten melletti döntése ellen irányuljon.

A fentiek természetesen nem adják meg az erkölcstannak azt az alapvetését, amely a Summa Theologiae második részének az első felében (Prima Secundae) található meg, ezt most csak az optio fundamentalis szempontjából tekintettük át a teljesség igénye nélkül. Szempontunkból a bűn egy olyan cselekedet vagy célkitűzés, amely széttépi azt a hierarchiát, amelynek jellemezni kellene az ember erkölcsi életét. Ez a széttépés nem csak a végső cél, a teljes boldogság tárgyától, Istentől való közvetlen elfordulás következménye lehet. Tulajdonképpen nem is csak Istentől, mint a boldogság forrásától való elszakadásról van szó, hanem a teljes boldogság felé vezető úton egy olyan boldogságnál való “megrekedésről”, amely, elvesztvén a teljes boldogság felé vezető úton való továbbhaladás lehetőségét, valójában már csak látszatra boldogság, látszatra jó. Ontológiai szempontból a bűn olyan valaminek a hiánya, aminek a természetnél fogva nem szabadna hiányoznia. Minden létező természete szerint valamilyen megvalósulás felé törekszik. Amint láttuk az előző bejegyzésekben, az ember esetében ez a törekvés tudatos törekvés. Az ember esetében a teljes megvalósulást, a teljes létezést a végső cél elérése jelenti. A bűn tulajdonképpen az ember természetének megfelelő megvalósulásának valamilyen hiánya.

Láttuk, hogy az ember céljainak hierarchiájában csak egyetlen igazi, önmagában elegendő cél van. Minden ennek alárendelt célban van valamilyen eszköz jelleg. Ezek a célok nem önmagukban elegendő célok, hanem csak eszközök a végső cél felé vezető úton. A bűn következtében a cselekvés valamilyen célja elveszíti eszköz jellegét, olyan céllá válik a bűnös számára, amely egy hamis végső cél.

Előfordulhat azonban az is, hogy az ember egy cselekedete nem illeszkedik ugyan tökéletesen a természeti törvényhez, mégsem beszélhetünk arról, hogy ez a cselekedet szétrombolná azt a hierarchiát, amelynek csúcsán Isten, mint végső cél van. A cselekedet tárgya vagy a cselekvő körülményei miatt ez lehet nem annyira súlyos, hogy nem teszi lehetetlenné a végső cél elérését. Ebben az esetben valamilyen közbenső cél nagyobb hangsúlyt kap, mint amekkora neki a végső cél szempontjából kijárna, de ez ezáltal még nem válik hamis végső céllá. Hasonlatként az mondhatnánk, hogy a végső cél fényessége azért tudja megvilágítani az ember céljainak, cselekedeteinek teljes hierarchiáját, mert a célok eszköz jellegük miatt áttetszők, átengedik magukon a végső cél fényességét. Ha azonban ezek közül egy öncéllá válik, ez a sugár már nem tud áthatolni, ezért az emberi cselekvés, ennek céljai sötétségbe borulnak, elvész a végső cél minden cselekvést, célt megvilágító fénye. Ha azonban a közbenső cél nem válik teljesen öncéllá, hanem csak a hozzá illőnél nagyobb súllyal befolyásolja életünket, szándékainkat, akkor nem beszélhetünk a teljes sötétségről, hanem csak arról, hogy a végső cél fénye valamilyen akadály miatt gyengébb lett. Céljaink kevésbé lettek áttetszők a végső cél szempontjából az eltorzult hangsúly miatt. Így beszélhetünk a bűnök két kategóriájáról: a súlyos bűnökről és a bocsánatos bűnökről.

A fentiekből világosan látszik, hogy a súlyos bűnök elkövetéséhez nem szükséges az optio fundamentalis Isten melletti döntésének kifejezett megváltoztatására irányuló szándék. A súlyos bűn következtében valamilyen olyan cél válik önálló céllá, amely a végső célhoz viszonyítva csak eszköz lehetne, ezért a végső cél elérése, annak kifejezett visszautasítása nélkül is, meghiúsul. Az eddigiekben tulajdonképpen nem beszéltünk arról, hogy az ember végső célja természetfölötti cél. Isten színről-színre látásának elérése meghaladja természetes képességeinket, ez Isten külön segítsége nélkül nem lehetséges. A következő, az optio fundamentalis témáját záró bejegyzésben erről lesz szó.

