Metafizikai összefoglalás. 1.rész

Több bejegyzésben volt már szó az arisztotelészi-tomista metafizika fogalomkészletéről. Ebben és a következő bejegyzésben (egy témakör lezárásaként) megpróbáljuk ezt röviden összefoglalni. W. Norris Clarke S.J. könyve 1 jó bevezetés a témát még nem ismerők számára. Már nehezebb olvasmány John F. Wippel könyve 2, amely Aquinói Szent Tamás műveiből összegyüjti metafizikai nézeteit, kitérve a nézetekkel kapcsolatos vitákra is.

A tomista metafizika fogalmainak kialakulása 2500 évvel ezelőtt kezdődött. Az európai filozófia úgy indult, hogy görög gondolkodók a mitikus magyarázatokon kívül kerestek  magyarázatot a világ eredetére és rendjére. A tapasztalható egység és különbözőség, állandóság és változás magyarázatának keresése közben olyan álláspontok is születtek, amelyek csak az ellentétpár egyik tagját tekintették valóságosnak, a másik részét tagadták, csak látszatnak tartották. A valóság különbözőség nélküli egységét és változatlanságát Parmenidész (Kr.e. 5-4. század) állította, Hérakleitosz (Kr.e. 535-475) viszont a változást hangsúlyozta. Parmenidész szerint a létező oszthatatlan, nem lehetnek benne különbségek. Ugyanis, ha lenne két dolog a létezésen belül, akkor ezeknek valamiben különbözniük kellene. A létezőtől azonban csak a nem-létező különbözhet, ezért a két dolog közti különbség nem létezik, tehát a két dolog azonos. Így az általunk érzékelt különbözőség csak látszat.

Az ókori filozófia klasszikus korszakának nagy alakjai, Platón és Arisztotelész ezeket a szélsőséges álláspontokat cáfolva alakították ki nézeteiket. Platón az állandóság és változás, az egység és sokaság kettősségének magyarázataként az állandóságot, az egységet az ideák tapasztalati világunktól különböző világába utalta. Arisztotelész szerint viszont nincs ilyen, az egység és különbözőség, az állandóság és változás egyaránt tapasztalati világunkban van. Ez azonban nem vezet ellenmondáshoz, mert ezek a létezők különböző összetevőire vonatkoznak. Így jutott el a létezők összetett voltának a felismeréséhez. Ez az összetétel nem fizikai összetétel: a komponensek fizikailag nem választhatók el egymástól. Ez az összetétel nem külsödleges, az összetevők együttesen alkotják a dolgot, önállóan, egymástól függetlenül nem létezhetnek. Az összetett létezőkben a komponensek különbözőségére később a skolasztika a metafizikai különbség (distinctio metaphysica) szakszót használta, jelölve ezzel, hogy itt a különbségnek egy olyan fajtájáról van szó, amelyre csak a metafizika talál rá, fizikailag a metafizikailag különbözők nem jelölhetők meg, nem választhatók szét.

A létanalógia (analogia entis)

A metafizika tárgya a létező, mint létező. (Egy régebbi bejegyzés foglalkozott a metafizika többi tudományokhoz való viszonyával.) Amiről a létezés nem állítható, az nincs, nem létezik, de a létezés a nem-létezőn kívül mindenről állítható. A létező (ens) tehát mindenre vonatkoztatható, ami van. Ugyanakkor nem értelmezhetjük a fogalmat úgy, hogy ez csak arra vonatkozik, ami minden létezőben közös. Ezt azért nem lehetséges, mert ekkor kizárnánk azokat a dolgokat, amelyek a létezőkben eltérőek, de ezt nem tehetjük meg, mert ezek is léteznek. Parmenidész fenti gondolatmenetének éppen az a hibája, hogy a létező dolgok közti különbségeket kizárja a létezésből.

Fogalmainkból új fogalomhoz jutunk, ha ezeket általánosítjuk vagy pedig jelentésüket szűkítjük. Így jutunk el a kutya fogalmából az állat fogalmához, vagy az állat fogalmából a kutya fogalmához. A létező fogalmát azonban nem lehet általánosítani, mert már mindent magában foglal, ami létezik. De szűkíteni sem lehet, mert a szűkítés az eredeti fogalom tartalmához olyasmit ad hozzá, amit az eredeti fogalom nem tartalmazott. Így az állat általános fogalmához hozzáadjuk a csak a kutyára jellemzőeket és így jutunk el a kutya fogalmához. A létező fogalmához azonban semmit sem lehet hozzáadni, mert amit hozzáadnánk az is létezőre vonatkozik, tehát a fogalom már ezt is tartalmazza. Így a létezés minden létező dologról állítható, de ez a fogalom nem bontható tőle különböző “alfogalmakra”, mert a létezéshez megkülönböztető jegyként (differentia specifica) csak a nem-létezést lehetne hozzáadni. Ugyanakkor a létezés nem teljesen ugyanolyan értelemben állítható a különböző dolgokról. Ha ezt tennénk, akkor nem-létezőnek tekintenénk a dolgok közti különbségeket. A tulipán is létezik, és mindaz létezik, ami a tulipánban van. Az elefánt is létezik, és mindaz létezik, ami az elefántban van. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a tulipán és az elefánt létezése teljesen megegyező létezés. A tulipán tulipán módjára, az elefánt pedig elefánt módjára létezik. Tehát amellett, hogy a létezés minden létezőről állítható és így olyan közösre utal, amelyet mindegyik birtokol, a létezés egyben azt a különbséget is jelöli, amely szerint a különböző létezők saját létezési módjuknak megfelelően léteznek. Ezért mondjuk, hogy a létezés fogalma analóg fogalom, különböző dolgokra nem teljesen azonos, hanem csak hasonló jelentéssel alkalmazhatjuk. A létező fogalma egyrészt jelzi azt a közöset, amely minden létezőben megvan, de egyben utal arra is, hogy ezek létezése nem teljesen azonos létezés, létezésükben különbség is van. Így beszélhetünk a létanalógiáról, az analogia entis-ről.

A létező analóg fogalma egyszerre utal a világban található egységre és különbségekre. A következőkben arról lesz szó, hogy a létező dolgokban mi felel meg az egységnek és a különbözőségnek.

