A következőkben a természetes és a természetfölötti viszonyával foglalkozunk. A palamizmus megígért témája szempontjából is fontos ez a kérdés, ezért ezt későbbre halasztjuk. A téma teológiai iskolák ütközőpontja lett. Régebben a viták középpontjában a természetfeletti kegyelem és az ember természetéből következő szabad akarat viszonya volt. A 20. században azonban a kérdést másként vetette fel többek között Henri de Lubac jezsuita bíboros Surnaturel című híres könyvében. Ő és mások bírálták az addigi teológia természetfelettivel kapcsolatos nézeteit, ezeket merevnek, elvontnak találták. Szerintük, elsősorban a tomista iskola, mereven elválasztja a természetfölötti rendet a természetestől, így egy kétemeletes épületet épít fel, amelyben az alsó szint, a természetes és a felső színt, a természetfölötti között nincs szerves kapcsolat, a természetfölötti kegyelem a természetnek csak valamilyen külsődleges járuléka. Ezért a “kétemeletes épület” mellet a másik vád az “extrinsecizmus” vádja. A Henri de Lubac és mások által képviselt nouvelle theologie legnagyobb ellenfele a tomista Reginald Garrigou-Lagrange OP volt. A vita további elmérgesedéséhez vezetett az, hogy a nouvelle theologie képviselői a tomista iskolát Aquinói Szent Tamás tanításának eltorzításával vádolták. A torzításban szerintük a barokk skolasztika és elsősorban Cajetanus bíboros volt a bűnös. XII. Piusz Humani generis (1950) enciklikája a tomista véleményt támogatta. Erről még a későbbiekben szó lesz.
A nouvelle theologie képviselői a 2. Vatikáni Zsinat ünnepelt teológus szakértői lettek. Garrigou-Lagrange betegsége miatt nem vehetett részt szakértőnként a zsinaton és 1964-ben, ötven évvel ezelőtt meghalt. A zsinat ugyan nem foglalkozott kifejezetten a természetfölötti renddel kapcsolatos vitával, de a “kétemeletes épület” és az “extrinsecizmus” vádja mára szinte teológiai közhelyekké váltak. Ezt a vélemény tükrözi például Puskás Attila kegyelemről szóló könyve 1. A 21. század elején ezt a széles körben elterjed véleményt komoly kihívás érte, elsősorban Lawrence Feingold könyvével 2.
A bejegyzés további részében megpróbáljuk tisztázni a természetes és természetfölötti rend fogalmát. A skolasztikus fogalomtár használatával világosan megfogalmazható a kérdés, de úgy tűnik, hogy a tomista felfogás (főleg újabb) ellenfeleinek is már néha gondot okozott/okoz ez a terminológia. Megpróbálunk messzebbről elindulni és így eljutni ezekhez a fogalmakhoz. Kiindulásként nézzük meg, hogy mi az, ami a téma vizsgálatában mindenképpen “egynek” bizonyul. Kétségtelenül ugyanazon emberen belül van a “természetes” és “természetfölötti”. Nincs külön természetes ember és ettől lényegileg különböző természetfölötti ember. Egy az az Isten is, aki teremti az embert és a természetfölötti világban megszenteli őt. Ugyanaz az Isten teremti az embert, aki felruházza őt a megszentelő kegyelem ajándékával. Isten egyszerűsége miatt a teremtés és megszentelés műve között Isten oldaláról nézve nem tudunk különbséget tenni. Az isteni lényeggel azonos isteni működésben nincs különbség természetes és természetfölötti között. A működés eredményében azonban már felfedezhető a különbség. A teremtés következtében az ember (a többi teremtménnyel együtt) okként működik, tevékenysége kiterjed magára és a világra. A teremtés rendjében lehet azt állítani, hogy a változásoknak oka az ember és a többi teremtmény működése. Ez a rendszer bizonyos értelemben zárt, amennyiben a világ történései mögött elsődlegesen ilyen okokat kell keresnünk. Ez az alapja mindennapi életünknek, a tudományok fejlődésének. Ugyanakkor ez a rendszer nyílt is: az elégséges magyarázat, az okság elve kivezet ebből a rendszerből. Így jutunk el a teremtmények létének és működésének végső magyarázatához, Istenhez, a természetes istenismerethez. Isten elsődleges oksága nem elnyomja, hanem lehetővé teszi a másodlagos okságot. Vannak azonban olyan okozatok is, amelyekkel kapcsolatban másodlagos okok nem jöhetnek szóba. Semmilyen erőfeszítés nem hozhatja létre például lelkünkben a megszentelő kegyelmet. Eddig a pontig nincs különbség a teológusok között.