A végső cél és az “optio fundamentalis”. 2.rész

Az előző bejegyzésben  szó volt arról, hogy az egész teremtett világra jellemző a célra való irányítottság, a cél-okság jelenléte. Az értelemmel nem rendelkező teremtmények esetében a cél valamilyen módon a természetükbe van írva, ez egy nélkülük rögzített cél. Az ő esetükben is használhatjuk analóg értelemben a “vágy” szót, esetükben természetes vágyról, appetitus naturalis-ról beszélhetünk. Az értelmes teremtményekben azonban a cél már nem egyszerűen egy természetükbe írt vágy. Ez a vágy az értelmes teremtmény akaratában ébredő vágy, appetitus rationalis valamely jó, valamilyen cél megvalósítása érdekében. Ez a vágy az értelem által felismert jóra, mint célra irányul, és az akarat szabad döntésekből fakadó cselekedetek által törekszik a cél felé.

Tapasztalatunk az, hogy az ember életében a kitűzött célok valamilyen hierarchiát alkotnak. Ha például annak a célját nézzük, hogy miért megy el valaki a korai időpontra tett matematika előadásra, akkor arra gondolhat, hogy ez a vizsga letételét teszi majd lehetővé. A sikeres vizsga célja a tanulmányok folytatása, a tanulmányok folytatásának a célja, az egyetem sikeres befejezése és így tovább. A kitűzött célok megvalósítására eszközök szolgálnak. A kitűzött cél azonban eszközként viszonyul egy még magasabb cél megvalósításához. Így például a sikeres vizsga letétele eszközként az egyetem sikeres elvégzésére irányul. Felmerül a kérdés, hogy vajon ennek a hierarchikus szerkezetnek a csúcsán van-e egy olyan cél, amely már nincs alárendelve további céloknak, mert ez egy olyan cél, amely önmagában véve, önmagáért is teljes cél, és amelynek tulajdonképpen minden más cél alá van rendelve. Aquinói Szent Tamás szerint létezik ilyen végső cél. Gondolatmenete hivatkozik a kozmológiai istenérvekben megismert, oksággal kapcsolatos gondolatmenetre (ST I-II q.1. a.4). Ahogyan nem képzelhető el az, hogy ne legyen egy első ok, ugyanúgy nem képzelhető el az sem, hogy a célok a “levegőben lógjanak”. Ahogyan az első ok tulajdonképpen minden másodlagos oknak is közvetlen oka (tehát nem elsősorban az okok láncolatán keresztül ok), ugyanúgy a végső cél tulajdonképpen minden célban benne van. A végső cél az utolsó a végrehajtás rendjében, de első szándék rendjében (ultimus in ordine executionis, primus in ordine intentionis). Ezt jól szemlélteti az, amikor a célok egy szűkebb csoportját tekintve, relatív értelemben véve végső célokról beszélünk. Így például az egyetem elvégzésének, a diploma átvételének a célja vezérli több év céljait, cselekedeteit, azt a cselekedetet is, amely a korai előadás látogatását jelenti éppen most. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen miben is áll a végső cél. A keresztény válasz az lehetne, hogy a végső cél Isten. Szent Tamás azonban közvetlenül nem ezt a választ adja. Szerinte a végső cél, amely felé minden egyéb cél irányul a boldogság, a boldogság elérése. Az ember nem képes úgy cselekedni, hogy ne a boldogság felé törekedjen. Ez a magatartás az ember természetéből fakad. Ugyancsak az ember természetéből fakad az is, hogy az ember csak olyan cél elérése esetében lesz maradéktalanul boldog, nyugszik meg teljesen, már nem kíván többet, amely cél minden szempontból a teljes jóságot képviseli. Ennek fényében foglalkozik Szent Tamás azzal, hogy a teljes boldogság elérhető-e a vagyon által; az által, hogy az ember köztiszteletnek örvend; a hírnév által; a hatalom által; a gyönyör által; testi vagy szellemi javak birtoklása által. Szerinte ezen dolgok egyike sem elégíti ki az ember egyetemes, teljes jóságra irányított vágyát. A teremtett javak bármilyen birtoklása sem csillapítja az ember még többre irányuló vágyát. Ezt a vágyat csak a végtelen, a teljes és korlátlan jóság, Isten képes teljesen kielégíteni (ST I-II q.2).

Amikor az ember végső céljáról, mint a boldogságról beszélünk, akkor meg kell különböztetnünk az önmagában vett boldogság iránti vágyat attól, hogy mi lehet ennek a vágynak az egyetlen méltó tárgya. A boldogság, mint végső cél képes az ember egyéb céljait, cselekedeteit úgy is vezérelni, hogy közben az ember nem feltétlenül ismeri fel, hogy miben is áll az igazi boldogság. Ezek a tévutak azért lehetségesek, mert Isten közvetlenül nem jelenik meg úgy, mint ismereteink tárgya (ST I q.82 a.2). Istent, mint a teremtett dolgok végső okát, mint a teremtett dolgokban lévő részleges javak mögött lévő, ezektől különböző teljes jóságot ismerjük meg. Közvetlen ismereteink csak a teremtett javakra vonatkoznak, csak ezeken keresztül, ezek mögött, közvetve látjuk Istent. Ezen a tényen még a kinyilatkoztatás sem változtat, amelyben Isten emberi nyelven beszél magáról. Ez a helyzet csak az üdvözültek halálakor változik meg, amikor meglátják Istent, színről-színre, úgy, ahogyan van. Ezért lehetséges az, hogy a végső cél felé, mint a boldogság felé való törekvés benne van ugyan minden emberi cselekedetben, de a boldogság forrása, az Isten nem jelenik meg mindenki számára végső célként. Így, míg a boldogság felé való törekvés nem szabad döntés eredménye, Istennek, mint a boldogság forrásának elfogadása már szabad döntés eredménye.