Lényeg és létezés (essentia, existentia)

A létező dolgok közti különbség abból adódik, hogy létükben korlátozottan léteznek. Az egyik dolog léte nem terjed ki azokra a mozzanatokra, amelyekre egy másik dolog léte kiterjed. A dolog létezése csak arra terjed ki, ami a dolog. Egy másik dolog másik valami, de ez is csak aszerint létezik, ami ő. A dolgok létét tehát az korlátozza, ami a dolgot azzá teszi, ami a dolog. Ha ezt a létező dolog összetevőjének, komponensének tekintjük, akkor erre az összetevőre a “mi ez” kérdéssel kérdezhetünk rá. A kérdésre adott válasz pedig megmondja, hogy mi a dolog. Így például lehet az a válasz, hogy ez a szomszéd néni, vagy Cirmi cica. A létezőnek azt az összetevőjét, amely arra utal, hogy mi a létező, a létező lényegének, essentia-jának nevezzük. Elsősorban ez az összetevő felelős a létezők közti különbségekért.

A körülöttünk tapasztalható dolgok lényegéből nem következik az, hogy ezek ténylegesen is léteznek. Létezésük tapasztalati tény, de ez nem következik lényegükből olyan értelemben, ahogyan  a háromszög fogalmából következik például az, hogy létezik egy olyan kör, amely a háromszög összes csúcspontján keresztülmegy (a háromszög köré írható kör). Ahhoz tehát, hogy egy dolog létezzen, a lényegéhez még szükséges egy ettől különböző összetevő is. Ez az összetevő, a létezés, az existentia. Ez a komponens utal arra az egységre, amelyet a létezés jelent, és amely a konkrét létezőben a lényeg által korlátozva jelenik meg. A létezésnek önmagában véve nincs korlátja. Ez mindent magában foglal, de a konkrét létezőkben a létezés a lényeg által korlátozottan jelenik meg. A lényegből és létezésből való összetettséget nem úgy kell érteni, hogy először van valamilyen lényeg, aztán ehhez később hozzájárul a létezés és ezáltal jön létre a konkrét dolog. A lényeg és létezés a dolog metafizikai összetevői, közöttük metafizikai különbség van, amely valóságos, de nem fizikai különbség, így ezek fizikailag, térben és időben nem választhatók el egymástól. Lényeg és létezés egymást föltételező, egymást kiegészítő összetevői a létező dolognak. Ebben az összetételben a lényeg jelenti a lehetőséget, a befogadást, a korlátozó tényezőt, a létezés pedig a megvalósulást, a befejezettséget, az aktív tényezőt.

A lényegből és létezésből, az essentia-ból és existentia-ból való összetettség a legáltalánosabb összetettség, ez minden teremtett létezőre jellemző, ez megvan az angyalokban, emberekben, az anyagi világ dolgaiban. Istenben azonban nincs ilyen összetettség, benne a lét nincs lényeg által korlátozva, benne a lényeg és a létezés között semmilyen különbség nincs: lényege az, hogy létezik és létezése a lényege. A teremtett dolgok létből és lényegből való összetettségét úgy is fel lehet fogni, hogy ezek nem birtokolják létüket sajátjukként, hanem ezt kapják: ez nem önálló, hanem részesedett lét. A részesedés, participatio azt jelenti, hogy a részesedő a részesedett dologgal nem rendelkezik a maga teljességében, nem sajátjaként birtokolja: az amiben részesedik,  önállóan, sajátként, a maga teljességében valami másban van meg.

A következő bejegyzésben olyan összetettséggel foglalkozunk, amely már csak az anyagi létezőkre jellemző. Ez az anyagból és formából való összetettség.

Jegyzetek:

  1. W. Norris Clarke, S.J.: The One and the Many. A Contemporary Thomistic Metaphysics
  2. John F. Wippel: The Metaphysical Thought of Thomas Aquinas. From Finite Being to Uncreated Being

Metafizika és fizika. 2.rész

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a fizika újonnan felfedezett objektumainak viselkedése sok tekintetben eltér a dolgok mindennapi világunkban tapasztalt viselkedésétől. Ehhez még hozzátehető az, hogy az elemi részecskék fizika által leírt viselkedését kísérletek eredményei támasztják alá. A makróvilág és a mikróvilág közti szakadás megértése (vagy legalább ennek kísérlete) filozófiai elemzést igényel. A két világ közti eltérés magyarázatára születtek olyan elképzelések, amelyek szerint hétköznapi világunk sok tekintetben csak látszatvilág, az igazi világ a fizika által feltárt, néha furcsa világ. Azt az álláspontot is képviselték már, hogy a világot tulajdonképpen érzékelésünk, kísérleteink határozzák meg, nincs értelme tudatunktól függetlenül létező valóságról beszélni. A fizikai összefüggések leírják kísérleti eredményeinket, de a kísérleteink közötti állapotok realitásáról nincs értelme beszélni.

A metafizika kiindulása a hétköznapi valóság tapasztalata. A metafizika alapvető fogalmai körülbelül 2500 évvel ezelőtt jelentek meg, amikor még nem volt részecskefizika. Az arisztotelészi-tomista filozófia alapvető hozzáállása a hétköznapi valóság tisztelete, hiszen ebbe a valóságba jött közénk a megtestesült Ige. A metafizikus és a mindennapi ember felfogása között sokkal kisebb a különbség, mint napjaink elméleti fizikusa és a hétköznapi ember szemlélete között.

A probléma tehát az, hogy szakadás látszik az anyagi világ egységében, a mindennapi világ és a fizika világa között, és emiatt kérdésessé válhat az anyagi világ egysége. Azt a kérdést is föl kell azonban tenni, hogy hol van ez a szakadás: csak ismereteinkben, a valóságban, vagy mindkettőben.

Már több alkalommal említettük, hogy a fizika határtudomány: az arisztotelészi értelemben vett fizika és a matematika között lebeg. Aquinói Szent Tamás még nem ismerte a mai elméleti fizikát, de ilyen “kevert” tudományokra már ő is utalt Arisztotelész Fizikájához írt kommentárjában (2. könyv 3.): szerinte ilyenek az asztronómia, az optika és a zene tudományai. A fizika objektumai matematikai objektumok, amelyek azonban kezdetben tapasztalati világunk szubsztanciáinak tulajdonságaira vonatkoztak. A 19. és főleg a 20. században megjelentek fizikai objektumként olyan szubsztanciák, amelyek már csak nagyon áttételesen (kísérletek, kísérletek magyarázata által) rendelkeztek tapasztalati háttérrel. Tapasztalati világunk szubsztanciái esetében világos az, hogy maga a szubsztancia több, mint a mennyiségi tulajdonságait leíró matematikai objektumok. Az elemi részecskék esetében ilyen tapasztalat már nem áll rendelkezésünkre, ezért néha feltételezik, hogy ezek a valóságban nem többek, mint a leírásukra használt matematikai objektumok és a kísérletek mérési adatainak hordozói. Arról, hogy ezek mennyivel többek, mint a fizikai elméletben megjelenő tulajdonságaik, semmilyen ismerettel nem rendelkezünk. Ismereteink vonatkozásában tehát kétségtelenü van egy szakadás. Nézhetjük azonban a modern fizika objektumait abból a szempontból is, hogy ezek hol helyezkednek el a részformák hierarchiájában.