Láttuk tehát, hogy vannak változások, amelyek természetes okok következményei (is) és vannak, amelyek oka csak Isten, másodlagos okok nélkül. Ezt a kettősséget alkalmazhatjuk az emberi megismerésre is. Vannak olyan ismereteink, amelyek természetesek abban az értelemben, hogy nem szükséges ezek megszerzéséhez Isten másodlagos okokat kizáró, természetet meghaladó tevékenysége. Ilyen ismeretek például a fizika, kémia, biológia stb. ismeretei. A természetes ismeretek körébe tartozik azonban Isten létének és bizonyos tulajdonságainak a felismerése is. Ezek az ismeretek nem közvetlenül Istenre vonatkozó ismeretek, mert Isten így csak mint a teremtés oka, magyarázata ismerhető meg. Ugyanakkor vannak olyan ismeretek is, a hit tartalmai, amelyek létrejöttéhez Isten közvetlen oksága szükséges.
A fentiekhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy térben és időben nem minden ember esetében tapasztalható természetfölötti működés. Az ókor nagy filozófusai nem voltak keresztények és napjainkban sem mindenki keresztény. Az is igaz, hogy nincs olyan ember akiben csak természetfölötti változások lennének, de van olyan ember, akiben csak természetes változások vannak. Összefoglalva: az emberrel kapcsolatban vannak olyan változások, amelyeknek természetes okai vannak. Az ilyen változások esetén Isten, mint elsődleges ok működik. Ugyanakkor vannak olyan változások is, amelyeknél Isten úgy oka az okozatnak, hogy ennek nincs másodlagos oka, egyedül csak Isten cselekszik. Az ember tehát alanya kétféle változásnak a természetes és természetfölötti változásoknak. A természetes-természetfölötti megkülönböztetése itt arra alapul, hogy a változásnak van-e olyan ható oka, amely másodlagos ok.
Ez után a háttér után rátérhetünk a skolasztikus terminológia használatára. A változás fogalmát már használtuk. (Ezzel és a következő fogalmakkal kapcsolatban szeretnék utalni két bejegyzésre: itt és itt.) A változás egy lehetőségből, képességből (potentia) valamilyen megvalósultságba, aktualitásba való átmenet. Ez az átmenet nem önmagától történik, ehhez egy ható ok (causa efficiens) szükséges. A képesség lehet passzív (potentia passiva), amennyiben ez valaminek a befogadására való képesség, de lehet aktív is (potentia activa), amennyiben ez valamilyen tevékenységre való képesség. A változások és képességek alanyukat tekintve nem akármilyenek. Egy fecskének képessége van a repülésre, erre azonban az elefánt nem képes. A képességek, tevékenységek végső elve a természet, amely fogalmilag ugyanaz mint a lényeg, de dinamikusan, a változások, tevékenységek oldaláról szemlélve. Az embert a lényeg, a természet teszi emberré. Tehát ez az, ami Szókratészt emberré teszi. Szókratész valójában egy önálló létező (szubsztancia), amelynek emberi természete van. Szókratész képességeit, tevékenységeit meghatározza a természete, figyelembe véve természetesen az egyéni vonásokat. Valamely létező képességeinek elve tehát a természet, minden létező a természete szerint cselekszik. Az is világos, hogy az emberi természet a teremtésben kapott természet. A fentiek alapján az emberi természethez tartozónak tekinthetjük a természetes változások befogadásának képességét. Kérdés, hogy mi a helyzet a természetfeletti változások befogadásának képességével. Valamilyen módon ezek is a természethez tartoznak, hiszen ha ilyen képesség egyáltalán nem lenne a természetben, akkor nem jöhetne létre a változás sem. Az eddig nagyjából együtt haladó teológiai iskolák a továbbiakban már eltérő utakon mennek tovább annak vizsgálatában, hogy van-e valamilyen különbség a természetes változásra és a természetfölötti változásra való képességek között. Tekinthetőek-e az utóbbiak ugyanolyan természetes passzív képességnek, mint amilyen például annak a képessége, hogy a napsugárzás hatására lebarnulunk. A tomista iskola csak engedelmesség szerinti képességről, potentia oboedientialis-ról beszél, amely lényegében véve kevesebb, mint a természetes passzív (például lebarnulásra való) képesség. Más iskolák, így például a Boldog Duns Scotus Jánost követő skotista iskola vagy a nouvelle theologie nem látnak ilyen éles különbséget. Erről a témáról a következő bejegyzésben lesz szó. Ezután kerül majd sor a teológiai vita legtöbbször emlegetett kérdésére: vajjon természetes-e az Isten színről-színre látásának vágya az emberben.