Istennek, mint végső célnak, a boldogság forrásának az elfogadására vonatkozó döntés nevezhető alapvető döntésnek, optio fundamentalis-nak. Lényegét tekintve azonban ez a döntés sem különbözik az ember döntéseitől. A szabad döntés alapja, lehetősége az, hogy valamilyen értelem által megismert jó nem tudja úgy determinálni az akaratot, hogy ez szükségszerűen ezt válassza. A teremtett javakkal kapcsolatban ennek az az oka, hogy egyetlen teremtett jó sem a teljesen jó, bizonyos szempontból jó, más szempontból pedig nem jó. Isten ugyan lényegénél fogva a teljes jóság, minden szempontból jó, de minthogy mi közvetlenül nem ismerjük Isten lényegét, ezért Isten sem jelenik meg számunkra földi életünkben olyan jóként, amely szükségszerűvé tenné az akarat Isten melletti döntését. Ez az alapvető döntés tehát lényegét tekintve nem különbözik az ember többi szabad döntésétől, az ezektől való különbség abból adódik, hogy ez nem közbenső célokra, hanem a végső célra vonatkozik. A boldogság utáni vágy, mint végső cél azonban az ember cselekedeteinek végső mozgatója még akkor is, ha nincs megjelölve az a konkrét létező, Isten, akiben egyedül lehetséges ennek a vágynak a megvalósulása, ennek a célnak az elérése. Ha nem jelöljük meg konkrétan végső célként Istent, akkor is beszélhetünk arról, hogy az ember nem elégszik meg a részleges, a partikuláris jóval, soha meg nem nyugodva az általános, az univerzális jó felé törekszik. Ez a törekvés azonban nem az akarat szabad döntése, ez természetünkből fakadó adottság. Ha ezt az adottságot vizsgáljuk, akkor erről lehet állítani azokat a jelzőket, amelyek az optio fundamentalis bizonyos értelmezéseiben szereplő jelzők. Ez az adottság valóban transzcendentális, átjárja az egész erkölcsi életet. Erről az adottságról bizonyos értelemben lehet azt állítani, hogy ez “atematikus”. Itt valóban nincs szó reflektált, tudatos, meghatározott döntésről, hiszen itt még döntésről sincs szó. Amikor azonban az általános értelemben vett jót már Istenre vonatkoztatjuk, akkor már a konkrétan létező teljes jóságról van szó, amely mellett – a fentiekben ismertetett okok miatt – szabadon lehet dönteni 1. Ez a döntés már tudatos és meghatározott. A megtérés (és a végső cél bűnbánatban történő “helyreállítása”) reflektált, megvalósulásukban időben behatárolható döntések. A keresztény nevelésben “kapott” végső cél megjelenése nem köthető szorosan egy határozott időponthoz, de a szentségek vételében, a keresztségi fogadalom megújításában ez is reflektált döntések tárgyává válik. A transzcendentalitást persze az ilyen értelemben vett optio fundamentalis-ról is lehet valamilyen értelemben állítani, mert ez a döntés átjárja a célok teljes hierarchiáját. Valamilyen transzcendentalitást a célok hierarchiájában magasabban álló célokról is lehet állítani. Így például az egyetem elvégzésének a célja melletti döntés “áthatja” az összes erre irányuló alacsonyabb célokat (pl. előadás látogatása, vizsgákra való készülés stb.), mintegy ezek “hátterében” ott van.

Az egyik következő bejegyzésben a végső céllal kapcsolatos döntés, a mi értelmezésünk szerinti optio fundamentalis és a többi emberi döntés közti viszonyról lesz szó.

Jegyzetek:

  1. Talán a “transzcendentális tomizmus” egész hozzáállására jellemző az, hogy az általa transzcendentálisnak, nem kategoriálisnak, háttérinek beállított dolgok mögött az emberi természetből fakadó olyan adottságok, képességek húzódnak meg, amelyek bizonyos értelemben véve az appetitus naturalis megfelelői. Az emberi magatartás lényege, értéke azonban éppen ezeknek a képességeknek az aktualizálásában van, amely több több, mint a képességekre való valamilyen reflexió.