A részecskefizika objektumait meghatározó formák inkább matematikai jellegűek, de ezeknek mégis van vonatkozása a változó, anyagi világhoz. Mennyiben tekinthetőek ezek anyagi formáknak a tomista filozófia szempontjából? Ennek tisztázása előtt azonban azt is tisztázni kellene, hogy mi az anyag. Erről a kérdésről már több alkalommal volt szó a blogon (például itt). Megnéztem a Wikipédia szócikket is. Nem nagy meglepetésemre, ebben az anyag filozófiai fogalmaként az anyag arisztotelészi fogalmát ismertetik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a legvégső értelemben vett anyag, az elsődleges anyag önmagában nem létezik, a valóságosan létező anyagi dolog mindig valamilyen forma által megformált anyag. A lényegadó formából (forma substantialis) és az elsődleges anyagból (materia prima) való összetettség a természettudományok számára nem megfogható, mégis kijelől két pólust, amely között helyezkednek el az anyagi létezők részeinek formái. Beszéltünk már arról, hogy ezek hierarchiát alkotnak, de ez a hierarchia olyan értelemben nyilt, hogy a fizika szempontjából nem megfogható az elsődleges anyag, tehát ez elemként nem illeszthető be a hierarchiába. A fizika egyre mélyebbre hatol az elemi részecskék világában, de nem jut el még ahhoz az “első” formához sem, amely minden más formát megelőzően megformálná az elsődleges anyagot. Azt hiszem, a mindenség elméletének nevezett, egyelőre még távoli fizikai elmélet sem fog egy olyan végső formát szolgáltatni, amely alatt már csak az elsődleges anyag van, így nem kell attól tartani, hogy a fizika tudományának vége lesz. Az elsődleges anyag fogalma bizonyos értelemben véve olyan határfogalom, mint az ösrobbanás pillanata. Ezeket a határokat a fizika, a kozmológia fejlődése folyamán megközelítjük, de ezeket teljesen el nem érjük. Ezért beszélhetünk arról, hogy lehetőség szerint a felfedezett és még fel nem fedezett formák sorozata létezik. Ezek a formák azonban egyre inkább tükrözni fogják azt, hogy az elsődleges anyag tiszta pontecialitása felé tartanak, önálló, szubsztanciaként megvalósulva rövid életűek, instabilak: ezek igazi léte a más szubsztanciákba beépülő, részként létezés.

A fentieknek viszont az a következménye, hogy amikor a fizika szempontjából vizsgálunk egy ok-okozati viszonyt, akkor elvileg nem jelenthetjük ki azt, hogy ez a viszony előttünk teljességgel ismert, hiszen az oksági viszony legmélyén olyan viszonyokra bukkanhatunk, amelyek eddig általunk még fel nem fedezett, a jelenleg ismert formák és az elsődleges anyag közötti formák viszonyai. Az oksági viszony nem-teljességének jele viszont az lehet, hogy olyan statisztikus törvények bukkanhatnak fel, mint amilyenek például a kvantummechanika törvényei. Ha van egy dobókockánk és a kockát a megpörgetés után elengedjük, akkor a kocka felső lapján 1, 2, 3, 4, 5 vagy 6 pontot látunk. Amit a kockával a dobás alkalmával csináltunk, abból csak az következik, hogy ezen számok valamelyike a dobás eredménye, de az nem, hogy melyik ez a szám. Tehát van egy eseményünk, amelyet véletlennek mondunk, mert a dobás, mint ok nem magyarázza azt, hogy miért kaptuk például eredményül a kettes számot. Ha azonban elképzeljük azt, hogy a dobás teljes kimenetelét a levegő, a kocka, az asztal molekulái, atomjai, elemi részecskéi stb. befolyásolják, akkor már nem mondhatjuk azt, hogy az eredmény ok nélkül állt elő.  Az történt, hogy a teljes esemény oka nemcsak a kocka dobása volt, hanem ezenkívül még más, ettől bizonyos mértékig független okok is felelősek a teljes eseményért. Ha azonban sokszor megismételjük a kocka dobását, a dobások statisztikája azt fogja mutatni, hogy nincs kitüntetett szám: a különböző számok nagyjából ugyanannyiszor lesznek a dobások eredményei. Úgy tűnik, hogy ennek a “kiegyenlítődésnek” a teljes természetfilozófiai magyarázata még hiányzik.

A hétköznapi világ és a modern fizika közti szakadás kérdését most csak a szubsztancia részei közötti hierarchia szempontjából vizsgáltuk. A szakadás magyarázatát egyrészt abban jelölhetjük meg, hogy a fizika a szubsztancia teljessége helyett csak a mennyiségi viszonyokkal foglalkozik. Másrészt a fizika módszerénél fogva nem foglalkozik az anyagi világban található dolgok egységének legfontosabb elvével, a szubsztancia egységét megvalósító lényegadó formával. A fizika eltekint attól, hogy a tapasztalati világunkban általa vizsgált formák elsősorban nem önálló formákként, hanem magasabbrendű formákba beépült részek formáiként jelentkeznek. Így az elsődleges valóság az a világ, amelyet a magasabb szintű, végső fokon a lényegadó formák formálnak meg, amely világot magunk körül látjuk, tehát nem kell ezt például csak a téridő kaotikus ingadozásaként felfogni. A fizika világa értelmünkben létező világ, de mégsem egy kitalált világ, mert ez szorosan kapcsolódik tapasztalati világunkhoz, hiszen a fizikai absztrakció is ebből ered, a fizikai kísérletek is erre vonatkoznak. Figyelembe kell azonban venni, hogy fizikai ismereteink szükségképpen részleges ismeretek, azokra a formákra vonatkoznak, amelyek  éppen a fizika lényegénél fogva inkább a lehetőségekre utalnak, mint  a megvalósultsággal kapcsolatos befejezettségre, teljességre. A fentiekben természetesen nem oldottuk meg teljesen a hétköznapi világ és a fizikai világ közti feszültség bonyolult kérdését, csupán arra  akartunk rámutatni, hogy a prioritás a hétköznapi világé, amely nem tekinthető a maga teljességében, változatosságában csak a látszatok világának.

Ezekben a bejegyzésekben sok kérdéssel nem foglalkoztunk részletesen. Csak néhány téma, amelyekre a jövőben talán még visszatérünk: a tér és idő valóságának, az idő irányának, a véletlennek témái.

Metafizika és fizika. 1.rész

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a régiek három nagy elméleti tudománya, a metafizika, a fizika és a matematika hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan különböznek  egymástól. A metafizika tudományának első , “nagy áttörése” kb. 2500 évvel ezelőtt történt. Az arisztoteleszi-tomista metafizika sok tekintetben erre az áttörésre épül. Ennek a bejegyzésnek a témája a régiek fizikájának az újkorban sajátos jelleget kapott része, a fizika újkori tudománya és a metafizika közötti feszültség és lehetséges összhang. Egyébként erről szóltak a fizika és hülémorfizmus viszonyát tárgyaló bejegyzések is.

Az arisztoteleszi-tomista filozófia a létezők belső szerkezetét három fogalompárral jellemzi. Ezek: a lényeg és létezés (essentia, existentia), az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis), a szubsztancia és tulajdonságai (substantia, accidentia) fogalompárok. Ezek a létezők olyan összetevőire vonatkoznak, amelyek a világban tapasztalható egységben és sokaságban, állandóságban és változásban található kettősség ellentmondásmentes feloldásának érdekében megvilágítják azt, hogy  mi az egy és mi a sok, mi az állandó és mi az, ami változik. Ezek az összetevők reális, megkülönböztethető valóságok, azonban csak együtt, egymást föltételezve, egymástól elválaszthatatlanul, egymást kiegészítve léteznek. (Egyetlen kivétel az Eucharisztia szentsége, ahol a kenyér és a bor szubsztanciája átalakul a megdícsöült Jézus testévé és vérévé, miközben a színek, mint a kenyér és bor tulajdonságai megmaradnak, Isten természetfölötti tevékenységének eredményeként). A metafizika a változások általános leírására lehetőség-megvalósultság (potentia, actus) fogalompárt használja: a változás valamilyen lehetőség megvalósulása. Ez a kettősség tulajdonképpen az előző három fogalompárra is vonatkoztatható: ezek egyik összetevője lehetőséget jelent a megvalósultságot hordozó másik összetevő számára. Így az elsődleges anyag lehetőség a forma befogadására. A konkrét létező aktualitását a forma befogadása által nyeri el. A létezők metafizikai összetettsége csak a metafizika számára megközelíthető, a természettudományok ezekhez soha nem juthatnak el. Így például a szubsztancia kisérletileg soha nem lesz kimutatható, létezése természettudományi módszerekkel nem lesz egyértelműen bizonyítható.

A továbbiakban bővebben a szubsztancia fogalmával foglalkozunk. A szubsztancia-járulékok fogalompár szerepe kettős. A szubsztancia a létező azon összetevője, amely a nem a lényeget érintő változások folyamán azonos marad. Vannak változások, amelyekben új létező keletkezik vagy egy létező megszűnik. Az ilyen változásokban is van valami, ami megmarad: ez az anyag, amely új lényegadó formát nyerve új létező lesz vagy lényegadó formáját elvesztve más formák által lesz megformálva. A legtöbb tapasztalható változás azonban nem ilyen: a változás folyamán maga a létező megmarad, csak tulajdonságai vagy részei változnak. Ilyen változás például a szoros értelemben vett mozgás vagy a növekedés. A tulajdonságok önmagukban nem léteznek, ezek mindig valaminek a tulajdonságai. A szubsztanciára az önmagában való létezés a jellemző, a tulajdonságokra viszont a másban (a szubsztanciában) való létezés. Így a szubsztancia másik szerepében a létező egységét biztosítja: ez a létező azon összetevője, amely azt képviseli, hogy a tulajdonságok egy valaminek a tulajdonságai, a részek egy valaminek a részei, és ez a valami nem lehet más valaminek a tulajdonsága vagy igazi része.

A szubsztancia fogalma nem korlátozódik szükségszerűen az anyagi létezésre. Az angyalok is önálló létezők, szubsztanciák. Az anyagi létezők esetében a szubsztancia fogalma szorosan kötödik a lényegadó forma fogalmához. Az anyagi szubsztanciák magukban hordoznak egy másik összetettséget is: az elsődleges anyagból és a lényegadó formából való összetettséget. Ezért a skolasztikus terminológia ezeket összetett szubsztanciáknak nevezi, szemben az angyali szubsztanciákkal, amelyeket egyszerű szubsztanciáknak nevez. Az angyalok egyszerűsége  azonban csak arra vonatkozik, hogy nincsenek összetéve anyagból és formából, a lényeg és létezés teremtményre jellemző összetettsége rájuk is jellemző. A teljes egyszerűség csak Istenek a tulajdonsága.

Az anyagi világ szubsztanciáiban a lényegadó forma formálja meg az elsődleges anyagot, ez teszi azzá a létezőt, ami a létező. Ez teszi az anyagot emberré, kutyává, virággá stb. Az anyagi létező vizsgálata folyamán azonban a lényegadó formán kívül még sok egyéb formával találkozhatunk. Így például az embernek vannak szervei, a szervek sejtekből állnak, a sejtek kisebb sejtalatti képződményekből, ezek molekulákból, ezek atomokból, ezek atommagokból és elektronokból és így tovább. Ezek a formák hierarchikus rendet képeznek, az alacsonyabb rendűek magasabb rendű formákba épülnek be. A tomista filozófia szerint ezek a formák nem lényegadó formák, hanem csak a lényegadó forma által megformált szubsztancia részeinek, tulajdonságainak a formái. A szubsztanciának csak egy lényegadó formája lehet. Ez olyan szintű egységet biztosít, amelybe az alacsonyabb rendű formák be tudnak épülni. Az egyik bejegyzésben példaként már hivatkoztunk a transzplantálandó szervre, amely a donor szervezetből való eltávolítás előtt nem tekinthető önálló szubsztanciának, ezután azonban már egy önálló szubsztanciáról van szó, amely a beültetés folyamán ismét elveszíti szubsztancialitását, ismét egy szervezet részévé válik.

A formák annak következtében alkotnak hierarchiát, hogy ezek egy szubsztanciához tartozó részek, tulajdonságok formái. Ahogyan a hierarchiában lefelé haladunk, az egyes szintek önmagukban egyre több lehetőséget tartalmaznak arra, hogy különböző felsőbb szintekbe épüljenek be. A magasabbrednű állatok szervei (szív, tüdő, vese stb.) sejtekből állnak, a sejtekkel azonban már a növények esetében is találkozunk. A molekulák szintjén még több lehetőség van a beépülésre, nem is beszélve az atomi szintről, az atomok szinte minden anyagi létező részei lehetnek. Az arisztotelészi-tomista alapelv szerint a teremtett dolgok a lehetőség és megvalósulás (potentia, actus) együttesének tekinthetőek. A formák hierarchiájának különböző szintjei között is megmutatkozik ez: az alacsonyabb szint lehetőséget jelent a fölötte lévő szintek megvalósulására. Azt is mondhatnánk, hogy formák hierarchiájának a csúcsán a lényegadó forma van, a hierarchia pedig az elsődleges anyag meghatározatlanságában, formanélküliségében gyökerezik. Ez a kijelentés azonban félrevezető is lehet, mert a lényegadó forma valójában átjárja a teljes hierarchiát, az elsődleges anyag pedig a hierarchiának nem lehet része, ez a valóságban mindig csak megformázva mutatkozik meg. Ahogyan a különböző, modern értelemben vett természettudományok (biológia, kémia, fizika) a hierarchia egyre alacsonyabb szintjéig jutnak, eredményeik egyre általánosabbak lesznek, a létezők egyre tágabb körére alkalmazhatóak. Így a fizikai törvények már minden anyagi létezőre érvényesek, míg a biológia törvényei csak az élő anyagra. Az általánosság növekedése azonban együttjár az absztrakcióval, amely az aktualitásban, létben való szegényedést is jelenti.

A fenti hierarchia valamennyire szemléltethető egy jelentéssel rendelkező szöveggel. A nyelvtani szabályok szerint a szöveg is hierarchikus felépítésű: a szavak betűkből állnak, a mondatok szavakból, a szöveg pedig mondatokból. Ez a hierarchia azonban önmagában értelmetlen, ez a szöveg jelentésének a szolgálatában áll, ez “élteti” a hierarchiát.

Az is kérdés, hogy a valóságban tapasztalható aggregátumok, rendszerek közül melyek tekinthetőek szubsztanciának. A kérdés sokszor már nem metafizikai kérdés. A kérdést tulajdonképpen az dönti el, hogy mennyire erős egységről van szó, az egység mennyivel több mint a részek egyszerű összege, a részek mennyit veszítenek önállóságukból, mennyire lesznek alárendelve azáltal, hogy részek lettek. Amíg a szubsztancia szubsztancia, addig nem lehet része más szubsztanciának.

Az elsődleges, mindennapi tapasztalatunk a “létben” gazdag valóságra a szubsztanciák és tulajdonságaik teljes gazdagságára vonatkozik. A tudományok célja végső soron mindennapi tapasztalataink megértése, megmagyarázása. A tudományok közül egyedül a metafizika (a létezőnek, mint létezőnek a tudománya) az, amely a magyarázat keresése közben az egész teremtett lét gazdagságát figyelembe veszi. A többi tudományok vizsgálatuk tárgyának meghatározásánál a teljes létezésből több dolgot elhagynak, az adott területre koncentrálva vizsgálják a létezőket. Ezáltal olyan ismeretekre tesznek szert, amelyek horizontálisan a létezők tág körére alkalmazhatóak, de a létezés teljes vertikumát nem képesek megragadni. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a matematika már úgy tudja tanulmányozni tárgyait, hogy közben teljesen eltekinthet attól, hogy ezek végső soron az anyagi világból erednek. Erre az ad alapot, hogy a (tágabb értelemben vett, aritmetikai és geometriai) mennyiség a szubsztanciáknak a legalapvetőbb tulajdonsága. Ez a tulajdonság nem épít semmilyen más tulajdonságra, ugyanakkor a többi tulajdonságokban valamilyen módon jelen van: például a színhez mindig tartozik egy felület is, amelynek a színéről van szó. A mennyiségi vonatkozás bármely forma által megformált anyagnak elengedhetetlen tulajdonsága, egyetlen más tulajdonság sem ennyire alapvető az anyagi világban. Ennek következtében a matematikát nem lehet az előbb említett hierarchia különböző szintjeit vizsgáló tudományok közül a legalsó szintet vizsgáló tudománynak tekinteni, mert a matematikában már egyáltalán nincs szó az anyagról. A legáltalánosabb természettudomány végül a modern értelemben vett fizika, amely elsődlegesen a változó valóság mérhető és matematikailag megfogható arculatával foglalkozik.

A szoros értelemben vett fizika a matematika intenzív használata következtében a változó anyagot mennyiségekkel, a változást, a lehetőség megvalósultságba való átmenetét pedig mennyiségi összefüggésekkel helyettesíti. Így létrejön a fizikai objektumoknak, összefüggéseknek az a rendszere, amely ugyan nem független a valóságtól, mégis egy ettől különböző, egyre nagyobb autonómiával rendelkező rendszer. Ebben az autonómiában a matematikának, mint tudománynak az érzékelhető anyagtól való bizonyos függetlensége mutatkozik meg. A számított elméleti adatok kísérleti adatokkal való megegyezésének a követelménye teszi matematikától különböző tudománnyá a fizikát. A fizika objektumainak ontológiai helyzete érdekes kérdés. A fentiek szerint a tapasztalati világban található dolgok lehetnek szubsztanciák vagy szubsztanciák részei, tulajdonságai. A fizikában találhatunk olyan objektumokat, amelyek szoros értelemben véve a fenti kategóriák egyikébe sem esnek. Ilyen fogalom például az erőtér, térerő fogalma. Ezek általában matematikai objektumokat jelentenek, amelyek segítenek abban, hogy leírhassuk olyan tulajdonságok változását, amelyek már mérhetőek a valóságban.

Az újkori fizika kezdetben a szubsztanciák mennyiségi tulajdonságaival foglalkozott, eljutott azonban addig a pontig, amikor már a szubsztanciák olyan részei is feltételeződtek, amelyek viselkedése sokban eltér a szubsztanciák megszokott viselkedésétől. Így például nem mindig lehet ezek térbeli helyzetéről beszélni, mert az őket leíró egyenletek megoldásaiként erre csak valószínűségeloszlásokat kapunk. Ugyanakkor kisérletek eredményeként már konkrét térbeli eloszlást kapunk, amely megegyezik az egyenletből kapott eloszlással.

Ezután a bevezetés után a következő bejegyzés megpróbálja az arisztotelészi-tomista filozófia szempontjából  megvilágítani ezt a furcsa viselkedést és az elemi részecskék “ontológiai helyzetét”.

Matematika, fizika, metafizika

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy valamilyen időről az angyalok és a testtől elvált emberi lelkek (animae separatae) esetében is beszélhetünk. Az idővel és térrel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy ezek mennyiben tekinthetőek valóságnak, vagy esetleg  ezek csak hétköznapi világunk megszokott kategóriái, amelyek elveszítik realitásukat, vagy egészen mást jelentenek a fizika világában. A matematika a fizika fő eszköze, ezek a fogalmak megjelennek matematikai köntösben is. Annak érdekében, hogy a tér és idő fogalmát különböző szempontok szerint vizsgálhassuk, először tisztázni kell azt, hogy ezeket milyen környezetekben használjuk, azaz, hogy általában mi a viszony a tapasztalható világ, a fizika, a matematika és a metafizika között, hogyan jutunk ezen területek sajátos ismereteihez.

Aquinói Szent Tamás egységes filozófiai világképpel rendelkezett, de ezt nem foglalta össze nagy, önálló művekben. Ismeretelméleti és tudományelméleti kérdésekkel kapcsolatban fontos helynek tartják Boethius Szentháromság című könyvéhez írt kommentárjának (Super Boethium De Trinitate)  5. fejezetét (artikulusát). A továbbiakban az értelmezők nyomán mi is ezt követjük. Itt megtaláljuk az elméleti (spekulatív) tudományok osztályozását. Szent Tamás számára a három elméleti tudomány: a matematika, a fizika és a metafizika. A “fizika” szó ebben a környezetben nem pontosan azt jelenti, mint a modern fizika esetében, ezt Arisztotelész nyomán tágabb értelemben használták: ez jelentette a természetfilozófia és a (mai értelemben vett) természettudományok együttesét.

A kiindulás az, hogy az emberi megismerés két fázis ismétlődéseiből áll. Az első fázisban az érzékszervek adataiból kiemelődik az érthető, az intelligibile és ebből végül elkészül a megismert dolog értelmi lenyomata, a dolog formája az értelemben. Ez a fázis arról szól, hogy mi a megismert tárgy, ennek létezése csak annyiban tételeződik fel, amennyiben a létezés szükséges ahhoz, hogy egy tárgyról ismeret keletkezzen. Ebben a fázisban az igazság és tévesség kérdése sem merül fel. A második fázisban az első fázisban keletkezett fogalmakról, tulajdonságaikról állító és tagadó ítéleteket alkotunk, amelyekre már jellemző az igazság és a tévesség.

Az elvonatkoztatás, az absztrakció az első fázisra jellemző. Ebben a műveletben arról van szó, hogy egy dolog nemcsak a maga teljességében lehet tárgya a megismerésnek, hanem a tárgyban kijelőlhetünk valamit, ami a dolog teljessége nélkül is vizsgálható, így is értelmes. Felmerül a kérdés, hogy mit lehet kijelőlni és mitől lehet elvonatkoztatni. Az ismeret elvonatkoztatás után megmaradó tárgyának is érthetőnek kell lennie, ez pedig maga után vonja azt, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció nem lehet akármilyen, olyasmitől nem tekinthetünk el, ami nélkül a megmaradó nem értelmes. A tapasztalható világ tárgyaiban kétféle összetétel található. Az egyik az anyagból és formából való összetettség, a másik pedig a részekből való összetettség. Az anyagból és formából való összetettséget most tágabb értelemben vesszük, tehát nemcsak arról van szó, hogy az anyagi létező az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) összetettsége. A forma most általánosabb értelemben vett meghatározottságot, aktualitást jelent, az anyag pedig azt a lehetőséget, amit a forma valamilyen értelemben meghatároz, aktualizál.

Az absztrakció esetében tehát arról van szó, hogy az összetettségben résztvevő egyik komponenst, összetevőt kiemeljük, ezt vizsgáljuk a többitől eltekintve. Az absztrakció azonban csak akkor, helyes, ha a kiemelt valami tényleg érthető és vizsgálható önmagában. Példa helytelen absztrakcióra: a párosságról, a kettővel való oszthatóságról a számfogalom nélkül akarunk beszélni. Ez így nyilvánvalóan értelmetlen. A számról azonban beszélhetünk értelmesen úgy is, hogy a kettővel való oszthatóság tulajdonságával nem foglalkozunk.

A mennyiség, az alak annyira alapvető tulajdonság, forma, hogy ez érthető, vizsgálható akkor is, ha minden más tulajdonságtól, formától eltekintünk. Így eljutunk megismerésünk azon tárgyaihoz, amelyek ugyan az anyagi valóságból származnak, de megértésükhöz nem szükséges az érzékelhető, anyagi valóság. Azonban a mennyiség is tulajdonság, ez nem lenne érthető valamilyen hordozóalany, objektum nélkül. A tapasztalható világban ez az alany az a szubsztancia, amelynek tulajdonságáról van szó. A matematika világában a mennyiség (és alak) “önhordozóvá” válik:  megjelenik olyan objektumként, átvitt értelemben vett szubsztanciaként, amely kijelentések alanya lehet, tulajdonságok hordozójaként viselkedik. Így például a nyolc, mint szám értelmünkben valamilyen önállóságot nyer, nem csak más objektumok tulajdonsága ez, hanem külön objektummá is válik. A matematika objektumai nem változnak, időtlen objektumok. Ennek következtében az ezekre vonatkozó ismeretek sem fejlődnek olyan értelemben, hogy ezekhez valamilyen külső, eddig ismeretlen tényező járulna hozzá. Az objektumok tulajdonságai változatlanok, de nem feltétlenül ismerjük még az összes ilyen tulajdonságot. A tulajdonságok további megismerése azonban logikai következtetések által történik, empirikus ismeretek nélkül. Az értelem absztrakciós működése alól azonban  még magának a matematikának objektumai sincsenek kivonva, ezért ez a “második” absztrakció ezekből újabb, még absztraktabb objektumokat tud létrehozni. Így épül fel a modern matematika világa, amelyben a szoros értelemben vett mennyiségek, alakzatok mellett fontos szerepe van a struktúráknak is.

Másik lehetséges absztrakció az, amikor a dolgok egyedi jellemzőitől tekintünk el. Így jutunk el a tágabb értelemben vett fizikához, a változó anyagi valóságot (ens mobile) vizsgáló tudományhoz. Ez mindennel foglalkozik, amire a változás jellemző. Aquinói Szent Tamás korában az elméleti tudományok ilyen nagy léptékű felosztása elegendőnek látszott. Azóta azonban olyan mértékű differenciálódás ment végbe, amely a tudományok felosztásában újabb szempontokat tesz szükségessé. Ezzel most nem foglalkozunk, csak a modern fizikát próbáljuk meg elhelyezni a tágabb értelemben vett fizika világába. A modern fizikát (Galileitől, Newtontól kezdődően) az jellemzi, hogy a változó anyagnak a mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságaival foglalkozik. Ez az absztrakció jóval több, mint az arisztotelészi fizika konkréttól való elvonatkoztatása, ezen absztrakció után semmi sem marad a mérhető, matematikailag megfogható változásokon kívül. Kétségtelen, hogy az ilyen absztrakció után megmaradó világ érthető, vizsgálható világ. Az azonban kérdés, hogy  lehet-e ettől a világtól az absztrakció által elszegényítettnél jóval gazdagabb valóság teljes magyarázatát remélni.

A modern fizika absztrakciója következtében a csak a fizika által vizsgált tulajdonságokat hordozó objektum, szubsztancia sem jelenik már meg létének eredeti tartalmával. Ez már csak a fizika által mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságok hordozója. Ilyen szubsztanciákat azonban a tapasztalati világban nem találunk, ezeknek legfeljebb csak közelítései léteznek. A kísérleti fizika erőfeszítései arra vonatkoznak, hogy ilyen közelítések készüljenek, és ezeket vizsgálják. A modern fizika lényegében hordoz egy szakadást: az időtlen, anyag nélkül érthető matematikai objektumok és a fizika időbeli, anyagi objektumai soha sem eshetnek teljesen egybe.

Befejezésül a harmadik nagy elméleti tudomány, a metafizika tárgyáról lesz szó. A metafizika tárgya a létezés, mint létezés. A metafizika tárgyához nem a fenti értelemben vett absztrakció utján jutunk el. Mint említettük, az absztrakció a megismerés első fázisára, a fogalmak kialakításának fázisára jellemző. Az absztrakcióban a valóságban együttesen létező, összetartozó dolgok közül egy olyat kiemelünk, amely a többi nélkül is érthető, vizsgálható és a többi dolgot a vizsgálat szempontjából nem vesszük figyelembe. Ha azonban a létezőről, mint létezőről van szó, ezt nyilván nem tehetjük meg, mert a létezésbe minden beletartozik, itt csak a nem létezés maradhat figyelmen kívül. A metafizikához elvezető értelmi műveletet ezért nem is absztrakciónak nevezzük, hanem inkább elválasztásnak, szeparációnak. Itt arról van szó, hogy két egymással azonosnak látszó dolgot elválasszunk egymástól. Ez a két dolog a létezés és az anyagi lét. Az elválasztás arra mutat rá, hogy ez a kettő nem egyenlő egymással. Az anyagi lét ugyan létezés, de a létezés nem egyenlő az anyagi léttel, ez ennél bővebb kör. Itt tehát a megismerés tárgyát  nem absztrakcióval szűkítjük, hanem ezt bővítjük.

A következő bejegyzésekben a tér és idő fogalmának a realitásával foglalkozunk, tekintettel a fizika tér- és időfogalmára.

Ki lehet-e érdemelni az üdvösséget?

A kérdésre az egyháztörténelem folyamán két téves válasz született. Pelagius (350?-431), Szent Ágoston ellenfele szerint az emberi természet romlatlan, az ember tetteivel, jelentős külső segítség nélkül elérheti az üdvösséget. Pelagius tagadja az áteredő bűn létét, a kegyelem szükségességét. Luther és követőinek álláspontja viszont az, hogy az ember annyira romlott, hogy cselekedeteiből csak bűn fakadhat. A megváltás nem szünteti meg a bűnös állapotot, hanem csak ezt elfedi. (Későbbiekben ugyan elismerték, hogy a jó cselekedetek szükségesek, ezeket a hit megnyilvánulásainak tekintették.) A tridenti zsinat (1545-1563) kifejezetten tanítja, hogy a megigazult ember Isten kegyelméből és Jézus Krisztus érdemei által, jó cselekedeteivel kiérdemelheti az örök életet, a kegyelem és az örök dicsőség növekedését  (6.ülés).

A Szentírás többször beszél jutalomról, amelyet valaki cselekedeteiért kap. Erre példaként csak a hegyi beszéd mondatait idézzük: “Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz a jutalmatok a mennyben.” (Mt 5, 11-12). Ugyanakkor Szent Pál ezt írja: “Hiszen kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2, 8).

Az érdem, meritum fogalma a nyugati teológiában fejlődött ki. Ökumenikus szempontból a fogalom problémát jelenthet. Az ortodoxiának idegenül hangzik az “érdem” szó: nyugati, jogi megközelítést látnak mögötte. A protestantizmus pedig elutasítja az “érdem” szó alkalmazását az üdvösséggel összefüggésben. Ezért egyes modern teológusok esetében is észlelhető némi zavar az érdem teológiájával kapcsolatban.

Az érdem fogalma eredetileg azt jelenti, hogy bizonyos cselekedetek elvégzése következtében jog keletkezik valamilyen ellenszolgáltatásra, jutalomra. Így a munka elvégzése jogosít a fizetésre. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy önmaguk, az emberi cselekedetek alapján ilyen értelemben nem keletkezhet jog Istennel szemben az üdvösségre, egyrészt mert a teremtő-teremtmény viszony ezt kizárja, másrészt pedig az üdvösség természetfeletti jellege miatt. A teológusok az érdemek két csoportjáról beszélnek. Az első csoportra a nehezen lefordítható meritum de condigno kifejezést (a “dignus” latin szó jelentése méltó) használják. Ebben az esetben a cselekedet elvégzése magában hordja a jogcímet a jutalomra. Az elvégzett munka után a munka elvégzése miatt jár a fizetés. A második esetben már nem ez a helyzet, az elvégzett cselekedetért a jutalom nem valamilyen jogcím alapján jár, hanem a jutalmazás a jutalom adójának jóindulata, nagylelkűsége, a cselekedet elvégzője iránti szeretete miatt történik meg. Erre, az átvitt értelemben vett méltányosságból fakadó érdemre a teológusok a meritum de congruo kifejezést használják. Ilyen érdemről beszélhetünk például akkor, amikor egy vállalati ünnepségen az alkalmazottak valamilyen, szerződésben előre nem rögzített jutalomban részesülnek.

Az érdem teológiai fogalma analóg fogalom. A blogon több alkalommal szó volt arról, hogy Istenre, a hit titkaira a teremtett világ fogalmait nem alkalmazhatjuk olyan értelemben, ahogyan ezeket a teremtett világ dolgaira vonatkoztatjuk (például itt és itt). Sokszor előfordul, hogy a teológiai fogalmak a különböző állításokban valamilyen közös tartalomra utalnak, de ez a közösség nem teljes azonosság: csak hasonlóságról, analógiáról van szó. Az analóg fogalmak sokszor a részesedés (participatio) fogalmával összekapcsolódva jelentkeznek. A részesedés azt jelenti, hogy valami a részesedőben nincs meg a maga teljességében, ezt a teljességet nem a részesedő, hanem más birtokolja. Így a létezés fogalmának analogicitását az alapozza meg, hogy a részesedett lét is lét, de a létezés a maga teljességében csak arról állítható, aki lét teljességét birtokolja.

Az érdem teológiai  fogalma a maga teljességében csak arra az érdemre vonatkoztatható, amely Jézus megváltó művének a következménye. Ő érdemelte ki számunkra az üdvösséget. Jézus és az Ige ugyanaz a személy, ezért megváltó tette végtelen értékű: kiérdemelte, visszaszerezte számunkra az elveszett üdvösséget. Megváltó tettében egyszerre mutatkozik meg Isten irgalmas szeretete és igazságossága. Ugyanakkor a tridenti zsinat szerint a megszentelő kegyelem állapotában lévő ember jócselekedetei is valóságos érdemeket hordoznak, amelyek jutalma az örök élet.  Ugyancsak jutalom lehet a megszentelő kegyelem és az örök dicsőség növekedése is. Ezek az érdemek szorosabb értelemben vett (de condigno) érdemek, de ez mégsem jelenti azt, hogy az emberi cselekedetek elvégzése önmagában valamilyen kötelezettséget jelentene Isten számára.

A megszentelő kegyelem állapotában végzett jó cselekedet érdeme csak részesedés Jézus megváltásának érdemeiből, enélkül semmilyen érdemről nem lehet szó. Ahogyan az ember létezése sem önálló lét, hanem csak Istentől ajándékba kapott, részesedett lét, úgy az emberi cselekedet is csak a megváltás következtében lesz érdemszerző. Az érdemszerzés lehetősége Isten rendelésén és ígéretén alapszik. Valójában arról van szó, hogy a megszentelő kegyelemben Isten saját természetében részesíti az embert. Isten szeretete hatékony szeretet, ez a lélekben állapotszerű változást hoz létre: olyan tulajdonsággal látja el a lelket, amelynek következtében az eddigi bűnösséget, Istentől való elfordultságot az istengyermekség állapota váltja fel. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Isten kicseréli emberi természetünket, más természetet ad, de természetünk alapvető változáson megy keresztül, új tulajdonságot nyer, az ember Isten előtt kedvessé lesz.  Ez a változás a gyökere a keresztény életnek, a hit, a remény és a szeretet isteni erényeinek. Ez emeli fel a jó cselekedeteket is, olyan értéket ad nekik, amelynek következtében a cselekedetek érdemszerzőkké válnak. Ebből következik, hogy a cselekedet ilyen értelemben vett érdemszerző voltának elengedhetetlen feltétele a megszentelő kegyelem állapota. Ennek az állapotnak elérése, visszaszerzése és életünk végéig való megtartása azonban kívül esik a szorosabb értelemben vett érdemekkel elérhető jutalmak körén, ezeket de condigno nem lehet kiérdemelni.

Érdekes a tridenti zsinat megfogalmazása: ki lehet érdemelni a megszentelő kegyelem (és az örök dicsőség) növekedését is. Első pillanatra úgy tűnik, hogy a megszentelő kegyelem és az üdvösség állapotokat jelentenek, amelyek vagy megvannak vagy nem, de az állapotok növelése nehezen elképzelhető.  A megszentelő kegyelem és az üdvösség esetében az állapotszerű jelleg valóban megvan, mert ezekkel új állapot, új élet kezdődik. Az új élet kiteljesedése azonban nem teljesen azonos mértékű mindenki esetében, ezért helye van a külöbségeknek és a növekedésnek is.

Eddig csak a szorosabb értelemben vett érdemről (meritum de condigno) beszéltünk. Amint láttuk azonban, beszélhetünk tágabb értelemben vett érdemről (meritum de congruo) is. Ebben az esetben a jutalmazandó tett már nem hordoz önmagában semmilyen jutalomra való jogcímet, de a jutalmazó nagylelkűsége miatt mégis lehet szó jutalomról, de nem valamilyen jogcím alapján, hanem méltányosságból. Míg a szorosabb értelemben vett érdem csak a jó cselekedetet végző számára jelenthet jutalmat, addig a méltányosság alapján álló érdem már vonatkozhat mások javára, például megtérésére is. A nem megszentelő kegyelem állapotában végzett jó cselekedetet ugyancsak jutalmazhatja Isten, de az érdem szó itt már csak nagyon átvitt értelemben alkalmazható.

A címben feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy az üdvösséget Isten nélkül, csak emberi cselekedettel kiérdemelni nem lehet. Ugyanakkor a megszentelő kegyelemben lévő ember cselekedeteinek Isten olyan értéket ad, hogy ezek érdemet hordoznak magukban az örök élet jutalmának elnyerésére. Ennek az érdemnek a forrása a megváltásból fakadó, végtelen értékű érdem, a jó cselekedetben lévő érdem ebben az érdemben való részesedés, amely azonban a cselekedethez is kötődik. Így tehát helytelen az az állítás is, hogy az emberi cselekedetek semmilyen olyan érdemet nem hordozhatnak magukban, amelyek jutalma az örök élet. A szélsőségek közti helyes álláspont kialakításához (mint annyiszor máskor) most is a fogalom analóg értelmezése vezet el. Ha az érdemet egyértelműen azzal a viszonnyal azonosítjuk, ami az elvégzett munka és az érte kapott bér között van, akkor vagy a pelágiánus állásponthoz jutunk, amely szerint az ember önerejéből megszerezheti az üdvössége, vagy pedig a hitújítók álláspontjához, amely szerint a megváltás érdemén kívül semmilyen más érdemről nem lehet szó. A fogalom analóg használata azonban rámutat arra a hasonlóságra, ami a különböző jelentések között van, ugyanakkor  viszont utal a különbségekre is.

Az érdem teológiájával szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy ez az igazi szeretetet leértékeli, ezt a jutalomért végzett cselekvés szolgai lelkületével cseréli föl. Ennek az ellenvetésnek az a hibája, hogy nem veszi figyelembe, hogy mi a jutalom. Ez nem külsődleges bér, fizetés, hanem maga az Isten. A legenda szerint, amikor Aquinói Szent Tamás befejezte a Summa Eucharisztiáról szóló részét, a kereszt előtt állva Jézus hangját hallotta: “Tamás, helyesen írtál rólam, mit adjak neked jutalmul?”. Szent Tamás válasza ez volt: “Egyedül csak Téged, Uram”.